Egyszerűbb lett volna, ha felhívom az iskolát, vagy bárkit a régiek közül, de ha már egyszer a macskakővel kirakott utcába tévedtem, muszáj volt betérnem a kávéházba, hogy megtudjam, összegyűlnek-e még heti rendszerességgel, hogy spanyolt tanuljanak.
Este volt, nem sokkal zárás előtt járt az idő. Már egy órája besötétedett, a benti félhomály pedig csak még jobban kiemelte a rozsdavörös és bordó tapéták meleg, otthonos árnyalatait.
Alig egy páran lézengtek bent, a kávézóban dolgozók pedig sokkal jobban el voltak foglalva egymással, hogy a legkevésbé sem vettek tudomást az érkezésemről. Közelebb léptem, körömcipőm puhán koppant a rongyszőnyegen – talán pont ezért maradtunk ennél a helynél, mert mediterrán színeivel és színes szőnyegeivel olyan arabos-spanyolos hatást keltett.
– Kérem – szólítottam meg őket. Két kötényes, fiatal lány kapta fel a fejét, és egy szemüveges, szakállas fiatalember. A lányok újak voltak, ellenben a fiúra még a régi időkből emlékeztem. Rámosolyogtam – Senora Delores osztályáról szeretnék érdeklődni.
– Senora Delores? – ráncolta a szemöldökét.
Láthatóan nem emlékezett a senorára, és engem sem ismert fel.
– Spanyolt tanított. Itt is. Egy kisebb csoporttal minden héten megittunk egy kávét itt.
Már épp kezdtem bosszankodni, amiért nem emlékszik ránk, amikor eszébe jutott a dolog, és azt mondta, már nagyon régóta nem járt náluk ekkora társaság, vagy bárki, aki spanyolul beszélt volna.
Ekkor mozgolódás támadt az egyik közeli sarokban, és az egyik úr, aki idáig háttal állt nekünk, most felénk fordult, és ahogy megszólított, Simont ismertem fel benne. Rendeltem egy capuccinót, és letelepedtem hozzá.
– Te mégis itt? – kérdeztem.
– A megszokás hatalma – felelte félszegen, mosolyogva. Valóban, kedd este volt, a mi időnk. Talán azért ragaszkodtam ennyire ahhoz, hogy ide bejöjjek. Talán abban reménykedtem, hogy… – Nem változtál semmit – szakította meg gondolataim fonalát.
– Te sem – feleltem kesernyés mosollyal, és tudtam, hogy ez egyikőnkre sem igaz. Engem az előbb még csak fel sem ismert Dávid, akinek időközben még a nevére is rájöttem, Simon pedig ez alatt a néhány év alatt borzasztóan megöregedett. A feje búbján lévő tenyérnyi folt az idővel tányérnyira nőtt, és elmélyültek a homlokára vésett barázdák.
– Senora Deloresnek gyereke született – mondta szinte sietve Simon, mintha félő lenne, hogy téma nélkül maradunk, és feszélyezné a csönd.
– Nem tudtam, hogy férjhez ment.
Megütközve nézett fel, majd legnagyobb meglepetésemre magyarázkodni kezdett.
– Pedig igen, igen… csak nem hagytad meg a telefonszámod. Pedig, ha tudtuk volna, hogy érdekel… illetve…. – pont úgy ráncolta a homlokát, mint régen, ha nagyon el akart mondani valamit. Hirtelen olyan volt, mintha csak napok teltek volna el legutolsó találkozásunk óta.
– Semmi baj – feleltem mosolyogva. Nem értettem, miért tartja ennyire sajnálni valónak, hogy nem mondták el ezt nekem korábban. Én sem kerestem őket.
– Alizról hallottál valamit?
Lemondóan rázta a fejét.
– Nem, semmit… azóta – megérkezett a kávém. Úgy tűnt, senkit sem zavart kései érkezésem, vagy az, hogy közeleg a záróra. Nem éreztem siettetve magam, kényelmesen belekortyoltam a forró kávéba, majd Simonra néztem, aki így folytatta – Nem sokakról hallottam az elbocsátások óta.
Erre megint olyan szomorúan nézett, mint aznap, amikor közölnie kellett a hírt.
– Nem történt semmi – nyugtattam meg – Nem a te hibád volt.
– Látnom kellett volna előre…
– De nem láttad. Van ilyen – olyan volt, mintha megállt volna az idő. A kávézóban semmi sem változott, és Simon sem. A külső változásokat percek alatt megszoktam, és rá kellett jönnöm, hogy egy teljesen változatlan embert takarnak – a bűntudatot is beleértve. Semmit sem gyógyított rajta az idő.
