Megváltozott a világ. Az emberek döntő többségének élete már nem egy lassú mederben folyó, lineáris utat bejáró történet. Persze korábban is rögös volt, hiszen a szüleink és nagyszüleink életét és sorsát háborúk tépázták, rendszerek váltották egymást, amelyekhez mindig alkalmazkodni kellett, pártok jöttek amelyek eltérő nézetek mentén befolyásolták életüket. Azonban mégis úgy érzem, hogy nyugodtabbak, megfontoltabbak és csendesebbek voltak. Nem arról van szó, hogy a “korral nemesedtek”, egyszerűen nem érte őket annyi inger, mint minket, Y és Z generációs fiatal felnőtteket.
A mi életünkben egyetlen dolog állandó, és az a változás. Minden változik, külön tudományággá, az egyetemeken pedig külön tantárggyá avanzsálták ennek vállalati szintű menedzselését. Véleményem szerint mindenkinek hallgatnia kéne változásmenedzsmentet, mert egyéni szinten az életünkre vetítve is rengeteget tanulhatunk belőle. (Kéretik nem engem átkozni, ha megnő emiatt a heti óraszámotok, én csak jót akartam, de tényleg)
Szerintem egy ember attól válik sikeressé, ha kézben tartja az életét, legyen szó munkáról, szórakozásról, magánéletről. Az életünket pedig kézben tartani, menedzselni valójában nem sokban tér el egy vállalat vezetésétől. Az én “élet-vállalatom” fontos része, hogy megfelelően gazdálkodjak az anyagi keretemmel, betartsam az általam felállított értékrendet, az “én-policy”-t és általában ne keveredjek olyan ügyekbe amit a rendőrség/bíróság, vagy bármelyik erőszakszervezet elítélendőnek tart. A “élet-vállalat” azonban egy dologgal tovább bonyolódik a hagyományos értelemben vett cégekhez képest, ez pedig a magánélet.
Ki ne akarna boldog lenni az életében? Ahogy a cégeknél is működik, tűzhetünk ki rövid távú célokat: teszem azt, összejöjjön az egyéjszakás kalandom, vagy megvalósítom Barney Stinson álmát, a “tökéletes hetet” (aki nem tudná, miről van szó, óvatosan közelítse meg a témát, mert bántó lehet, főként női olvasóink számára). Felállítunk középtávú terveket, mint például találni magunk mellé egy értékrendben és elvárásokban hasonuló társat, vagy hogy ne kövessük el újfent ugyanazokat a hibákat, mint korábbi kapcsolatainknál. Tehát az “élet-vállalatunkat” tapasztalati úton fejlesztenünk kell, hiszen ha ezt nem tesszük, megragadunk egy bizonyos szinten. Ez eredményezheti, hogy életünk korai szakaszában kialakuló pénzügyi nehézségeink megmaradnak, vagy rossz kapcsolatokból rossz kapcsolatokba szállunk át csak azért, mert nem vagyunk hajlandók belátni saját hibáinkat, nem merünk szembenézni a problémákkal.
Amíg ezeket az akadályokat nem küzdjük le, esélyt sem adunk magunknak arra, hogy hosszútávú céljainkat elérjük. A következő sorokat “élet-vállalatunk” (véleményem szerint) egyik legmagasztosabb céljának elérése szentelném: a modern kori házasságra. De ki vagyok én, hogy a házasságról beszélek a nagyközönségnek? Csernus, Müller, Popper, talán valami önjelölt könyvír(at)ó celeb? Erről szó sincs, én csak egy egyszerű férfi vagyok.
Ha öt évvel ezelőtt a baráti társaságunkban valaki azt mondja, hogy én leszek az első, aki a házasság kötelékébe lép, kánonban röhögjük körbe. Én tipikusan az a srác voltam, akivel az ember nem akarta leélni az életét. Vadorzó voltam, eltűntem napokra (az aktuális partnerem radarjai elől), “virágról-virágra” szálltam és gyűjtögettem a “nektárt” szorgosan. Tehát nagykanállal habzsoltam az életet és nem ijedtem meg a kétes kalandoktól sem, legyen szó több lányról, több fiúról, vagy ennek bármilyen permutációjáról. Mondhatni (szépen fogalmazva) felkészítettem magam a nagybetűs életre. Több hosszabb – éveken át tartó – kapcsolatom volt, aminek során mindig arra törekedtem, hogy tökéletesítsem önmagam és az általam felállított ideál képét. A célom az volt, (inkább tudat alatt, mert hogy határozottan kitűzve nem volt, az biztos), hogy ha majd eljön az ideje, akkor egy számomra tökéletes nő tökéletes társa legyek.
