A túlzott jólétben élők „divatbetegsége”, vagy egy túlélési stratégia megszaladása a fogyasztói társadalomban?
Az Orthorexia nervosa (ON) egy egyre inkább terjedő, táplálkozással kapcsolatos tünetegyüttes összefoglaló neve. A kifejezés eredete a görög ortho – helyes és orexis – étvágy szavakból származik, egyfajta helyes étrend-függőségre utal. Először 1997-ben vetette fel egy amerikai orvos, Dr. Steven Bratman azon páciensek kapcsán, akik egészségük megőrzése érdekében szigorú étkezési megszorításokat eszközölnek, ezzel viszont paradox módon gyakran kényszerességbe átcsúszva hosszú távon ártanak maguknak, hisz a kórkép növekvő szorongással, elszigetelődéssel – szociális izolációval, az érdeklődés beszűkülésével, esetleges hiánybetegségekkel jár. Ellentétben a klasszikus táplálkozási betegséggel, itt nem az étel mennyisége, hanem a minősége kerül szigorú górcső alá, melyre való kényszeres odafigyelés jellemzi a pácienst. A különböző ételekkel kapcsolatos hiteket gyakran az aktuális diétatrendek információi irányítják.
Mivel rendszeresen bukkannak fel új irányzatok (paleo, raw, vegan, low-carb, ketogenic, gluten-free, diary-free stb. diéták), az aktuális idealizált és démonizált ételek listája változékony lehet. Helyes étel evésekor tisztaságélményt, míg „bűnbeeséskor” intenzív bepiszkolódást él át a páciens, mely után rövidebb-hosszabb (fizikai és lelki értelemben véve) detoxikációs időszak szükséges. A fogyás itt nem cél, inkább mellékes hatás, a fókusz az egészség fenntartásán van, illetve mint később látjuk, a kontrollélmény pszichés nyereségén. A beteg gondolatai a megfelelő étel kiválasztása, beszerzése, elkészítése és elfogyasztása köré szerveződnek, a fogásokban egyre kevesebb a puszta ízlelési öröm. Sok páciensnél a spirituális vonal sem hanyagolható el, amennyiben a helyes étkezés a paradicsomi állapot felé vezető útnak, míg a bűnös étel fogyasztását pedig a harmóniából való kiűzetésnek tekintjük.
 |
| Illusztráció: Broadly |
Az ON jelenleg nem szerepel a DSM-5-ben, előfordulásának egyre nagyobb gyakorisága mellett viszont nem mehetünk el szó nélkül. Besorolása nem egyértelmű, evészavar jellege mellett az OCD étkezéssel kapcsolatos megjelenési formájának tekintik egyes szerzők, ezenkívül fóbiás elemekkel is rendelkezik.
A hivatalos leírásokon túlmutató, saját(os) meglátások következnek. A típusos orthorexiás páciens intelligens, informált a (táplálkozás)tudomány terén – emiatt pont az egyetemünkön képzettek körében dúsulhat a „kórkép” –, viszonylag jómódban élő, önmagára és környezetére igényes ember (általában nő). Meglátva az őt körülvevő számtalan – vélt vagy valós – méregforrást, igyekszik ezek egészségére gyakorolt negatív hatását minimalizálni. A betegségektől való félelem jellemzi, jobban odafigyel magára, hajlamosabb pszichoszomatikus kórkép kialakítására. A kaotikus külvilágot látva megpróbálja felvenni a harcot, kontrollélményre vágyik, olyan közegekre, amiket élhető mikroklímává tud alakítani maga számára. A táplálkozás egy viszonylag könnyen irányítható területe életének, így itt avatkozik be, elkezdi szigorúan szűrni a bevitt élelmiszerek minőségét. Célja a vágyott tisztaság elérése, melyet környezetéből oly nagyon hiányol. Az egész világot nem tudja kigyomlálni, belekapaszkodik hát abba a területbe, amit igen, itt viszont kényszeressé válik. Pozitív énképe nagyban függ a helyes életmód betartásától, így étrendhiba esetén könnyen meginoghat. Idővel elszigetelődésbe kerül (talán ez cél is volt?), hisz új diétája indokán már „nem tud” beülni a barátokkal esti sörözésre, közösen ebédelni a kollegákkal, a családi ünnepeken elutasítja a fogásokat, hisz ezeken a helyeken nincs számára fogyasztható kínálat. Az orthorexiás, főleg ha nárcisztikus személyiségvonásokkal is rendelkezik, hajlamos magát az átlagember számára nehezen betartható életmódjának kitartó abszolválása okán feljebbvalóbbnak, az isteni tökéletességhez közelebbinek érezni puszta halandó embertársainál.
