Könyvek / Vásznak

Ami messzemenően félrevezető. Ezt olvasva arra gondolna az ember, hogy egy teljesen átlagos young adult könyvet tart a kezében, hisz ebben a műfajban nem idegen az a gondolat, hogy iskolát nyitnak vámpíroknak vagy farkasembereknek, varázslótanoncoknak, boszorkányoknak, énekes- vagy színészpalántáknak.

A második elterelő hadművelet a legújabb Európa könyvkiadós borító — ami a naplementét a víz partjáról néző szerelmespárral messze kimeríti a giccs fogalmát —, különösen a címmel kombinálva: ha csak ennyit látunk belőle, ez kétségtelenül egy romantikus regényre utal. Mindezekkel ellentétben a Ne engedj el… nem tiniregény, és sokkal több, mint egy szerelem története.

Alapvetően lélektani regény, ami komoly bioetikai kérdéseket vet fel. A történet egy alternatív jelent vagy egy disztópikus közeljövőt jelenít meg a maga melankolikus módján.

Az olvasó nemcsak szimpatizál a szereplőkkel, hanem egyenesen ugyanazt érzi, amit ők. A már fent említett Kathy meséli el az életét, a gyermekkori emlékeivel kezdve, amibe aztán szépen lassan beleszövődnek a közelmúltban történtek, és eljutunk a jelenhez. Az elején egy nosztalgikus színezetű anekdotafüzéren keresztül ismerjük meg Hailshamet, ahol Ruth, Tommy és a többi hozzájuk hasonló gyerek felnőtt, majd ahogy a serdülő korba léptek, velük együtt kikerülünk az intézet falai közül.

Sosem árulták el nekik nyíltan, mi várja őket a Hailsham után – Kathy úgy fogalmaz, hogy meg is mondták nekik, meg nem is. A könyv elejét olvasva végig bizsergeti az olvasó homlokát a gyanú, hogy mi lehet a szereplők későbbi sorsa, de egész egyszerűen nem lehet biztos benne. Éppolyan bizonytalanságban van hagyva, mint a könyvben szereplő fiatalok. Ezt a hatást azzal éri el a narrátor, hogy emlékezései közepette nem magyaráz meg mindent, vagy csak a történet egy későbbi pontján. Kazuo Ishiguro tollából pedig ez teljesen természetesnek hat – fenntartja vele a kíváncsiságot, mégsem lesz öncélú az információk visszatartása.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

„Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hiszen hol lennénk nélkülük?

Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer is átélni. De nem adom fel, folytatom ezt a szomorú, vágyódással és aljassággal teli vontatott és csonka történetet, mert azt akarom, hogy halljátok, ahogy én is hallom majd a tiéteket, ha valaha találkozunk, akár menekülés közben, a jövőben, vagy a mennyben, vagy börtönben, vagy a föld alatt; valahol máshol. Mert ezekben az a közös, hogy nem itt vannak. Azzal, hogy felfedek bármit is, tudatom veletek, hogy hiszek bennetek, hiszem, hogy ott vagytok, hiszem, hogy léteztek. Azért mesélek el mindent, mert akarom, hogy valóságosak legyetek. Elmondom, tehát vagytok.”

Margaret Atwood regénye 1985-ben jelent meg először, és a tavaly forgatott sorozat hozta vissza újra élénken a köztudatba. 

A történet egy posztapokaliptikus világban játszódik, ahol az emberek termékenysége drámaian lecsökkent, és Gileád államában egy sajátos módszert alakítanak ki ennek orvoslására. Az új társadalmi berendezkedésben nem győzik hangsúlyozni, mennyire fontos a nők szerepe, és mennyivel jobb lett a helyzetük, amióta védik őket: sajnos akármilyen hangosan harsogja is ezt a propaganda, ebben a disztópikus világban példátlan módon zsákmányolják ki a nők egy rétegét. Míg egyik kezükkel lobogóként lebegtetik a statisztikákat, hogy régen mennyi volt a nők elleni erőszak, és milyen mértékben sikerült ezt lecsökkenteniük, addig a másik kezükkel a hátuk mögött teljesen mindennapivá teszik azt.

Mindezt többek között a vallás ürügyén. Hálával tartozunk az írónőnek, amiért egyik létező vallás nyakába sem varrta a könyvben szereplő fanatizmust, hanem egy elképzelt szektát kanyarított a rendszer köré a Biblia egynémely rosszul értelmezett passzusával.

