A legtöbb emberi kapcsolatra érvényes, hogy a birtoklási vágy visszatetszést kelt a másik emberben. A kontrollálás megjelenésével átrendeződnek az emberi viszonyok; többé nem partnerként tekintünk a másikra, hanem, mint életünk gyűjteményének egy darabjára, amivel csak mi rendelkezünk. Elmosódnak a másik személy határai, személyiségvonásai, és vagy megtörik és felveszi a ránk jellemző attitűdöket, vagy a dacos passzivitásba visszavonulva egy lélegző tárggyá lényegül át. John Fowles krimije, A lepkegyűjtő egy ilyen párharcot mutat be, ahol nemcsak lelkileg telepszik rá a férfi főhős a nőre, hanem elrabolja és bezárja egy előre berendezett kalitkába, amit a lány, Miranda ízlésének megfelelően rendez be.
Akár a könyvet vesszük kezünkbe, akár a Centrál színház előadását tekintjük meg, minduntalan felötlik bennünk a kérdés, vajon ki is a rab és ki a rabtartó? Noha Miranda (Ágoston Katalin) elvesztette saját életének irányítását, egy olyan férfi kezébe került, aki talán soha nem is volt ura cselekedeteinek. A férfi főhős látszólag egy jelentéktelen, szolgalelkű kishivatalnok, akin úgy ülnek társadalmi osztályának tipikus személyiségjegyei, mint penészfoltok a kenyéren. Ferdinand Clegg (Bereczki Zoltán) egy súlyos, társadalmi és szexuális neurózistól sújtott schizoid pszichopata, akire levakarhatatlanul tapadt rá nagynénjének ódon kispolgári korlátoltsága. Beszűkült világán az a hatalmas összeg sem képes segíteni, amit a lottó főnyeremény nyerteseként vitt el. Nem tud mihez kezdeni a váratlan nyereménnyel, úgy gondolja, ha minél nagyobb luxust teremt a lány körül, annál nagyobb az esélye rá, hogy végül viszonzásra talál szerelme. Ferdinand gyökeres ellentéte annak, amit a művésznövendék Miranda képvisel; kifogástalan lepkegyűjteménye noha rendkívül páratlan és egzotikus példányokat tartalmaz, mégis a halál bűzétől terhes. Amíg Ferdinand befelé él, birtokolni akarja a világ szépségeit, addig Miranda kifelé él, és rajzain keresztül saját magát tárja a világ elé. A férfinak pusztán az az egy képesség adatott meg, hogy felismerje a szép és értékes dolgokat, ám mivel kapcsolatot nem tud létesíteni a világgal, nem képes azt gazdagítani sem. Saját ürességét próbálja betömni azzal, hogy fogva tart egy élettel teli, lélekben gazdag fiatal lányt. Gondolhatnánk, hogy biztos testi kielégülést is keres Mirandánál, ám mind a könyv, mind Bereczki Zoltán alakítása remekül visszaadja azt a bűntudattól és elfojtott vágyaktól feszengő figurát, akit manapság leginkább csak a szigorúan vallásos fiúiskolákban tudunk megtalálni.