– És Ágnes? – sorra kérdeztem mindenkit a nyelvtanuló csoportunkból, hogy eltereljem a figyelmét. Így megtudtam, hogy van, aki még mindig a cégnél van, van, aki férjhez ment, egyvalaki meghalt.
Még mindig a múltban voltunk, mégis borzasztó öregnek éreztem magam. Fel akartam vidítani a régi ismerősök felemlegetésével, távol tartani a kényesebb témáktól, mégis valami igen könnyen megmagyarázható szomorúság ereszkedett ránk.
Minél tovább maradtunk, és minél többet beszélgettünk a közös barátainkról, annál jobban féltem egy kérdéstől, de Simon csak nem tette fel.
Nem kérdezett rá, hogy van a férjem.
– Nem vagyunk házasok Maximmal – hallottam idegenül csengő hangomat a hirtelen támadt csendben – végül nem is kérte meg a kezem. Nem sokkal azután, hogy elveszítettem az állásomat és el kellett költöznöm, megszakítottuk a kapcsolatot – nem felelt, hirtelen megijedtem, hogy ezt talán mégsem kellett volna elárulnom, így kapkodva hozzátettem még valamit, hátha élét vehetem a dolognak – Azért hagytam fel a spanyollal is. Ide mindig ketten jártunk… nem tudtam volna rávenni magam, hogy eljöjjek egyedül is. Azt nem tudom, ő folytatta-e a tanulást.
– Folytatta – felelte Simon a szalvétáját gyűrögetve.
Egészen megdöbbentem.
– Micsoda? De hát akkor tudtál róla, hogy ő és én…
– Igen, tudtam.
Ezért nem kérdezett rá. Ő tapintatosan elkerülte ezt a darázsfészket, mire én a nyakába borítottam.
– És meddig… meddig tanultatok még? – kérdeztem, mintha ez lenne most a legfontosabb.
– Nem sokáig. Talán még egy évig folytattuk, aztán végképp elfogytunk. De már nem is volt így ugyanaz…
Én is ezt éreztem. Azóta sem nyúltam a porosodó szótárfüzetek felé. De Maximről akartam tudni, minél többet.
– És tudsz még róla… bármit? – kérdeztem szégyellve a kérdés mohóságát.
Megint csak a homlokát ráncolta, mint mielőtt bejelentette volna a csődöt.
– Gyereke született.
– Neki is? – esett le az állam. Maxim soha nem akart gyereket. Utálta a hangzavart, a rendetlenséget, minden velejáróját egy kisgyereknek.
– Elvette Senora Delorest – fészkelődött Simon a helyén – egy gyerek az a kettő.
Az járhatott az eszében, hogy miért pont tőle kell ezt megtudnom, de én akkor nem nagyon törődtem vele, csak ezt a felfoghatatlan új információt próbáltam megemészteni.
Az a lány vagy tizenöt évvel fiatalabb volt nálunk! Legalábbis Maximnál biztosan. Hogyan? Mikor? Miért történhetett ez? Én soha nem gyanakodtam semmire. A szakítás során fel sem merült a hűtlenség. Ilyen jól titkolta volna?
Az idő, ami abban a pillanatban állt meg, hogy helyet foglaltam a kávéházi asztalnál, hirtelen sokkal-sokkal gyorsabban pergett. Szédületes sebességgel forogtak az óra mutatói, és forgott velem a szoba, minden egyes festményével és kávéscsészéjével együtt.
A fiatalember odjaött hozzánk és finoman jelezte, hogy lassan feltakarítanák a mi asztalunkat is.
– Régen milyen sokszor tettek ki innen – mondta Simon a kabátját véve, de nekem már nem esett jól a nosztalgia. Sálat terítettem a vállamra, a kalapot a fejembe nyomtam és egy pillantás múlva már kint álltunk a kávéház lehúzott redőnye előtt. Vadul remegtek felettünk a csillagok.
Azt kellett volna mondania, hogy sajnálja az egészet, ahogy sajnálta is, de nem emlékszem erre: ha mondta is, én nem hallottam. Egyszer csak arra ocsúdtam fel, hogy búcsúzás előtt ezt mondja:
– Azt hiszem, én már sohasem tanulok meg rendesen spanyolul. Valahogy nem megy a fejembe.
Azt akartam felelni neki, hogy nem olyan öreg még, de valahogy egészen más szavakat formált a szám:
– Ne aggódj – dadogtam – már én sem.