„Addiktív pótcselekvés és a statisztika”
Görgetéshez torzult ujjak, elgémberedett végtagok. Felettünk mozgó generációk szúrós tekintete, egy-egy rosszindulatú – de vajon jogos? – szava kísér minden egyes percet, órát, amit a social media folyamatos szemmel verésével töltünk.
Az Instagram mérései alapján akár napi 76 percet – 4560 másodpercet, nagyobb számsor, drasztikusabb hőzöngés – is képes voltam eltölteni cserfes, de annál inkább semmitmondó utalgatásokkal érdektelen posztok alatt; egy-egy kósza szívet elszórtam, szinte csak adakozás szintjén, ezzel az egy mozzanattal tisztelegve az Instagram valódi funkciója: a képmegosztás, és az azt minősítő tetszésnyilvánítás előtt.
Napi 76 perc nem vészes – gondoltam –, hiszen többnyire csak akkor kalandozik a kezem a telefon felé, amikor pótcselekvésként inkább a képernyőn hagyok maszatos lenyomatot, mintsem a füzet lapjain jegyzet formájában. Vagy a metrón állva konstatálom, hogy a legtöbbünk a szemeszter nehézségeit egy ingatag lábon álló hajótesthez, az egyéni teljesítményét pedig az összeroskadni akaró tartóoszlophoz hasonlítja, és valahol megnyugtat: az élet nehéz (vitathatatlan) és ha nem csinálsz semmit – nyugalom, a következő poszt már a konstruktív életvezetést taglalja, csak lejjebb kell görgetni –, nem is lesz hangyányival se könnyebb, viszont lemondóan könnyen lehet vele azonosulni.
A napi 76 perc nem vészes – ismétlem önmagam, csak nyugtatásképpen –, viszont a heti 532 perc már taszítóbb eredmény, órára átszámolva (8,86 óra, ami már megkondítja a vészharangot, bimm bamm, sok lesz lassan az Instagram) a 24 órás nap idő-intervallumának több, mint az egyharmada.
Tudtam, hogy sok időt töltök ki így – értelmetlenül? Kihasználatlanul? –, mégis megráz, ráncba szalad az épphogy kisimult homlokom – messze még a vizsgaidőszak, de stresszelni igazán muri, nem bírom ki májusig –, ez mégis szabályosan sokkolt.
„Challenge accepted!”
A február 28 napos hónapját nem lehetetlen átvészelni anélkül, hogy tudnám, ki macskája terpeszkedett el szívszorítóan aranyos pózban a kanapén, ki tett éjszakai kirándulást a belváros eldugott zugaiban és szolgált élő közvetítéssel hajnali háromkor – gondoltam.
Mégis, három napba se telt, mire elért a social media detox elvonási tüneteinek első hulláma. Vajon milyen kontentet hagyok ki? Alapjáraton mennyire voltam aktív, amiből le lehet szűrni: jelenleg kész akarva kerülöm ezt a platformot?
Érdekel-e bárkit is annyira a profilom, hogy feltűnjön a friss bejegyzés hiánya?
Engem érdekelne-e ellenkező esetben?
Nem… kicsit. Annyira azért mégse, tehát a végleges válasz az, hogy nem. Bizonyos, hogy aki letörli az applikációt és vissza se néz többet, okkal tette.
Magamhoz szólt a kérdés elsősorban: ijedtségből vagy társadalomtudományi okok kutatása miatt mondok le erről a kézzel fogható (érted, kezedben a telefon, azon meg az app) lehetőségről, mint az Instagram mindennapokba beágyazott használata?
A válasz: a kettő kombinálva, hozzátéve azt, hogy mentálhigiéniai változásra – némi pozitív életszemléletre – számíthatok, ha elvágom az addiktív szokás köldökzsinórját.
„Következmények, tapasztalatok, summa summarum”
Elvágtam, a hetedik napon pedig már nem akaródzott eret vágni, ha olyan dologról esett szó, ami a Twitter, Instagram, Facebook vagy YouTube világában esett meg, és nem volt tudomásom róla, így a beszélgetés ezen részébe nem tudtam bekapcsolódni, aktívan részt venni.
Kénytelen voltam két alkalmazást futni hagyni (érted, futott a szerveren, mert nem töröltem le, és futott, mint ahogyan a mondás tartja): e-mailben a tanárokkal, professzorokkal tartjuk a kapcsolatot, ez a platform tartogatja azon meglepetések egyikét, amikor nem előbb, mint negyed tízkor – természetesen reggel – érkezik az e-mail, miszerint a mai, egyébként 08:00-kor kezdődő óra elmarad.