Noha a történet elején a legnagyobb alázattal viseltetik a férfi Miranda iránt, próbál kedvére tenni, hogy minél otthonosabban érezze magát, később a lány lelki ellenállásának gyöngülésével Ferdinand megerősödik, kikerül a lány bűvköréből, s megszállott rajongásának halványulásával ténylegesen átveszi az uralmat. Ahogy fokozatosan veszti el Miranda a reményt, úgy válik egyre érdektelenebbé fogvatartója számára. Ez a jellemváltozás inkább csak a napló formában íródott regény cselekményében követhető végig. Bereczki alakítása hitelesebben adja vissza az írott forma szereplőjének rezdüléseit, amit nagyban megkönnyít és időszerűvé tesz a videoblog formájában rögzített monológ. A színpadi változatból hiányzik Miranda belső világának bemutatása, hiszen őt csak a Ferdinand-dal lefolytatott párbeszédeiből ismerhetjük meg. A könyv rá eső naplórészleteiből kiderül, hogyan viszonyul a jelen állapotához, milyennek tartja a fogság előtti énjét és min változtatna azután, miután kiszabadult börtönéből. Írásait testvérének, Minny-nek címezi, ezzel is próbálja eltávolítani magát a borzalmas jelentől. Levélnaplójából kiderül, hogy mennyire taszítja Ferdinand szűk látókörűsége, rugalmatlansága és a világ szenvedéséhez, problémáihoz való közönyös hozzáállása. Úgy érzi, az ő életerejéből táplálkozik a férfi, szándékosan kényszeríti arra, hogy szeszélyesen viselkedjék vele, mivel ez szórakoztatja. Egy napfénytől elzárt befőttesüvegben verdeső lepkének érzi magát, akit nem sokára ki fognak preparálni. Számba veszi emberi kapcsolatait, és rádöbben, hogy még a gyakran alkoholhoz nyúló, törtető, mindenki előtt felvágó anyja is szerethetőbb lény elrablójánál. Sokat elmélkedik egy közeli művész barátjáról, bizonyos G. P.-ről és kettőjük viszonyáról; sorra veszi azokat a pontokat, amikben az ő hatására változott meg a világnézete, és jut ideje a nála húsz évvel idősebb festőt is kielemezni. A fogság egyfajta megalkuvásra kényszeríti Mirandát, a napok előrehaladtával egyre jobban bánja, hogy nem fogadta el G. P. közeledését, pusztán azért, mert nem találja fizikailag vonzónak. Felértékelődnek benne azok az emberi kapcsolatok, amelyekből személyiségét építő kritikát kapott, mivel Ferdinand bárgyú hajbókolása és hozzá nem értése a világ dolgaihoz és a művészethez teljes mértékben letaglózza. Furcsamód azonban mégis közel kerül valamilyen szinten a férfihoz, bár tudja, ez csak a körülmények kényszerűségéből adódik, a Stockholm-szindróma azonban őt sem kerüli el. Próbálja megérteni a férfit, belehelyezkedni az ő helyzetébe, ami ugyan nem sikerül teljes mértékben, de ahhoz elég, hogy szánalmat, sajnálatot ébresszen benne lelki nyomorúsága miatt. Mint két vándor a pusztában, akiket csak az azonos útvonal köt össze, ám hiába keresik az oázist, az nem nyújthat számukra közös életet.
Az alagsori pincehelyiség a sírhely metaforája. Ferdinand Clegg a sír nyílásánál őrt álló pók módjára szívja ki emberméretű pillangójából az életet. Egocentrizmusában fürödve nem képes észrevenni, hogy ezen cselekedetével pont azt a lényt pusztítja el, aki állítólag számára a legkedvesebb. Birtoklási mániája annyira nem ismer korlátokat, hogy inkább megölné a lányt, mintsem elveszítse őt. Bár fizikailag uralkodik a lány felett, mégis egyfajta támaszt keres benne, azt a törődést, amit ő nem kapott meg gyerekként az édesanyjától. Kikényszeríteni azonban nem tudja Miranda szerelmét, de elfogadni sem tudja a lány – manipulatív célú – felajánlkozását sem. Ferdinand pont attól az intimitástól, szeretettől fél, ami után annyira vágyakozik. Vajon mi állhat e kettősség mögött? Az attól való félelem, hogyha elfogadja Miranda kezdeményezését, romba dől netán a benne kialakult kép az eszményi nőről? Vagy saját reakciójától, a kiszabadulásra váró, megrekedt szeretetéhes kisfiútól? Esetleg attól, hogyha valóban megszereti, többé nem állhat ellen a lány kívánságának és szabadon engedi? Lehet-e szeretni valakit úgy, hogy nem tartjuk tiszteletben az egyik legalapvetőbb emberi jogát, a szabadságot, ellenben minden más kérésének, szeszélyének eleget teszünk? Milyen szeretet az, ami végignézi, hogyan szenved a szeretett lény? Súlyos kérdések ezek, melyeket felébreszt bennünk a mű. Izgalmakkal teli krimi és pszichológiai hullámvasút Fowles szerzeménye, melynek végén kiderül, van-e kiút Miranda számára, s ha igen, ez hogyan befolyásolja további életét és Ferdinand-hoz való viszonyát.
Szöveg: Maár Melinda
Ha érdekesnek találta, ossza meg!
