Egyre nagyobb teret nyer az önmegvalósítási trend. Egyre többen követik a szívük diktálta utat, és saját vállalkozást kezdenek, webshopon árulják kézzel készített karkötőiket, amivel a pandák megmentését is támogatják. Egyre több startup indul, amik jobbá igyekeznek tenni a világot, hol azzal, hogy összehozzák a kirándulókat, hol meg azzal, hogy élvezetesebbé teszik a szöveges üzenetek befogadását. Vannak, akik utazgatnak és blogolnak róla, úgynevezett digitális nomáddá válnak, és vannak akik motivációs előadásokat tartanak meg hatékonysági tanácsokat adnak a vállalkozásodhoz. Egyre többen teremtik meg a megélhetésüket valami olyan kreatív tevékenységből, amit magukénak éreznek. Amit fontosnak tartanak, és úgy érzik a világ jobb hely lesz a munkájuktól.
De ha mindenki elkezdi követni az álmait és utazó blogger meg tech startupper lesz, akkor ki fog takarítani? Ki szedi fel a szemetet az utcán és ki fog a boltban vonalkódokat lehúzni? A kérdés jogos. De sajnos egyelőre nem releváns. Jogos azért, mert remélhetőleg senki; ugyanis idővel felismerjük majd, hogy a technológiai fejlődésünk, az internet és a megannyi újítás, amik dömpingszerűen érkeznek az életünkbe nap mint nap, majd lehetővé teszik, hogy ne kelljen egy emberi lénynek heti 40 órában egy kasszában állnia vagy egy futószalag mellett robotikus munkát végeznie, mert azt a robotoknak találták ki. Jó jó, de akkor ők mit fognak csinálni? Munka nélkül maradnak? Nos, érdekes érzés szembesülni ezekkel a kérdésekkel, amikor pedzegetem ezt a témát. Az emberek nagy része nem tudja elképzelni, hogy milyen lenne az élete, ha nem szabná meg valaki más. Nem érti, hogyan lehetne élni, ha nem kellene bemenni hétfőtől péntekig az irodába 9-től 5-ig és megcsinálni, ami meg lett mondva, hogy megkapja azt a kreditet, ami meg lett neki ígérve az idejéért cserébe, hogy azt majd visszaváltsa az életéhez szükséges dolgokra, mint étel és szállás. Ijesztő, mert ha nem tudod elképzelni, akkor nincsen róla egy képed, amit képezz. De a kérdés sajnos még nem releváns, pedig jó lenne, ha már ott tartanánk, hogy gondot okozzon ez a kérdés, mert annyian hallgatnak a szívükre.

Azért merülhet fel egyáltalán a “ki fog takarítani” kérdés, mert a kapitalista piacgazdaságban kimondva-kimondatlanul ez egy “alantas munka”. Az teszi alantassá, hogy annyira felsőbbrendűnek érezzük magunkat, hogy elhittük, nekünk már nem kell takarítani, vagy tágabb értelemben a környezetünket ápolni, mert majd lesz valaki, aki aprópénzért megcsinálja helyettünk. Ami amellett, hogy leszoktatja az egyént arról, hogy foglalkozzon a saját szűk környezetén kívül mással is, még meg is bélyegez. Már az általános iskolai földrajzórán is feltűnt, hogy a tankönyvben szereplő grafikon szerint a világ összes élelmiszerét az emberek 3%-a termeli meg, pedig ez már több, mint 10 éve volt, a mezőgazdaság automatizálása következtében biztos vagyok benne, hogy ez az arány csökkent. De ha az étel megtermelődik és van elég ház (a 7 millió európai hajléktalanra jut 11 millió üres lakás), akkor tulajdonképpen miért küzdünk a munkanélküliséggel? Minek akarunk állást adni az embereknek egy olyan világban, ahol minden mozgásban van? Egy határtalan potenciállal rendelkező emberi lény meggymagozásra alkalmazásával mit nyer a társadalom?