Az előzőekben taglalt kalandokat végigzongorázva valahogy csak-csak ember lett belőlem. Fontos leszögeznem, hogy ha visszatekintek nincs semmi, amit megbántam volna, és ez kifejezetten fontos. Minden, a társadalmi normákhoz viszonyítva “szégyenteljes” tettem a saját egyéni és páratlan jellememet fejlesztette. A mai világ arról szól, hogy nincs gátja egyediségünk kiaknázásának, és mi vagyunk az a korosztály, aki először képes igazán és őszintén elfogadni a korábban kialakított társadalmi normáktól való eltérést. Ezzel a lehetőséggel élnünk kell, mert hiszem, hogy egy jobb, egyenlőbb és sikeresebb világot építhetünk ezáltal (bocs, elkalandoztam).
A párválasztás bonyolult. Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy nem bírnak egyedül maradni, ezért inkább belemennek rossz kapcsolatokba. Nem azzal van a bajom, ha valaki nem jól választ, mert ezt nagyon nehéz előre megmondani, hanem azzal, aki elhiteti magával meg a párjával, hogy jó az úgy, ahogy van, pedig valójában belül feszeng. Én azt tartom egészséges és ideális kapcsolatnak, amikor szabadnak érzem magam, és én önszántamból akarom, hogy a másikkal legyek, mindenféle külső hatás/befolyás/vélemény nélkül. Óriási a különbség aközött, hogy valakivel együtt akarok lenni, vagy pedig vele vagyok, mert most én őt sajnálom/szánom/óvom stb. Ezzel a saját f@rkunra csapjuk az egérfogót (már bocs). El kell telnie egy-két hónapnak, és ha nem vagyunk egy hullámhosszon, akkor szépen tovább kell lépni. El kell fogadni mindkét félnek, hogy ez így helyes és így ésszerű. “Ne raboljuk egymás idejét.” Ami két hónap után nem működik, az két év után sem fog, ha pedig valahogy mégis egymás mellé csiszolódnak, akkor addig már rég kiég mindkét ember, és csak azt fogja látni a másikban, hogy miként nehezítették egymás életét. Persze előfordul, hogy egy tragédia, súlyos probléma vagy valamilyen csapás következik be valamelyik fél életébem, és mint derült égből a villámcsapás, tesz mindent rövid idő alatt tönkre, de az ilyen esetekben azt gondolom, hogy az egyetlen magyarázat az lehet, hogy a sors így akarta. Fogadjuk el és lépjünk tovább. A sírás nem vezet sehová és lássuk be, hogy ha két ember valóban szétválaszthatatlan, akkor nincs az az akadály ami közéjük állhatna.
Szóval én voltam a srác, akit elképzelni sem tudtak egy elkötelezett, határozott, felbonthatatlan és örök érvényű kapcsolatban, ergo házasságban. De a jellemem fejlődött folyamatosan, a régi dolgaimat idővel elhagytam (megnyugodtan, beértem), és eljött az “élet-vállalatomban” az a fázis, amikor az öngondoskodás az önpusztítás elé került. Amikor ezt felismertem, szerencsémre pont egy olyan időszak volt az életemben, amikor egyedül éltem, így senki nem befolyásolt, nem gyakorolt rám külső hatást, ami formálhatta volna a véleményem. Nem volt kapcsolatom, csak magamnak éltem, és ez egy remek alkalom volt, hogy számot vessek a múltam és jövőm felett. Ajánlom mindenkinek egy relatív rövid időre – néhány hónapra – legalább az egyedüllétet, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni, nem kell kapcsolatból kapcsolatba esni. Hónapokon át egyszemélyes brainstormingot tartottam arról, hogy merre tovább, mit akarok elérni az életben, milyen kapcsolatra vágyom, és milyen a számomra a tökéletes társ. Paradox dolog az életben, de valójában az egyedüllét vezetett el oda, hogy megtaláltam az Igazit.
