A huszadik században több olyan pszichológiai és szociológiai kísérletet végeztek, amelyet ma már nem tekinthetünk teljesen reprezentatívnak – ezek közül a stanfordi börtönkísérletről már írtunk, ma Milgram engedelmességi kísérletét vesszük górcső alá.
Holokauszt és felelősség
Stanley Milgram, a kísérlet megszervezője és kivitelezője zsidó családból származott, így személyesen is érintett volt, amikor Adolf Eichmann ügyét tárgyalták a jeruzsálemi bíróságon 1961-ben. Az amerikai televízió élőben közvetítette a történteket.
Adolf Eichmann, korábbi SS-főtiszt zsidódeportálásokat szervezett, ezért nevezik őt a Harmadik Birodalom hóhérjának is. A háborút követően négy évig Németországban bújkált, majd Dél-Amerikába szökött, ahol a Moszad ügynökei nyomára bukkantak és elrabolták. 1961-ben halálra ítélte a jeruzsálemi bíróság.
Milgramnek szöget ütött a fejébe, hogy ez az ember, aki közvetlenül volt érintett többmillió ember meghurcoltatásáért és haláláért, mégsem érzi ezt a felelősséget. Önmagát, mint egy gépezet kisebb részét látta és úgy vélte, ő csak parancsot teljesített. Milgram ezek után azon kezdett el gondolkodni, hogyan viselkedne egy átlagember, ha kegyetlenkedésre kapna parancsot.
A kísérlet
A kísérlet résztvevői a kísérletvezető, a kísérleti személy – aki a kísérletben tanárt alakított – és egy beépített „tanuló” voltak. A résztvevők nem tudtak róla, hogy a tanulók színészek. Tanárként az volt a feladatuk, hogy szópárokat felolvasva azokat megtanítsák a tanulóknak, akiket, ha tévesztettek, egy-egy elektromos sokkal kellett büntetniük, egyre nagyobb feszültséggel.
Milgram a maximális feszültséget 450 V-nál szabta meg – már 110 V-os áram is okozhat áramütést. A tanulót természetesen nem tették ki életveszélynek, csak megjátszotta, hogy megrázza az áram – de a legelején, hogy a tanárt játszó résztvevő ne kezdjen el gyanakodni, kapott egy alacsony feszültségű áramütést, hogy bizonyítsák, működik a készülék. A kísérlet során, ha 100-150 V felé ért a kísérletben résztvevő, a kísérletvezető biztosította róla, hogy a felelősség az ő vállán nyugszik, nyugodtan folytassa a kísérletet, más esetekben pedig egyenesen parancsot adott arra.
Az eredmény
A tanulókat játszó színészek az áram feszültségének fokozódásával megjátszották, hogy fájdalmat éreznek, kérték a kísérlet megállítását, kiabáltak, stb. Milgram úgy találta, hogy az emberek 65%-a mégis folytatta a kísérletet, és elment egészen 450 V-ig.
A kísérletet sokféle variációban hajtották végre, ennek megfelelően módosultak is az eredmények. Amikor nem volt jelen a kísérletvezető és a résztvevők csak telefonon kapták az utasításokat, akkor kevésbé engedelmeskedtek, sőt volt, aki azt hazudta, hogy folytatta a kísérletet, pedig nem haladt tovább a magasabb feszültségű büntetések felé. Ha a tanulóval megnőtt a kontaktus – nem külön szobában voltak egy üvegfallal elválasztva, hanem egymás mellett, a tanuló karját pedig az asztalon kellett tartaniuk –, akkor megnőtt az irántuk érzett empátia mértéke, kevésbé engedelmeskedtek a kísérletvezetőnek.
Milgram arra a következtetésre jutott, hogy az emberek, ha felsőbb hatalomtól kapott parancsot végeznek, akkor annak morális súlyát áthárítják a parancsot kiadóra. Közvetlen párhuzamot húzott a kísérletben részt vevők és a náci haláltáborok őrei, dolgozói között.