Az ON egy természetes és ésszerű védekezési reflex megszaladt, kényszeressé vált megnyilvánulásaként is felfogható. A mai ember városi környezete teli van olyan faktorokkal, melyekbe involválódva egy érzékenyebb ember könnyen bepiszkoltnak érezheti magát, tisztulási igényének jelentkezése így természetes. Ha vesszük a bátorságot, és a megszokott robotpilóta üzemmódot félretéve szemléljük például fővárosunk, az élmény igencsak lehangoló lehet, annak ellenére, hogy a magyar törvényekbe is belefoglalt az egészséges környezethez és az egészséges élelmiszerekhez való hozzájutás alapvető joga. Az utcán igénytelenül eldobált szemét az ökológiai szemlélet teljes hiányáról árulkodik. Budapesten és agglomerációs környzetében 2015-ben 1 061 772 személygépkocsi közlekedett az utakon, ezzel napi szinten szén-monoxidot (CO), szénhidrogéneket (CH), nitrogénoxidokat (NO), poliaromás szénhidrogéneket (PAH-ok), illékony szerves vegyületeket (VOC-k), aeroszolokat (szálló port), kormot, cinket, nikkelt, krómot, benzolt és aldehideket okádva magából közös életterünkbe. Érdekesség: a PM2,5 és PM10 értékek maximális határa Magyarországon a WHO által ajánlott értékek minimum kétszerese éves szinten (10 µg/m3 helyett 25 µg/m3, 20 µg/m3 helyett 40 µg/m3), téli időszakban gyakori, hogy a tágra szabott határértékeket is jócskán túllépjük. A zaj elől szinte lehetetlen elmenekülni a városon belül, ezt tetézi, hogy sajnos a budapesti „csendrendeletek” kifejezetten megengedőek a különböző szőrsejtkikezdő tevékenységek irányában. Míg Budapest szinte agglomerációnak számító peremkerületében is vasárnap egész délelőtt teljesen legális a háztartási zajolás, fúrás-faragás, hangos kertművelés, Európa sok országában, például Svájcban ilyesmi szóba sem jöhetne. Az elektroszmog káros hatásaitól sajnos szintén lehetetlen elmenekülni lakott területen belül, a sor pedig hosszasan folytatható lenne. Mi marad hát kontrollálható, megtisztítható terület a fent említett városi, érzékenyebb és talán kissé neurotikus embernek? A táplálkozás.
Nincs könnyű helyzetben a toxinmentesebb életet folytatni szándékozó egyén sem, hisz maguk az élelmiszerek is szennyezettek. Különösebb elemzés nélkül álljon itt pár bolti élelmiszer összetétellistája. Csak annyival tetézném a leírást, hogy megemlítem a Nébih nem olyan rég végzett vizsgálatának eredményét, melyből egyértelműen kiderült, hogy az élelmiszergyártók (még) silányabb termékekkel látják el a kelet-közép-európai régió boltjait, mint nyugati embertársainkat.
A romló élelmiszerminőség káros hatásait láthatjuk az ételintoleranciában szenvedők egyre szaporodó táborának példáján keresztül is. A téma megítélésének szerteágazó volta miatt itt csak egy gondolatot osztok meg a gluténérzékenységről egy búzakutató szakember véleményének nyomán: az elterjedt hibás nézettel szemben, mely szerint a nemesítés során megnövelt gliadin tehető felelőssé a búza veszélyessé válásáért, a vegyszerezés, műtrágyák fehérjealkotó megváltozást előidéző volta lehet többek között a probléma gyökere.