Eltelt azóta három év, és én itt állok a házasság kapujában. Tudjátok, mi volt a legnagyobb tanulság? Hogy nem a kor és az idő az, ami befolyásolja egy kapcsolat megérését a házasságra, hanem a társ. Hiába vagytok együtt öt éve, ha a kapcsolatotok még mindig egy helyben totyog (abból nem lesz előrelépést, bocsi), és lehettek mindössze pár hónaposak, ha jókor, jó helyen találtok egymásra, közösek a célok és az álmok, és képesek vagytok (nem csak a szerelem hevében – nők rózsaszín ködnek hívják) megtenni mindent a másik félért, akár a saját magatok háttérbe szorításával. Én minden kapcsolatomban önző voltam… Eddig. Ma már a szerelmem mellett nem vagyok az, és ez is azt mutatja (meg egyébként rengeteg más apró dolog), hogy a helyére került az életem. Bátran mondhatom, hogy boldogan kötöm össze vele az életem.
Amíg ezeket az akadályokat nem küzdjük le, esélyt sem adunk magunknak arra, hogy hosszútávú céljainkat elérjük. A következő sorokat “élet-vállalatunk” (véleményem szerint) egyik legmagasztosabb céljának elérése szentelném: a modern kori házasságra. De ki vagyok én, hogy a házasságról beszélek a nagyközönségnek? Csernus, Müller, Popper, talán valami önjelölt könyvír(at)ó celeb? Erről szó sincs, én csak egy egyszerű férfi vagyok.
Ha öt évvel ezelőtt a baráti társaságunkban valaki azt mondja, hogy én leszek az első, aki a házasság kötelékébe lép, kánonban röhögjük körbe. Én tipikusan az a srác voltam, akivel az ember nem akarta leélni az életét. Vadorzó voltam, eltűntem napokra (az aktuális partnerem radarjai elől), “virágról-virágra” szálltam és gyűjtögettem a “nektárt” szorgosan. Tehát nagykanállal habzsoltam az életet és nem ijedtem meg a kétes kalandoktól sem, legyen szó több lányról, több fiúról, vagy ennek bármilyen permutációjáról. Mondhatni (szépen fogalmazva) felkészítettem magam a nagybetűs életre. Több hosszabb – éveken át tartó – kapcsolatom volt, aminek során mindig arra törekedtem, hogy tökéletesítsem önmagam és az általam felállított ideál képét. A célom az volt, (inkább tudat alatt, mert hogy határozottan kitűzve nem volt, az biztos), hogy ha majd eljön az ideje, akkor egy számomra tökéletes nő tökéletes társa legyek.
Az előzőekben taglalt kalandokat végigzongorázva valahogy csak-csak ember lett belőlem. Fontos leszögeznem, hogy ha visszatekintek nincs semmi, amit megbántam volna, és ez kifejezetten fontos. Minden, a társadalmi normákhoz viszonyítva “szégyenteljes” tettem a saját egyéni és páratlan jellememet fejlesztette. A mai világ arról szól, hogy nincs gátja egyediségünk kiaknázásának, és mi vagyunk az a korosztály, aki először képes igazán és őszintén elfogadni a korábban kialakított társadalmi normáktól való eltérést. Ezzel a lehetőséggel élnünk kell, mert hiszem, hogy egy jobb, egyenlőbb és sikeresebb világot építhetünk ezáltal (bocs, elkalandoztam).
A párválasztás bonyolult. Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy nem bírnak egyedül maradni, ezért inkább belemennek rossz kapcsolatokba. Nem azzal van a bajom, ha valaki nem jól választ, mert ezt nagyon nehéz előre megmondani, hanem azzal, aki elhiteti magával meg a párjával, hogy jó az úgy, ahogy van, pedig valójában belül feszeng. Én azt tartom egészséges és ideális kapcsolatnak, amikor szabadnak érzem magam, és én önszántamból akarom, hogy a másikkal legyek, mindenféle külső hatás/befolyás/vélemény nélkül. Óriási a különbség aközött, hogy valakivel együtt akarok lenni, vagy pedig vele vagyok, mert most én őt sajnálom/szánom/óvom stb. Ezzel a saját f@rkunra csapjuk az egérfogót (már bocs). El kell telnie egy-két hónapnak, és ha nem vagyunk egy hullámhosszon, akkor szépen tovább kell lépni. El kell fogadni mindkét félnek, hogy ez így helyes és így ésszerű. “Ne raboljuk egymás idejét.” Ami két hónap után nem működik, az két év után sem fog, ha pedig valahogy mégis egymás mellé csiszolódnak, akkor addig már rég kiég mindkét ember, és csak azt fogja látni a másikban, hogy miként nehezítették egymás életét. Persze előfordul, hogy egy tragédia, súlyos probléma vagy valamilyen csapás következik be valamelyik fél életébem, és mint derült égből a villámcsapás, tesz mindent rövid idő alatt tönkre, de az ilyen esetekben azt gondolom, hogy az egyetlen magyarázat az lehet, hogy a sors így akarta. Fogadjuk el és lépjünk tovább. A sírás nem vezet sehová és lássuk be, hogy ha két ember valóban szétválaszthatatlan, akkor nincs az az akadály ami közéjük állhatna.
