„Nem hagyod, hogy meggyógyítsam!?! MIFÉLE ISTEN VAGY TE?” — kiabálsz, perelsz és alkudozol. Mígnem egy belső hang válaszol: „Nem érted a gyógyulást.” — aztán csend lesz.
Élit egy éve, a nyári belgyógyászat gyakorlaton ismertem meg. Ha nem állok bele egy jogvitába az egyetemmel, valószínűleg nem sokat jelentett volna számomra a dokink egyik reggeli referálója — hogy az új betegünk jogász. Legalábbis egy darabig csak ennyit és így tudtam.
Előtte futólag találkoztam Élivel, tolmácsként, hogy a jordáni hallgatótársunk fel tudja venni az anamnézist: 52 éves férfibeteg, az elmúlt hónapokban fogyott, étvágytalan, vérszegény.
Milyen sorsszerű — gondoltam akkor és felbuggyant bennem a jogtechnikai kérdés, a következő adandó alkalommal ki is teregettem: ha tudna szánni rám néhány percet a telefonok között, később visszajönnék. Éli nyitott lett volna a konzultációra, aztán mégis eltelt egy nap, nem kerestem meg újra. Kételkedni kezdtem, valahogy belém bújtak a gátlások is — hogy azért mégsem kéne visszaélni a helyzettel, meg egyébként is naiv kis kérelem volt, amit elutasítottak, tehát simán lehet, hogy ad absur-badum-tass.
Végül Éli vette elejét ennek a hitetlenkedésnek, talán a reggeli vérnyomásméréskor. Akkor már nagyon jóban voltam a kórtermünkben lakó fiúkkal (átlag életkor 60-65 év, oldott légkör, humor), és Éli felhívta rá a figyelmemet, hogy még nem konzultáltuk meg a jogtechnikai kérdést, ami a visszaható hatály tilalmának kérdéskörébe tartozott.
Éli szerint az ügy egyértelmű volt, és talán mondanom sem kell, ismét remélni kezdtem, hogy van valami fogás a közigazgatás peremvidékén. Aztán Éli megkapta a vért, és búcsúzkodásképpen megjegyezte, hogy ha bármikor segítségre lenne szükségem jogi kérdésekben, hívjam, mert örül, hogy vannak ilyen @gilis orvostanhallgatók — itt jegyezném meg, hogy bár viszonylag műveltnek tartom magam, a folyóson befordulva gugliztam meg az agilis szót, azóta pedig rendre igyekszem úgy harcba szállni, hogy Éli szavai ne csenghessenek üresen. Hiszen mi más maradt nekem Éliből, ha nem ez az ösztönző erő és egy olyan barátság emléke, ami messze meghaladta a konvencionális, emberi természetből és szocializációból fakadó kapcsolati dimenziókat?
De mesélem tovább.
Egyre több segítséget kaptam. Ekkor még csak tapogatóztunk, hogy oktatási törvény, precedens, méltányosság vagy sem, mígnem elkészül egy tényvázlat. Próbáltam benne embernek, nem pedig Neptun kódnak tűnni. Imádom a mitológiát, csak néha lehetne több Justitia a rendszerben.
Egész nyáron az a kérdés szorongatott, hogy hogyan tovább? Kidolgoztam és kifizettem XXX XXX forintot, elfáradtam, úgy hittem egy furcsa jogszabály elég, hogy a józan paraszti ész elég, hogy a törvénynek nem csak betűjét, hanem a szellemét is be kell tartani, (ezt egyébként bioetikából oktatják nálunk) ehelyett azzal szembesültem, hogy sajt, és ha folytatni akarom a tanulmányaimat, akkor ki tudja meddig minden szemeszter XXX XXX lesz?
Lehetetlen.
Falak. Látszólag nem volt füle a falaknak. Eszter királynéra gondoltam, és arra hogy a törvény ellenére bement a királyhoz, a király pedig kegyelmet adott és meg is hallgatta. Így kerültem újabb döntéshozók elé. Jogorvoslatra. Egy rövid időre azt hittem, hogy máris minden elrendeződik, a történet viszont csak itt kezdődik el igazán, az ügy csak körítés hozzá.
A nyáron egy-két levelet váltottunk Élivel, átolvasta a tényvázlatomat, és újra meg újra megerősített. Szeptemberben ülés, meghallgatás. Tapasztalatlan és edzetlen voltam. Nem oldódott meg semmi. Zaklatottan és értetlenül hívtam fel Élit hazafelé. Jóelőre megbeszéltük, hogy minden lehetőleg békés utat megpróbálunk kijárni mielőtt bíróságra megyünk, ekkor nem volt más lehetőségünk.
Megsűrűsödtek a leveleink és egyre többet beszéltünk telefonon is. Éli emailjeiben egyre több volt a félregépelés, közel fél év gyengélkedés és vizsgálatok után úgy döntöttek, hogy a PET CT-n világító csontáttétek primer daganata a gyomrában van. Meg is kezdte a kemót valamire, ami érthetetlen, diffúz és kifejezetten agresszív. Közben keresetlevelet írtam és gyakran úgy éreztem, hogy Éli sokkal erősebben hitt ebben az ügyben, mint én, akinek a jelene és jövője is rajta volt.
Éli azt mondja, hogy ha kell, az Atyaúristent is felhívjuk — ezt fél évvel később találom meg feljegyezve a farmakológia füzetemben és igyekszem nem a gyakorlat közepén elbőgni magam. De ennyire ne siessek. Október végén leadom a keresetlevelet. Novemberben megáll az idő. Decemberben vizsgaidőszak. Januárban Éli hangja erőtlen és meggyötört. Egyik nap sír a telefonba. Elképzelni sem tudom, hogy milyen fájdalmai lehetnek, akkor délután látogatom meg először.
Órákon át beszélgetünk. Van még pár vizsgám, de Zs. sem szól rám, mint máskor. Én tudom, ő pedig érzi, hogy Éli sokkal fontosabb. Így látogatom őt, amikor tudom.
A természet és a teremtés törvényeiről beszélünk, szóba jön minden lehetséges piaci körülmények közé szorult „varázslat” is. Mindenről eszembe jut valami és én magam is meglepődök, hogy milyen mély kútforrás az ige ismerete (na meg, hogy mekkora hitelt ad mások szemében, ha megtapasztalásból hiszel valamit). Persze minden kis lereferált küzdelmem eltörpül Éli élet-halál harca mellett, mégis lehetek az a pár órás distraction, ami lélekben vezet valahová.
Éli és felesége is elképesztően őszinték velem, szabadon vitatkoznak a jelenlétemben, be is fogadnak, a véleményemre is adnak. Bár emlékezhetnék minden beszélgetésünkre. És bár adhattam volna többet.
Hogy mennyi költészet volt számunkra és hány óra békesség egy-egy olyan igében, mint, hogy a pusztában is jog lakik vagy hogy miért nem vásárolható meg a szellemi tekintély. Egyáltalán mi az. Vagy hogy milyen lehetett Ezékiel látomása a völgyről, amely telve volt száraz csontokkal.
Látomás a száraz csontok völgyéről