A mindennapi mérgek sorát folytathatnánk még hosszasan, de talán ennyi példa is elég, hogy lássuk, van mitől elszigetelődnie egy orthorexiás „betegnek”. Nem könnyíti meg a helyzetét az élelmiszerellátottság szervezettsége sem. A táplálkozásra odafigyelő ember sokszor a környezetére is igényesebb, így fontos számára az élelmiszerek fenntartható forrásból történő beszerzése (lehetőleg határon belül előállított, ökológiai gazdálkodásból származó, minimális csomagolásszemetet termelő áruk), ezzel minimalizálva ökológiai lábnyomát. A legelfogadhatóbb, ideális beszerzési forrás a termelői biopiac, melyből Budapesten sajnos csak 2-3 minőségi van, heti egy-egy napos nyitvatartással. Egyelőre kevés étterem biztosít garantáltan allergénmentes, bio és hazai gazdaságból származó fogásokat, melyeket a környezetvédelmi alapszabályokat figyelembe véve kínálnának.
Az ON szemlélhető egy csendes lázadásként. Az egyén nem akar involválódni egy felismerten szennyezett rendszerbe, így megtagadja az anyagkörforgást vele, olyan módon, hogy nem veszi meg az általa kitermelt agyonfeldolgozott élelmiszert, így próbálván elszigetelődni a mocsoktól. A közösségi élet bojkottjával (közös étkezés elutasítása) az idegméregként is emlegetett glutamáttal megbolondított csirkén túl az emberi viszonyok toxikusságától is megvédi magát. Azzal, hogy kivonja magát a fogyasztásból, megszakítja az ipari társadalom propagandagépezete által legfontosabbnak eladott kapcsolatot a környezettel, a javak behabzsolását. Idővel pedig a gondolati, hitrendszeri káoszból kivonódásig is eljuthat az elszigetelődés, mely egy szelet csoki visszautasításával kezdődött. Hisz valahol ez is volt a mélymotiváció.
Az étel felvétele nagyon intim dolog, hisz ezen aktussal az ember magába fogad és beépít a sejtjeibe egy idegen anyagot. Biokémiai tanulmányaink nyomán persze tudjuk, hogy minden meghatározott standard alkotókra bomlik le, de a materialista szemléleten túlnézve talán érezzük, több van ennél az ételben. Ha belegondolunk abba, mit is engedünk magunkba, sokaknak rögtön nem tud olyan jólesni a hétvégi rántott szelet, a nagyüzemi állattartásról szóló videók megtekintése után már a túró rudi is kap egy keserű mellékízt.
A klasszikus evészavarokban, az AN és BN kórképekben is találunk az elszigetelődésre és tisztaságvágyra utaló motivumokat. Az AN beteg az étel elutasításával megtagadja a szenny felvételét is, sőt lényegében az egész életbe való involválódást. Megszűnteti az anyagforgalmat, soványságával szimbolikusan eltűnik az élet káoszos színpadáról. A BN beteg rohamai alatt megélt módosult tudatállapotában magába tömné az egész világot, majd a transzból való visszatérés után, ráeszmélve elmúlt fél-egy órája alatt megtett, „nehezen emészthető” cselekvésére, kipurgál magából mindent, ezzel rituális megtisztulásélményt élve át. A világ mocska nem szívódik fel gastrointestinumából, a lefolyóba távozik, a többi szenny közé, ahol a helye.