A történetet avagy a mesét egyes szám első személyben ismerjük meg a narrátortól, egy szolgálólánytól, akinek a nevére nem is derül fény. A regény hosszú szemlélődő részekkel és emlékfoszlányokkal indít, ami azt eredményezi, hogy nem csak a főszereplő, de már az olvasó is azért rimánkodik, hogy történjen már végre valami. Pontosan megismerjük a főszereplő érzéseit és érzeteit, például hogy milyen érzés végighúznia a kezét a korlát faburkolatán, vagy hogy mire emlékezteti a kertben nyíló virágok illata, a hold fénye. Ezt olvasva éppúgy beszűkül az ember, ahogy korlátok közé szorítja főszereplőnket az új élethelyzet.

A bevezetőben rengeteg az utalás, az olyan emlékfoszlány, ami önmagában még nem elegendő ahhoz, hogy tisztán lássuk, mi történt. Türelemmel ki kell várni, hogy összeálljon a kép – viszont amíg mi a sötétben tapogatózunk, az elején nem halad sokat a történet, ami kicsit megnehezíti a várakozást. Szinte cél nélkül dobálja fel az egyes tisztségek neveit, amit akkor még nem értünk, csak halmozódnak bennünk az információk. Ezeket a neveket mind lefordították magyarra, így valóban meseszerűnek hat, hogy Őrzőkről, Szemekről és Angyalokról olvasunk. Érdekes a narrátor viszonyulása is az új világban betöltött szerepéhez: jobban sérelmezi szabad-sága és a családja elvesztését, mint az időszakonként megtartott Szertartásokat, amik mondhatni csak ellene irányulnak, hisz nem járnak semmi eredménnyel.

Akármennyire is lassú és hivalkodóan érthetetlen volt az elején a könyv, később kárpótol bőven az események pörgősebb sorával, és egy rövid epilógussal, ami kitölti a még akkor is üresen tátongó apró lyukakat, és valahogy életet lehel az egész történetbe. Az a pár oldal valahogy a helyére tesz mindent, és hitelesebbé válik tőle minden korábban olvasott fejezet.

The book was better?

Margaret Atwood könyvének olvasása után a sorozat – legalábbis az előzetese mindenképpen – meglep lendületével, és a gyors történésekkel, majdhogynem egy rész alatt lerendezik a regény cselekményének felét.

A képi világa nagyon szép – egy kicsit talán túlságosan is. Mondhatni Hollywood átvette a hatalmat Gileád felett – minden vadonatúj, mindig süt a nap, mindenki fiatal. Serena Joy, akinek a házában a narrátor szolgál, egy harmincas, fiatal nő, pedig a könyvben már bottal közlekedik. A szolgálólányok ruhája hiába vörös és ér földig, ahogy az elég elrettentően le lett ír
va, még mindig egy nagyon csinos ruha. 

Elisabeth Moss főszereplőnek választásával azonban nem tévedtek: ő természetes módon, úgy szép, hogy akár az ember ismerőse is lehetne, és nemcsak a mozivásznon találkozhatna vele. Sokat mutatják nagytotálban az arcát, amivel a regényben lévő szemlélődését, befelé fordulását jelenítik meg. A könyvvel ellentétben itt kiderül a neve, és nagyon sok mindent narrál magában a film alatt.

Enyhe párhuzam vonható a két regény között: mindkét mű egy disztópikus világban játszódik, ahol az ottani jog szerint teljesen jogosan használják ki – és teszik tönkre – az emberek egy csoportját. Mindkét világban speciális helyen készítik fel ezeket az embereket a későbbi életükre: Hailsham különleges iskola, a szolgálólányokat pedig a Vörös Központban „képzik ki”.

A Ne engedj el…-ből 2010-ben készült film Keira Knightly, Carrey Mulligan, és Andrew Garfield főszereplésével. A könyv és a film címét egy dal adja, amit Kathy gyerekkorában sokszor meghallgatott kazettáról – a filmhez elkészítették betétdalnak, kazettaborítót is szerkesztettek hozzá, és mindez olyan jól sikerült, hogy elsőre a legtöbben azt hiszik, valóban létezett az énekesnő, és tényleg a 20. század elejéről származik a hanganyag. (A betétdalhoz Lloyd Price azonos című számát használták fel.)