Szép, de koszos, kicsit (el)múlt, de ez a jövő (igazán?).
Mást meg nem lehet mondani róla.
Nagyjából így lehetne összefoglalni a Szárnyas fejvadász második részét, mely Amerikának az egyik idei nagy popkultúr-hype-ja volt egyéb űrzsánerek mellett. Ahogy beültem a Művész szűk székei közé, rögtön éreztem: azért két és fél óra itt hosszú lehet. Az egyetem alatt kevésszer mondom ezt, de bár tévedtem volna. Ezt a kezdeti szűkös, bezárt érzetemet perceken belül hatalmas diszkomfort váltotta fel. Azért hatalmas, mert a Szárnyas fejvadász 1.9 (mivel ez a film az ígéreteivel szemben sem adott többet az elsőnél, csak drágább, szebb és nagyobb volt) vagy 2049 egy óriási film. Persze valahol a Pappa Pia is óriási film, de a kettőben van egy közös: egyik sem fog filmtörténelmet írni. A Blade Runner csupán grandiózus, de szemben elődjével, csak a tereitől lesz hatalmas film.
A történetvezetéssel úgy összességében nincs gond, ami, valljuk meg, felállva tapsolandó. A mai hollywoodi trendekkel ez már hatalmas szembemenés: egy-egy karakternek van motivációja. Persze az már csak hab lenne a tortán, ha minden karakternek lenne. Telhetetlenségem persze tovább tetéződött azzal, hogy vártam a film kiinduló A-pontjára, illetve egy ezzel járó B-pontra, ahova szépen el lehet jutni, s a már lezárt első film körét sikerül felbontani, hogy azok után ismét lezárjuk. Úgy tűnik, ez egyszeri csodamutatvány volt.
A komoly gondok ott kezdődnek, hogy a 2049 akármennyire nem akart zsánerfilm lenni, az lett. Persze kész csoda, hogy az Érkezés c. szintén ember-idegen kapcsolatot boncolgató (kult)filmet jegyző Dennis Villeneuve megtarthatta egyediségét és nem vágtak a kezére a vágás második napján, hogy: “Hohohó, azért ne mutassuk azt a fát kettő (!) percig.” A nagy csodát nem a képernyőn kell keresni, vagyis nem a filmben. Hanem a film körül. Számomra kétségkívűl meglepően hatott, hogy egy ilyen költségvetésű film (potom $150 000 000) elkészülhetett. Így. Mert ahol manapság egy film büdzséje többet kóstál, mint egy bikinis lányokkal felszerelt autómosó napi bérbevétele, ott minimum be kell vágni egy-két átalakuló robotot, sok villódzó fényeffektust, lassítást, szomorú zenét és megmenteni való tacskót. Ja, és bikinis lányokat, mert persze karakterfejlődési szempontból nagyon sok ráció rejlik emögött. A Blade Runner a hatalmas költségvetés ellenére is próbált egyedi maradni, ami sok ponton a vesztét okozta. Az első film óta nem hat az újdonság erejével az utópisztikus Budapest jövő-kép, ami minden második (idei) filmben előkerül. A nagy ereje az első filmnek egyértelműen Harrison Ford és a karakterét körül-ölelő misztikum volt. A “jövő” csak egyfajta mellékerőt sugárzott, amit szépen be tudtunk sodorni az asztal alá: ilyen ronda jövőnk biztosan nem lesz. A Blade Runner 2049-ban ez mégegyszer nem üt akkorát.
A film üzenete az emlékek ereje és birtoklása. Számomra rendkívül érdektelen, hogy ki-kire vadászik, s valahogy az ember az egész film alatt ezt a szálat teljesen mellékesen kezeli. Az emlékezés alapgondolatát és filozófia mélységeit azonban nem ez a film fogja kiterjeszteni a kollektív tudatalattinkra sem. Igenis van benne potenciál, de Hollywood ma nem arra szakosodott, hogy olyan témákat feszítsen, ami megosztaná a nézősereget, s esetleges kétségekbe sodorná a bátortalan (film)színházba járó népet, ezzel pedig elijesztve az esetleges jövőbeni kalandoktól. Hollywood köszöni szépen, gyártani fogja tovább a maga által is már háromszor megírt, kidobott, kifoltozott, újrakidobott, de közben kétszer leforgatott és átvágott filmjeit. S ez ellen mi, filmrajongók és elveszett ábrándozók, mit tudunk tenni? Az égvilágon semmit.
Szerző: Sipos Boldizsár
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 3. számában.