Mai társadalmunk gyakran azt bélyegzi betegnek, aki kilóg a tömegből, viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy nem mindig az a helyes, amit sokan csinálnak. Vajon az a betegebb, aki inverz testképzavarral, esetleg egészséges kis plusznak titulálva elfogad 10-15-20 kiló felesleget, melytől már a hivatalos WHO kategóriák szerint is minimum túlsúlyos kategóriába esik (ahogy teszi ezt a magyar lakosság 65%-a, ennyi ugyanis a túlysúlyos vagy elhízott emberek aránya itthon), és válogatás nélkül a magába önti az élelmiszeripar szennyét, vagy az, aki intelligenciáját használva felismeri, hogy nem feltétlen az emberek egészsége a szempont a bolti élelmiszerek előállításánál, ebből pedig ő inkább köszöni, nem eszik? Míg az obesitas valóban egy egészségmegrontó, sok kórkép kapcsán rizikófaktornak számító betegség, rohamosan terjedő jelenségével szemben gyakran elnézőek vagyunk (végül is a statisztikai többség ebbe a kategóriába tartozik, a kognitív disszonancia pedig fájdalmas tud lenni), addig nem biztos, hogy azt kell deviánsnak címkézni, aki felelősségteljesen próbál odafigyelni a saját egészségére egy ezt gyakran megtámadó világban. Tény, az ON lefolyásához hozzátartozik, hogy idővel megjelenik a kényszeresség, és esetleg beszűkül az élettér, de talán jobb egy tudatosan kialakított, az egyén által kellemesen tisztának érzett mikroklíma, mint egy felismerten a vesztébe rohanó, önpusztító világrendbe való teljes involválódás.
Normális, hogy a tiszta, vegyszer- és adalékmentes étel és élet mára luxussá vált, ennek keresése számít a devianciának, a piszokban beletörődve való elmerülés gyakorlata pedig az általánosan elfogadott?
A hivatalos leírásokon túlmutató, saját(os) meglátások következnek. A típusos orthorexiás páciens intelligens, informált a (táplálkozás)tudomány terén – emiatt pont az egyetemünkön képzettek körében dúsulhat a „kórkép” –, viszonylag jómódban élő, önmagára és környezetére igényes ember (általában nő). Meglátva az őt körülvevő számtalan – vélt vagy valós – méregforrást, igyekszik ezek egészségére gyakorolt negatív hatását minimalizálni. A betegségektől való félelem jellemzi, jobban odafigyel magára, hajlamosabb pszichoszomatikus kórkép kialakítására. A kaotikus külvilágot látva megpróbálja felvenni a harcot, kontrollélményre vágyik, olyan közegekre, amiket élhető mikroklímává tud alakítani maga számára. A táplálkozás egy viszonylag könnyen irányítható területe életének, így itt avatkozik be, elkezdi szigorúan szűrni a bevitt élelmiszerek minőségét. Célja a vágyott tisztaság elérése, melyet környezetéből oly nagyon hiányol. Az egész világot nem tudja kigyomlálni, belekapaszkodik hát abba a területbe, amit igen, itt viszont kényszeressé válik. Pozitív énképe nagyban függ a helyes életmód betartásától, így étrendhiba esetén könnyen meginoghat. Idővel elszigetelődésbe kerül (talán ez cél is volt?), hisz új diétája indokán már „nem tud” beülni a barátokkal esti sörözésre, közösen ebédelni a kollegákkal, a családi ünnepeken elutasítja a fogásokat, hisz ezeken a helyeken nincs számára fogyasztható kínálat. Az orthorexiás, főleg ha nárcisztikus személyiségvonásokkal is rendelkezik, hajlamos magát az átlagember számára nehezen betartható életmódjának kitartó abszolválása okán feljebbvalóbbnak, az isteni tökéletességhez közelebbinek érezni puszta halandó embertársainál.
