Nem tudom, hogy voltál-e már a Láthatatlan Kiállításon. Szembekötősdit azért valószínűleg játszottál. Na, a kiállítás abban különleges, hogy ott megtapasztalhatod azt az érzést, hogy milyen, mikor nem tudod levenni a szemedről a kendőt. Megtudod, hogy milyen a feneketlen sötétség, ahol nincs küszöb alatti fénycsík, utcáról beszűrődő nap-vagy lámpafény, semmi, csak a mély, áthatolhatatlan feketeség. Rövid időre átérezheted, hogy milyen lehet egy ilyen világban élni. Mekkora kiszolgáltatottságot jelent, és milyen hatalmas bizalom kell hozzá. Valóban átérezni nem tudod, mert te kijössz a fényre, majd hazamész, de azt talán el tudod képzelni, hogy mekkora segítség lehet egy társ, valaki, akire rá tudod bízni az életed.
Erről a társról szól Sheila Hocken óriási életszeretettel átitatott könyve, az Emma meg én, amelynek hatására elkezdtem érdeklődni a vakvezetőkutyák iránt. Ez a cikk róluk szól, és főleg arról a csodálatos kapcsolatról, amely a kutya és az ember között kialakul. De induljunk a kezdetektől:
KUTYÁK AZ EMBERÉRT: RÉGEN ÉS MA
Korabeli ábrázolások alapján, már a középkorban is voltak kutyák, akiket a vak emberek segítőként alkalmaztak, de a mai értelemben vett vakvezető kutyák „használatának” ötlete az első világháború idején született Németországban. Egy orvos megfigyelte, hogy a farkaskutyák, akiket sebesültek keresésére, járőrkutyaként és jelzőkutyaként alkalmaztak, vigyázni kezdtek a szemük világát elvesztett hadisérültekre, például eléjük állva figyelmeztették őket akadályokra. Az ötlet gyorsan terjedt, érdekes módon ma a világszintű központ nem Németországban, hanem Angliában található.
Magyarországon Vitéz Lovag Rithnovszky János munkásságának köszönhetően alakult meg az első vakvezető kutyakiképző Csepelen 1977-ben. Ő katonaként egy felrobbant akna következtében vesztette el a látását. Fontosnak tartotta, hogy a vak emberek is mozogjanak, sportoljanak, ezért külföldi példa alapján, rengeteg munkával megalapította az iskolát, amely 1978 óta a MVGYOSZ részeként működik.
Ide látogattam el, hogy a központ jelenlegi vezetőjével, Schiff Mónikával beszélgessek. Az iskola nem a centrumban, de annál nyugodtabb helyen található, kertvárosi utcák közé érkeztem a busszal. Szerencsémre velem egyszerre szállt le egy tanuló gazda is a kiképzőjével és a kutyájával, őket követve könnyen odataláltam, valamint megfigyelhettem, hogyan is dolgozik egy vakvezető kutya. A gyönyörű aranyszínű labrador egyáltalán nem foglalkozott az én mögöttük kopogó lépteimmel, csak gazdájára és a feladatra fókuszált: megállt a kereszteződésnél a járdaszegélynél, majd gazdája parancsára megkereste a lépcsőt és kérésre szép lassan lépdelt fel a lépcsőfokokon.
VEZETŐVÉ VÁLNI
A kutya önállóságot és szabadságot ad a vak embernek, ugyanakkor hatalmas a felelőssége, egy élet van rábízva. Ahhoz, hogy feladatát el tudja látni, rengeteg tanulás, munka, erőfeszítés szükséges, mind a kutya, mind a vele foglalkozó emberek részéről. A csepeli Vakvezető Kutyakiképző Központ négy programot működtet, amelyek segítségével végig tudják követni a kutyák életét a fogantatás előtti pillanattól egészen halálukig. Ez a négy program: a tenyésztés, a kölyöknevelés, a kiképzés és az utógondozás.
A tenyésztési program keretében ma már kizárólag labrador kutyákat tenyésztenek. Régen a farkaskutyák domináltak, de a túltenyésztés miatt, idegrendszeri és fizikai okokból alkalmatlanná váltak a vezetésre. Háttérbe szorultak a golden retrieverek is, makacs természetük és hosszú, nehezen ápolható szőrük miatt. Ma tehát a labradoroké a főszerep, amin, jellemzésüket olvasva, nem is csodálkozhatunk: nagyon okosak, tanulékonyak, az emberért szinte bármit megtesznek, nem viseli meg őket a gazdaváltás (ez fontos, mert a kutyák a nevelőszülők és a kiképző után jutnak csak el végleges gazdájukhoz), szeretnek és tudnak is dolgozni, kedvesek, érzékenyek, engedelmesek, társaságkedvelők, valamint rövid szőrük könnyen karbantartható. Egyetlen negatívum talán a falánkság, erről még lesz szó a későbbiekben.
