Tavaly novemberben arra az elhatározásra jutottam, hogy veszek magamnak egy harmadik kötött sapkát – ezt még a Black Friday-t övező leárazásoktól függetlenül, egész egyszerűen azért, mert beköszöntött a tél.
Előtte azért elkezdtem azon gondolkodni, hogy kell-e igazán nekem az a harmadik kötött sapka, vagy csak örömöt szereznék magamnak vele a sivár félév végi hetekben. A konkrétumoktól eltávolodva aztán az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy lehet-e egyáltalán valakinek igazán szüksége három sapkára, ha azok nem nagyon térnek el egymástól funkció tekintetében?
Ezt a kérdést felvetettem egy néhány fős kis társaságban, ahol rövid tanácskozás után azt a választ kaptam, hogy ha hordanám, akkor igenis szükségem van rá. Azért felesleges megvenni, hogy egy fiók mélyén tengesse aztán a mindennapjait.
Ezzel a válasszal nem voltam kifejezetten megelégedve, mert valahogy az a rossz érzésem támadt, hogy elbeszéltünk egymás mellett. Nem értették, mit akarok mondani, mert még én sem tudtam körülhatárolni igazán, csak azt, hogy én ezt filozófiai kérdésnek szánom.
Némi gondolkodás után sikerült tisztítani a képen: a teljes, boldog élethez lehet-e szüksége valakinek az önkifejezés azon formájára, hogy választékosan öltözködjön? Hiszen egy harmadik sapkáról beszélve az első kettő is teljesen használható, azt nem is említve, hogy három sapka több kabátot is feltételez – mikor másnak egy sincs.
A Maslow-piramis a motivációról, a szükségletek hierarchiájáról szól. Ez a hierarchia azt jelenti, hogy azokat a szükségleteket, amik a piramis alján helyezkednek el, hamarabb kell kielégíteni, illetve elsősorban azoknak a kielégítésére van motivációja az embernek. Ha azzal a szinttel mondhatni már rendelkezik, akkor lép csak a következő szintre. Ezt az elgondolást persze többen kritizálták és elképzelhető, hogy valaki úgy lép szintet, hogy egy lépcsőfok nincs teljesen kielégítve – de alapgondolatnak jó.
Ezen a piramison megkülönböztetünk hiányalapú és növekedésalapú szükségleteket.
Azonban ilyenkor már érdemes azon elgondolkozni, mi is az a szükség. Mert hiába nevezzük mind a kettőt szükségnek, a növekedés, gyarapodás akkor tűnik reálisnak, ha az ember egy már élhető, megfelelőnek tartott szintet szeretne még feljebb tornázni.
Az értelmező kéziszótár szerint a szükség fogalma a következő:
szükség főnév -et, -e [ë, e]
Az a tény, hogy vmely lénynek v. közösségnek léte fenntartásához v. vmely céljának eléréséhez hiányzik vmi, vki, ami, aki nélkül a szóban forgó cél megvalósítása nincs biztosítva
Tehát elsődlegesen a szükség az élet fenntartásához kötődik – de hogy mint nagyon sokan, mondhatni legtöbben a jóléti államokban az életünket elsősorban nem kell féltenünk, így a szükséget megfogalmazhatjuk úgy, hogy ami a boldog élethez szükséges.
De tényleg szükséges a boldogsághoz az a mennyiségű ruha, használati tárgy, amit felhalmozunk magunk körül? Vagy nem is azért vásároltuk, mert valóban szükségünk lett volna akár rövid, akár hosszútávon.
Egyre divatosabb felfogás, életszemlélet manapság a minimalizmus, ami annyit jelent, hogy az ember ténylegesen csak arra fordít időt, energiát, pénzt, amire valóban szüksége van. És ez lehet, hogy nem egy harmadik sapka, ami miatt bejár az ember több ruhaboltot is, felpróbál tizenötmillió sapkát és kilenc kalapot (pedig olyat nem is akar venni), és még egy fél órát áll a sorban, hogy kifizethesse a zsákmányát.
Másfelől felmerül a gondolat, hogy a világon az emberek többségének nem ez a fő dilemma, hanem sokkal alacsonyabb szinten ragadnak meg a szükségpiramison. Tavaly Black Friday táján négyféle dologgal lehetett találkozni az interneten: reklámmal, reklámmal, reklámmal és a Black Friday miatt való reklamálással. Ez utóbbi kategóriába tartozott az a videó is, amin néhány üzlet biztonsági kamerájával felvett őrjöngést vágták össze az Indiában és Kínában ruhát varró gyerekek és fiatalok képeivel.