Szóval én voltam a srác, akit elképzelni sem tudtak egy elkötelezett, határozott, felbonthatatlan és örök érvényű kapcsolatban, ergo házasságban. De a jellemem fejlődött folyamatosan, a régi dolgaimat idővel elhagytam (megnyugodtan, beértem), és eljött az “élet-vállalatomban” az a fázis, amikor az öngondoskodás az önpusztítás elé került. Amikor ezt felismertem, szerencsémre pont egy olyan időszak volt az életemben, amikor egyedül éltem, így senki nem befolyásolt, nem gyakorolt rám külső hatást, ami formálhatta volna a véleményem. Nem volt kapcsolatom, csak magamnak éltem, és ez egy remek alkalom volt, hogy számot vessek a múltam és jövőm felett. Ajánlom mindenkinek egy relatív rövid időre – néhány hónapra – legalább az egyedüllétet, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni, nem kell kapcsolatból kapcsolatba esni. Hónapokon át egyszemélyes brainstormingot tartottam arról, hogy merre tovább, mit akarok elérni az életben, milyen kapcsolatra vágyom, és milyen a számomra a tökéletes társ. Paradox dolog az életben, de valójában az egyedüllét vezetett el oda, hogy megtaláltam az Igazit.
Eltelt azóta három év, és én itt állok a házasság kapujában. Tudjátok, mi volt a legnagyobb tanulság? Hogy nem a kor és az idő az, ami befolyásolja egy kapcsolat megérését a házasságra, hanem a társ. Hiába vagytok együtt öt éve, ha a kapcsolatotok még mindig egy helyben totyog (abból nem lesz előrelépést, bocsi), és lehettek mindössze pár hónaposak, ha jókor, jó helyen találtok egymásra, közösek a célok és az álmok, és képesek vagytok (nem csak a szerelem hevében – nők rózsaszín ködnek hívják) megtenni mindent a másik félért, akár a saját magatok háttérbe szorításával. Én minden kapcsolatomban önző voltam… Eddig. Ma már a szerelmem mellett nem vagyok az, és ez is azt mutatja (meg egyébként rengeteg más apró dolog), hogy a helyére került az életem. Bátran mondhatom, hogy boldogan kötöm össze vele az életem.