Az ON egy természetes és ésszerű védekezési reflex megszaladt, kényszeressé vált megnyilvánulásaként is felfogható. A mai ember városi környezete teli van olyan faktorokkal, melyekbe involválódva egy érzékenyebb ember könnyen bepiszkoltnak érezheti magát, tisztulási igényének jelentkezése így természetes. Ha vesszük a bátorságot, és a megszokott robotpilóta üzemmódot félretéve szemléljük például fővárosunk, az élmény igencsak lehangoló lehet, annak ellenére, hogy a magyar törvényekbe is belefoglalt az egészséges környezethez és az egészséges élelmiszerekhez való hozzájutás alapvető joga. Az utcán igénytelenül eldobált szemét az ökológiai szemlélet teljes hiányáról árulkodik. Budapesten és agglomerációs környzetében 2015-ben 1 061 772 személygépkocsi közlekedett az utakon, ezzel napi szinten szén-monoxidot (CO), szénhidrogéneket (CH), nitrogénoxidokat (NO), poliaromás szénhidrogéneket (PAH-ok), illékony szerves vegyületeket (VOC-k), aeroszolokat (szálló port), kormot, cinket, nikkelt, krómot, benzolt és aldehideket okádva magából közös életterünkbe. Érdekesség: a PM2,5 és PM10 értékek maximális határa Magyarországon a WHO által ajánlott értékek minimum kétszerese éves szinten (10 µg/m3 helyett 25 µg/m3, 20 µg/m3 helyett 40 µg/m3), téli időszakban gyakori, hogy a tágra szabott határértékeket is jócskán túllépjük. A zaj elől szinte lehetetlen elmenekülni a városon belül, ezt tetézi, hogy sajnos a budapesti „csendrendeletek” kifejezetten megengedőek a különböző szőrsejtkikezdő tevékenységek irányában. Míg Budapest szinte agglomerációnak számító peremkerületében is vasárnap egész délelőtt teljesen legális a háztartási zajolás, fúrás-faragás, hangos kertművelés, Európa sok országában, például Svájcban ilyesmi szóba sem jöhetne. Az elektroszmog káros hatásaitól sajnos szintén lehetetlen elmenekülni lakott területen belül, a sor pedig hosszasan folytatható lenne. Mi marad hát kontrollálható, megtisztítható terület a fent említett városi, érzékenyebb és talán kissé neurotikus embernek? A táplálkozás.
Nincs könnyű helyzetben a toxinmentesebb életet folytatni szándékozó egyén sem, hisz maguk az élelmiszerek is szennyezettek. Különösebb elemzés nélkül álljon itt pár bolti élelmiszer összetétellistája. Csak annyival tetézném a leírást, hogy megemlítem a Nébih nem olyan rég végzett vizsgálatának eredményét, melyből egyértelműen kiderült, hogy az élelmiszergyártók (még) silányabb termékekkel látják el a kelet-közép-európai régió boltjait, mint nyugati embertársainkat.
A romló élelmiszerminőség káros hatásait láthatjuk az ételintoleranciában szenvedők egyre szaporodó táborának példáján keresztül is. A téma megítélésének szerteágazó volta miatt itt csak egy gondolatot osztok meg a gluténérzékenységről egy búzakutató szakember véleményének nyomán: az elterjedt hibás nézettel szemben, mely szerint a nemesítés során megnövelt gliadin tehető felelőssé a búza veszélyessé válásáért, a vegyszerezés, műtrágyák fehérjealkotó megváltozást előidéző volta lehet többek között a probléma gyökere.
A mindennapi mérgek sorát folytathatnánk még hosszasan, de talán ennyi példa is elég, hogy lássuk, van mitől elszigetelődnie egy orthorexiás „betegnek”. Nem könnyíti meg a helyzetét az élelmiszerellátottság szervezettsége sem. A táplálkozásra odafigyelő ember sokszor a környezetére is igényesebb, így fontos számára az élelmiszerek fenntartható forrásból történő beszerzése (lehetőleg határon belül előállított, ökológiai gazdálkodásból származó, minimális csomagolásszemetet termelő áruk), ezzel minimalizálva ökológiai lábnyomát. A legelfogadhatóbb, ideális beszerzési forrás a termelői biopiac, melyből Budapesten sajnos csak 2-3 minőségi van, heti egy-egy napos nyitvatartással. Egyelőre kevés étterem biztosít garantáltan allergénmentes, bio és hazai gazdaságból származó fogásokat, melyeket a környezetvédelmi alapszabályokat figyelembe véve kínálnának.