Sokáig vita tárgya volt, hogy a Messenger, mint a Facebook levelezőprogramjaként továbbfejlődött program maradhat-e, hiszen a megosztott figyelmet gyakorló hallgatók nagy része a billentyűzetet ütögeti finom, kiélezett mozdulatokkal, hogy ne legyen a kelleténél feltűnőbb, hogy éppen nem az órai anyag beépítése van a prioritásban.
Maradt végül, bármi történjék – teszem azt, elmarad az óra –, tudjam.
Tudjam, mi történik, kivel történik, gyorsan tudjak rá reflektálni – mintha az SMS funkcióját taglalnám, mégis, ha megszán a felsőbbéves gárda egy WiFi-jelszóval, ingyenes, könnyen elérhetővé tesz bárkit.
Mindettől függetlenül, sajátos szabályrendszert alakítottam ki a Messenger használatát illetően: röviden, a lényeget kiemelve kezdem, folytatom és zárom a beszélgetéseket: ha kérdésem van, felteszem a beszélgetőpartneremnek, és amint megkapom a kielégítő választ, elköszönök az illetőtől, nem időzve tovább a beszélgetés fonalában, hacsak nem hozzám intéznek kérdést. Válaszolok, majd kilépek az applikációból, nehogy leragadjak valahol a részleteknél.
„A változás szele”
Igyekeztem megtartani minden felállított szempont szabályát, a telefon akkumulátora köszönte meg folyamatos fegyelmem: harmadik napja nem csökkent 96% alá a töltöttségi szint, feleslegessé vált a töltő hurcolása, nagyobbrészt a használata is.
Míg a töltöttségi szint stagnált, addig a felhasználásra váró tárhely mérete drasztikusan megnőtt, mégis, csökkent a klisé naplementés képek száma, hiszen mindenki látta, mindenki fotózta, és mindenki kitette Instastory-ba, csak – később ez a partikula de tagadószóvá módosult – én nem.
Teltek a napok, hetek, az élet folyt a medrében, én pedig lassan kezdtem kiélvezni a kötetlenségét annak, hogy jó és tagadhatatlanul hasznos, ha folyamatosan elérhető vagyok, de vészhelyzet esetén a telefont annak eredeti funkciója, rendeltetése szerint használja majd az engem elérni kívánó személy, és máris kontaktot tudunk létesíteni hívás formájában.
Mindenkinek ezer tevékenységet kell leküzdenie nap, mint nap, amire 24 óra fájdalmasan, vizsgaidőszakban kétségbeejtően kevés. Ennek ellenére úgy jött ki a lépés, hogy több olyan dolgot tudtam beiktatni a naptár az adott napra szabott cellájába, amire eddig legyintettem, vagy inkább lemondóan, enyhén ingerülten legyintettem, „Nincsen rá időm!”.
„Mindenkinek arra van ideje, amire szakítani akar.” – hallottam, hallottad, hallotta vissza mindenki már édesanyja, nagyszülei, tanárai, szorgosabb lelkületű társától.
Két hónapja levert volna ettől a mondattól a víz, olyannyira okoskodóan igaz.
Mégis mi változott?
Nem lettem kevésbé a generációs jellemzőket magán viselő fiatal felnőtt, akinek a telefon sokszor akkor is a kezében található, ha éppen használaton kívül, alvó állapotban van a készülék, mégis a mód, ahogyan eddig kezeltem a különböző social media platformokat, tágabb értelemben a telefonomat, módosult.
Nem ér kevesebb inger, mint eddig, viszont azoknak a minősége meghatározza a napomat, többé-kevésbé az internet által uralt életemet is. Tudatos döntés a legtöbb kattintás, és egy héttel később is elmondhatom, hogy kitart az állapot.
Félelmem volt ugyanis, hogy amint visszakapom mindazt, amit eddig hanyagoltam, el se akarom majd többet engedni és újra megindul a kerékforgás, amiből csak egy kicsivel nehezebb kiszállni, mint bekapcsolódni.
De tanúsítom, érdemes leszállni egy-egy napra az addiktív hatású platformokról, mert ha nem is sorsfordító, de üdítő élmény, 10/10 would do it again.