A házasság. Két alaptézist tartok: szent és halálig tart. Ma már a válás egy normális, bevett szokás. Hiszen minek maradjunk azzal az emberrel, akivel elindultunk egy közös úton de menet közben eltévelyedtünk, elkanyarodtunk, megváltozott a világnézetünk, felismertük a másik hibáit és rájöttünk, hogy ezekkel mi nem tudunk azonosulni? Valóban, rengeteg impulzus ér minket, változik a környezetünk, ami pedig befolyásolja az életünket. Emiatt valóban könnyű elszeparálódni a társunktól, és ez vezetett oda, hogy senki nem botránkozik meg ma már a váláson. Én viszont ellenzem, méghozzá igen egyszerű okból kifolyólag: ha elhatározzuk magunkat valaki mellett, azt vegyük is komolyan! Ha tartozunk valakihez, akkor közösen kell lépnünk, közösen kell döntést hoznunk és egymást segítve kell a közös életünk felett rendelkezni. A döntéseknél mindkét félre szükség van (legalábbis a meghatározóknál mindenképp). Ha egy kapcsolat pedig eljut abba a fázisba, hogy a két fél közül valamelyik állandó jelleggel alárendelt szerepet tölt be, ne csodálkozzunk, hogy robban a bomba. Jöhet a megcsalás, kialakulhat agresszió, más örömforrás után néz az ember legyen szó alkoholról, kábítószerről, szerencsejátékról, hogy csak a “legkedveltebbeket” említsem. Az egyenlőség a kulcs. Nem vagyunk többek a másiknál, például mert mi több pénzt viszünk haza (az a fránya pénz, ha lehetne, eltörölném, az a világ bajainak egyik legnagyobb forrása). De nagyon fontos, hogy küzdenünk kell a másikért. Minden nap meg kell tenni a szerelmünkért egy öleléssel, egy csókkal, néhány kedves bókkal. Persze a kapcsolatok elején ez még teljesen természetes, de tíz év után is az? Én azt látom, hogy nem. Először csak az evés előtti “jó étvágyat, szerelmem” maradozik el, később pedig a hazaérkezéskor a puszi, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincsen semmi közös az éltünkben. Ezeknek az apró kis “rituáléknak” hatalmas jelentőségük van, hiszen a kapcsolat létesítésére szolgálnak. Ha megtartjuk a szokásainkat, felfigyelünk a másikra. Ne essünk abba a hibába, hogy megszokjuk a másikat, és szép lassan elfelejtkezünk arról, hogy miért is vagyunk együtt. Próbáljunk minden nap beleszeretni egy picit a másikba. Ez egyre nehezebb feladat, de ezzel elérhetjük, hogy olyan idős pár legyünk, akik még 60 évesen is fogják egymás kezét.
A másik elengedhetetlen dolog egy házasság működéséhez, hogy szentelünk időt egymásra. Ez a házasságok elején persze jóval könnyebb, de meg kell tudni ezzel birkózni egy csepp élet mellett is. Amikor a kis család egy újabb fővel bővül, akkor átrendeződnek a prioritások, és azt látom, hogy sokan elfelejtkeznek önmagukról, de legfőképp a társukról. A házasság működésének mozgatórugója a közös élmények. Amíg a társak képesek újdonságot adni a másiknak, amíg képesek meglepetést okozni (pozitív értelemben), és szentelni egymásra elég időt, addig melegen tudják tartani a kapcsolatukat, addig nem kell félni a kihűléstől. Nagyon szép dolog szeretni a másikat, de meg kell neki mutatni, ki kell tudni szakítani őt a szerelemmel a szürke hétköznapok sodrásából.
Véleményem szerint a házasság tehát három alappilléren nyugszik: az egyenlőségen, a kommunikáción és a közös élményen. Én férfi vagyok. Sok dolgot vélhetően máshogy látok, mint a nők. A fent leírtak egy része saját bőrön, de jó része más kárából lett tanulva. Nem kell mindenben egyetérteni, nem várok egyöntetű elfogadást, de azt kérem mindenkitől, hogy gondolja végig ezeket a sorokat és törekedjék arra, amire én: legyen a házassága szent és örökké tartó.
A másik elengedhetetlen dolog egy házasság működéséhez, hogy szentelünk időt egymásra. Ez a házasságok elején persze jóval könnyebb, de meg kell tudni ezzel birkózni egy csepp élet mellett is. Amikor a kis család egy újabb fővel bővül, akkor átrendeződnek a prioritások, és azt látom, hogy sokan elfelejtkeznek önmagukról, de legfőképp a társukról. A házasság működésének mozgatórugója a közös élmények. Amíg a társak képesek újdonságot adni a másiknak, amíg képesek meglepetést okozni (pozitív értelemben), és szentelni egymásra elég időt, addig melegen tudják tartani a kapcsolatukat, addig nem kell félni a kihűléstől. Nagyon szép dolog szeretni a másikat, de meg kell neki mutatni, ki kell tudni szakítani őt a szerelemmel a szürke hétköznapok sodrásából.
Véleményem szerint a házasság tehát három alappilléren nyugszik: az egyenlőségen, a kommunikáción és a közös élményen. Én férfi vagyok. Sok dolgot vélhetően máshogy látok, mint a nők. A fent leírtak egy része saját bőrön, de jó része más kárából lett tanulva. Nem kell mindenben egyetérteni, nem várok egyöntetű elfogadást, de azt kérem mindenkitől, hogy gondolja végig ezeket a sorokat és törekedjék arra, amire én: legyen a házassága szent és örökké tartó.
Szöveg: Szaknyéri Vendel