A két esemény végletes ábrázolás – tehát nem úgy kell elképzelni, hogy minden nyugati ember verekedik azokért a termékekért, amit az összes keleti állított elő –, de valós. A háttérben valami nagyon szomorú zene ment és záporoztak a kommentek arról, hogy milyen borzalmas világban élünk.
Egyvalaki volt, aki szembement az egésszel és azt mondta, hogy emiatt ne érezzétek rosszul magatokat: ti dolgoztatok egész évben, most jogotok van arra, hogy kedvezményes árakon be tudjatok vásárolni karácsonyra, ez a videó csak lelkiismeretfurdalást akar kelteni.
Valószínűleg nem a szociálisan legérzékenyebb Facebook-felhasználótól ered a hozzászólás, de abban igaza volt, hogy ez a videó igenis lelkiismeret-furdalást akart kelteni. Végső soron az igazságot mutatta – azért lehet olyan „olcsó” a fast fashion, mert nem úgy fizetik meg a ruhák varrását Bangladesh-ben, mint mondjuk Magyarországon, vagy Franciaországban –, de azért rádolgozott még a kontraszttal és a zenével.
Ettől pedig kicsit propagandaszerű lett, nem csoda, hogy volt, akiből ellenállást váltott ki – őszintén szólva bennem sem a legkellemesebb érzéseket okozta, bármennyire is egyetértettem a lényegével. Szerintem a gyermekmunka önmagában van olyan súlyos, hogy nincs szükség további hangulatkeltésre.
(Igazából az egyes magánember elég keveset tehet ez ellen; érdemes utánaolvasni az egyes boltoknak, alternatív megoldásként pedig ott vannak a használt- és a dizájner ruhák. Ez utóbbit az átlagember nem nagyon engedheti meg magának, de az előző még mindig ott van, mint lehetőség: így az ember pénze nem egyenesen a fast fashion ruhaboltok kasszájába zuhog.)
Haladjunk tovább egy következő gondolatra, ami segít abban, hogy újra értékeljük azt, amink van. A dollar street lényege, hogy hét házra osztották fel az emberiséget jövedelem szerint, a legszegényebbektől a legtehetősebbekig. A világ minden tájáról vannak fényképek, hogy illusztrálják, milyen anyagi körülmények között hogyan élnek emberek. A különböző használati tárgyakat, szobákat fotózzák le, így akár össze is lehet hasonlítani, hogy például ki mit használ fogmosásra a dollar street különböző pontjain.
Ennek többek között az lett volna a célja, hogy eloszlassa az afféle sztereotípiákat, hogy Afrikában éheznek, Amerikában kolbászból van a kerítés stb., és az ember pontos képet kaphasson arról, mi is az a szegénység. De hiába vannak mindenhol gazdagabb és szegényebb emberek, az eloszlásra mindenképpen érdemes gondolni.
Egy történet szerint, amikor megkérdeztek svéd egyetemistákat, szerintük hol helyezkednek el a hét ház közül, úgy a harmadik-negyedik házba helyezték el magukat – abból kiindulva, hogy átlagosnak gondolták az életszínvonalukat. Ami lehet Svédországban annak is számít, de világviszonylatban mindenképpen a hetedik házba tartoznak.
Mosolyogva hallgattam a történetet, mulatva azon, hogy elszámolták magukat, aztán minket is megkérdeztek, hogy szerintünk mi hol állunk ezen a hétfokú skálán – egész biztonsággal mondtam hatost, gondolván, hogy jól élünk, de annyira azért nem.
Viszont a képek között böngészve egyértelmű lett, hogy mi is a hetedik házba tartozunk. Közelebb a hatoshoz, mint az utca legvégéhez, de még mindig a hetedik házban vagyunk. Ezek szerint hatmilliárd ember él rosszabb körülmények között nálunk.
Úgyhogy itt az idő az embernek megbecsülni, amije van, ha nem is tud hirtelen valami világmegváltó ötlettel, vagy jó cselekedettel előállni. Nem csak anyák napján kell szeretni édesanyánkat, Valentin-napkor a párunkat, karácsonykor a családunkat — nem csak Black Friday-kor kell gondolni a túlfogyasztásra, hanem a mindennapokban is.
Kép forrása: http://www.rogersakademia.hu/index.php/hu/abraham-maslow/34-maslow-piramis