Hitelessége
Eljutottunk hát a legizgalmasabb kérdéshez: igaz-e, hogy bármely ember parancsra kegyetlenkedővé válik? A kísérlet Milgram által publikált eredménye megdöbbentette a publikumot, az előzetesen megkérdezett pszichológusok nagyrészt azt válaszolták, hogy szerintük csak néhány szadista ember menne el egészen 450 V-ig.
Az igazság valahol félúton lehet. Gina Perry, ausztrál pszichológusnő újraértelmezte a kísérlet eredményeit és úgy találta, hogy Milgram ferdített egy kissé a kísérlet eredményét illetően. A következőket találta problémásnak a kísérlet kiértékelése során:
A statisztika. Milgram kísérletében közel 700-an vettek részt – ebbe beletartozik az összes variáció. A 65%-os engedelmesség csak az egyik variációra igaz, amiben összesen 40-en vettek részt, így 24 emberről beszélünk – ez messze nem elég ahhoz, hogy reprezentatív legyen.
Újraszámolva arra jutottak, hogy pont a fordítottja igaz annak, amit Milgram állított: a résztvevők 60%-a nem engedelmeskedett a kísérletvezetőnek és megtagadta a kísérlet folytatását.
A változók. A kísérlet nem mondható egységesnek, nagyon változó volt, hogy a kísérleti személyekkel hogyan bántak: néha csak megkérték őket, máskor a lelkükre beszéltek és minden erőt latba vetve megpróbálták rávenni őket a folytatásra.
A kísérletben résztvevők mondhatni „átláttak a szitán”. A kísérlet után készült interjúkból kiderült, sokan rájöttek, hogy a tanulók könyörgése és kiabálása mindössze színjáték, ezért folytatták csak a kísérletet, mert úgy gondolták, úgysem okoznak vele fájdalmat.
Mi lenne a kísérlet eredménye manapság?
Jerry Burger 2009-ben megismételte a kísérletet – érdekes, hogy az eredménye alig lett másabb, mint az eredetié. Az új kísérletben sarkalatos pont volt olyan résztvevőket választani, akik nem hallottak korábban Milgram nevéről – a tesztet ugyanis teljesen ugyanúgy végezték, tanuló, tanár és kísérletvezető szereppel, mindössze etikusabbá tették a körülményeket.
A maximális feszültséget csökkentették 150 V-ra és világossá tették a résztvevők számára, hogy bármikor visszaléphetnek és félbehagyhatják a kísérletet, a pénzt mindenképpen megkapják érte. A kísérletvezetők szerepét pszichológusok töltötték be, hogy meg tudják ítélni, mikor kell félbehagyni a próbát: ha az egyén számára túl nagy lelki megrázkódtatás lenne.
A kísérletben hasonló eredményt kapott, mint ami az eredetié volt. Stanley Milgram csak férfiakkal végezte tesztet, Jerry Burger mindkét nemmel – szignifikáns eltérést nem talált a két nem között, de a nők nagyobb stresszről számoltak be.
Summa summarum
Ha nem is fogadjuk el Milgram állítását igaznak – hogy az emberek 2/3-a hajlandó kegyetlenkedni egy felsőbb autoritás parancsára –, kísérletének eredménye mindenképpen elgondolkodtató.
Érdemes lenne azzal az eredménnyel is foglalkozni, milyen eltérések voltak az egyes variációk között – az emberek sokkal empatikusabbnak mutatkoztak, ha a tanulóval voltak szorosabb kontaktusban és nem a kísérletvezetővel. Sokkal hamarabb megtagadták a folytatást, ha volt más beépített tanár is a szobában, aki nem akarta már továbbvinni a kísérletet.
Ezen megfigyelések pedig könnyen átvihetőek a mindennapokra: az emberek döntéseit a társaság, és/vagy a társadalmi elvárások jelentős mértékben befolyásolják – ami nem minden esetben feltétlenül probléma. Természetesen nem árt ezzel tisztában lennünk és tudatosan figyelnünk rá. De ez már egy következő cikk témája.