Az ON szemlélhető egy csendes lázadásként. Az egyén nem akar involválódni egy felismerten szennyezett rendszerbe, így megtagadja az anyagkörforgást vele, olyan módon, hogy nem veszi meg az általa kitermelt agyonfeldolgozott élelmiszert, így próbálván elszigetelődni a mocsoktól. A közösségi élet bojkottjával (közös étkezés elutasítása) az idegméregként is emlegetett glutamáttal megbolondított csirkén túl az emberi viszonyok toxikusságától is megvédi magát. Azzal, hogy kivonja magát a fogyasztásból, megszakítja az ipari társadalom propagandagépezete által legfontosabbnak eladott kapcsolatot a környezettel, a javak behabzsolását. Idővel pedig a gondolati, hitrendszeri káoszból kivonódásig is eljuthat az elszigetelődés, mely egy szelet csoki visszautasításával kezdődött. Hisz valahol ez is volt a mélymotiváció.
Az étel felvétele nagyon intim dolog, hisz ezen aktussal az ember magába fogad és beépít a sejtjeibe egy idegen anyagot. Biokémiai tanulmányaink nyomán persze tudjuk, hogy minden meghatározott standard alkotókra bomlik le, de a materialista szemléleten túlnézve talán érezzük, több van ennél az ételben. Ha belegondolunk abba, mit is engedünk magunkba, sokaknak rögtön nem tud olyan jólesni a hétvégi rántott szelet, a nagyüzemi állattartásról szóló videók megtekintése után már a túró rudi is kap egy keserű mellékízt.
A klasszikus evészavarokban, az AN és BN kórképekben is találunk az elszigetelődésre és tisztaságvágyra utaló motivumokat. Az AN beteg az étel elutasításával megtagadja a szenny felvételét is, sőt lényegében az egész életbe való involválódást. Megszűnteti az anyagforgalmat, soványságával szimbolikusan eltűnik az élet káoszos színpadáról. A BN beteg rohamai alatt megélt módosult tudatállapotában magába tömné az egész világot, majd a transzból való visszatérés után, ráeszmélve elmúlt fél-egy órája alatt megtett, „nehezen emészthető” cselekvésére, kipurgál magából mindent, ezzel rituális megtisztulásélményt élve át. A világ mocska nem szívódik fel gastrointestinumából, a lefolyóba távozik, a többi szenny közé, ahol a helye.
Mai társadalmunk gyakran azt bélyegzi betegnek, aki kilóg a tömegből, viszont érdemes szem előtt tartanunk, hogy nem mindig az a helyes, amit sokan csinálnak. Vajon az a betegebb, aki inverz testképzavarral, esetleg egészséges kis plusznak titulálva elfogad 10-15-20 kiló felesleget, melytől már a hivatalos WHO kategóriák szerint is minimum túlsúlyos kategóriába esik (ahogy teszi ezt a magyar lakosság 65%-a, ennyi ugyanis a túlysúlyos vagy elhízott emberek aránya itthon), és válogatás nélkül a magába önti az élelmiszeripar szennyét, vagy az, aki intelligenciáját használva felismeri, hogy nem feltétlen az emberek egészsége a szempont a bolti élelmiszerek előállításánál, ebből pedig ő inkább köszöni, nem eszik? Míg az obesitas valóban egy egészségmegrontó, sok kórkép kapcsán rizikófaktornak számító betegség, rohamosan terjedő jelenségével szemben gyakran elnézőek vagyunk (végül is a statisztikai többség ebbe a kategóriába tartozik, a kognitív disszonancia pedig fájdalmas tud lenni), addig nem biztos, hogy azt kell deviánsnak címkézni, aki felelősségteljesen próbál odafigyelni a saját egészségére egy ezt gyakran megtámadó világban. Tény, az ON lefolyásához hozzátartozik, hogy idővel megjelenik a kényszeresség, és esetleg beszűkül az élettér, de talán jobb egy tudatosan kialakított, az egyén által kellemesen tisztának érzett mikroklíma, mint egy felismerten a vesztébe rohanó, önpusztító világrendbe való teljes involválódás.
Normális, hogy a tiszta, vegyszer- és adalékmentes étel és élet mára luxussá vált, ennek keresése számít a devianciának, a piszokban beletörődve való elmerülés gyakorlata pedig az általánosan elfogadott?
Szöveg és illusztráció: Boros Annamária
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIV. évfolyamának 1. számában.