A kölykök nyolc hetes korukig Csepelen növekednek, majd átkerülnek a kölyöknevelési programba, innentől egy éves korukig nevelőcsaládnál élnek. Nemes, ámde kegyetlenül nehéz feladat a nevelőszülőké, megkapnak egy apró szőrgombócot, akiből „tanult” fiatal kutyát nevelnek, majd visszaadják, hogy egy másik ember életét szebbé tegyék. A nevelőszülők feladata, hogy ingergazdag környezetben tartsák a kutyust: utazzon tömegközlekedésen, találkozzon idegen állatokkal, természetes legyen neki a magasság, szűk lift, rácsos lépcső, gyerekzsivaj; a beltérben megtanulja, hogy az ágyra nem szabad felmenni, az asztalról tilos ételt lopni; valamint elsajátítsa az alapvető készségeket (szobatisztaság, pórázon sétálás…) és parancsszavakat (ül, fekszik, marad…).
Egy éves korukban a kutyák visszakerülnek a központba, ahol megkezdődik a féléves kiképzés. Az első hónapban megfigyelik őket, hogy alkalmasak-e a vezetésre, engedelmességi vizsgát tesznek, amely az alapvető parancsokból, irányokból, láb melletti sétálásból és különböző ingerekre való helyes reagálásból áll. (Pl.: macskák figyelmen kívül hagyása, ebből a célból tartják az iskolában Stanleyt, a fekete-fehér házi macskát, aki megneveli az ebeket). A következő öt hónap már a vezető munkáról szól, lépésről-lépésre, egyre nehezítettebb területen. A kiképzés kezdeti húsz perce a vége felé már 2-2,5 órára is nyúlhat. A legelején a tanpályán gyakorolnak velük, ahol igyekeznek minden lehetséges akadályt szimulálni: van műtócsa, lépcső, buszmegálló, telefonfülke stb., de így is a képzés fő részét az utcai forgalomban végzett gyakorlat teszi ki. A lényeg, hogy mindent több ezerszer elgyakorolnak a kutyával, ha jól megoldja a feladatot, jutalmazzák, ha elrontja, újracsináltatják vele. A kiképzés végén a látó kiképző bekötött szemmel is teszteli a kutyát, hogy kiszűrjék a mozgásbizonytalanságból adódó hibákat. Végül a kutya letesz egy belső ellenőrző vizsgát, ezzel „bizonyítja”, hogy alkalmas a vezetésre.
A GAZDA SZÍNRE LÉP
A kutya kiképzésével párhuzamosan megkezdődik a gazda keresése. Ha valaki kutyát szeretne igényelni, akkor ki kell töltenie egy igénylési lapot, amely valamennyire feltérképezi személyiségét, körülményeit, majd sor kerül több személyes találkozásra is, valamint gyakorlati tesztre, pl. hogy mennyire tud tájékozódni. Az igénylők közül habitus, lakhely, aktivitás alapján választják ki az adott kutyához leginkább illő embert.
A kutya átadásához a jövendőbeli gazda öt napra beköltözik a csepeli központba. Átfogó, sűrű ez az öt nap, meg kell tanulnia a technikai részeket, a kutya kezelését: szerszámzat felszerelése, feladat végrehajtatása, jutalmazás, büntetés. Ezen kívül megtanítják nekik, hogyan tudják felismerni, ha a kutya beteg, hogyan kell ápolni a kutyát, milyen jogaik vannak. Először a tanpályán gyakorolják a közös közlekedést, majd a kiképző felügyeletével a forgalomban: először csak sétálni kell a kutya vezetésével, majd jönnek a lépcsők, a tömegközlekedés, a belváros, a bevásárlóközpontok… Végül, ha a kiképző biztonságosnak ítéli a páros közlekedését, akkor hazamehetnek, de még előttük áll a vizsga, amely a közös élet hivatalos kezdetét jelenti.
Schiff Mónika 24. éve dolgozik a csepeli központban, de azt mondja, még mindig meg tudja könnyezni azt a pillanatot, amikor a kutya és az ember elkezdenek együtt dolgozni:
„Látni az arcokon azt az érzést, hogy végre elszabadultam a faltól, a félelemtől, szabadon jövök-megyek. Én két évvel ezelőtt tanultam meg autót vezetni, és amikor először mentem végig a főúton a saját kocsimmal, sikongattam, ahogy a tüdőmből kifért, akkor éreztem, hogy ilyesmit érezhetnek a vakok, ez a felszabadultság látszik az arcukon.”
Hogy hogyan is dolgozik egy vakvezetőkutya, kicsoda Gino és hogyan tudja megváltoztatni egy kutya a vak ember életét, arról a következő részben olvashattok.
Folytatása következik…
A képeket készítette: Bányai Bálint