Mert az éhség valós, és a boltok polcain lévő élelmiszer is valós, ami pedig a két dolog közé áll, az nem valós. A pénz egy kitalált értékmérő, ami semmilyen fedezettel nem rendelkezik, és egy privát gazdasági vállalkozás bocsájtja ki. A sharing economy megjelenésével egy kis ízelítőt kaptunk már abból, hogy nem a birtoklás a fontos, hanem a hozzáférés. Csak mert havonta két hétvégére szükségem van egy autóra, badarság lenne venni egy sajátot, hogy az idő nagy részében kihasználatlanul álljon. Mint ahogyan zenei CD-t sem vesz ma már senki (mert a Spotify-on meghallgathat legálisan minden zeneszámot jó minőségben egy fél CD áráért), ugyanígy az emberek megélhetéséhez nélkülözhetetlen bevételt sem köthetjük a munkához úgy, ahogyan eddig tettük. A világ leggazdagabb emberei már belátták, hogy nem hatékony az embereket a klasszikus heti 40 órás módon alkalmazni többé.
No de mikor valósul meg mindez? Természetesen az uralkodó gazdasági hatalomnak nem érdeke a közjó, ez egy közgazdasági paradoxon lenne. Éppen ezért a változás csak alulról jöhet. Tudatosabb életmóddal és fogyasztói szokásokkal. Ezeknek az elsajátítása senkinek sem lehet kihívás, aki rendelkezik internet hozzáféréssel. A jelenlegi digitális korban lehetőségünk van ingyen hozzájutni szinte minden hasznos és fontos információhoz. Lehetőségünk van kapcsolatba lépni emberek milliárdjaival, közösségeket alkothatunk, elkezdhetünk értelmes beszélgetéseket kezdeményezni fontos témákról, és megoldhatjuk a saját problémáinkat együtt. Ugyanis erre lettünk tervezve, társas lények vagyunk, akik mindennél jobban vágynak a kapcsolatra. Kapcsolatra egymással, egy filozófiával, egy közösséggel, valami náluk nagyobbal, egységgel. Ennek a kapcsolatnak, ennek az egységnek a hiánya szüli azt a szeparáltság érzetet, amit a világon eluralkodó gazdasági gépezet kihasználni igyekszik. A boldogtalan ember ugyanis többet fogyaszt, több pénzt költ, ami pörgeti a gazdaságot. Ezt a gazdaságot, ami elavult módon működik. Itt az idő, hogy elkezdjünk beszélgetni egymással, megbízni egymásban, közösen tenni a saját boldogulásunkért, felülemelkedni a sérelmeinken, megtanulni megbocsátani és újrakezdeni, mert amíg nem értjük meg, hogy csak együtt nyerhetünk a játékban, addig önmagunkat és egymást fogjuk elgáncsolni minden lépésnél.
Ha valaki követi a világ dolgait, láthatja hogyan működnek a nagy tech cégek. A Google évente több ezer startupba fektet be, mert ha csak évente 3 kezdeményezés olyan sikeressé válik, mint a YouTube vagy a Chrome, akkor megérte az összes befektetett idő és pénz. Ilyen módon minden ember egy startup, mindenki szeretne csinálni valamit, tulajdonképpen mindenki csinál is valamit. Ezt a legtöbben hobbynak nevezik. Ezt csinálják munka után és hétvégén. De nem hiszik el, hogy ez egy megélhetési forma lehet, ráadásul nincs elég idő foglalkozni vele, mert dolgozni kell menni, hogy fenntartsuk magunkat, vagy nincs idő a suli mellett, amiért még fizetünk is, abból a pénzből, ami nem a miénk, hogy aztán a nagybetűs életet adósággal kezdhessük. Mintha alkoholisták vagy játékgépfüggők lettünk volna, pedig csak szeretnénk magasabb minőségben hozzájárulni a társadalom boldogulásához. Mi lenne, ha elkezdenénk a saját életünket, a saját közösségünket, a saját városunkat, a saját országunkat a saját projektünknek tekinteni? Mi lenne, ha az életcélunk maga az életünk lenne?
Én egy ilyen világban szeretnék élni, és erre hívlak meg most benneteket is.
Szöveg: Tóth Gábor, Tudatos Fiatalok Közössége
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2017-ben a Szinapszis XIII. évfolyamának 8. számában.