Reggel nyolc negyvenkor, még senki sincsen igazán topon a csoportból, de azért lelkesen ücsörgünk a pszichiátria gyakorlaton. A „lelkesen-t” enyhén ironikus felhanggal kell érteni. Előző félévben elég sok maradandó élménnyel gazdagodtam a pszichiátrián. Sok nehezen feldolgozható esetet láttam, depressziósokat, öngyilkosokat, skizofréneket, fiatalokat, édesapákat, értelmiségieket, nehéz sorsúakat. Mindig is érdekelt az emberi psziché, sőt korábban kacérkodtam a gondolattal, hogy pszichiáter leszek. Az említett gyakorlatok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy most már határozottan azt gondolom, nem leszek pszichiáter.
A mai gyakorlaton is jött a sokszor ismételt kérdés, hogy ki milyen orvos szeretne lenni. Én bevallottam, hogy bár érdekel a pszichiátria, soha nem választanám a szakterületemnek. Kudarcnak és kilátástalannak láttam az előző félévben látott pszichiátriai betegek helyzetét. Úgy éreztem, hogy ezeknek a betegeknek a gyógyszeres kezelés csak tűzoltás, nem segít valójában megoldani
a problémájukat. Aki többször megpróbálja megölni magát, annak valószínűleg előbb-utóbb sikerülni fog. Ezt is nagyon elkeserítő volt hallani.
Mikor ezt elmondtam, azt hittem a gyakorlatvezető majd azt mondja, hogy „azért ez így nem igaz” vagy „túlzás”. Ezzel szemben azt mondta, hogy a pszichiáter rezidensek is gyakran találják magukat szemben az általam megfogalmazott nehézségekkel.
Ugyanakkor azt is mondta, hogy tényleg a legsúlyosabb esetekkel találkoztunk az elmúlt félévben, mert próbálnak érdekes betegeket mutatni a gyakorlatokon. Számomra viszont a leginkább elgondolkodtató mondata mégiscsak az volt, hogy a legtöbb pszichiátriai betegség krónikus betegség. Ugyanolyan, mint a cukorbetegség, hypertonia, vagy a COPD. De valahogy mégis, sokkal „szívesebben” vallanám be másoknak, hogy cukorbeteg vagyok, mint hogy skizofrén.
Most jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy „titokban” arról írok cikket, hogy mennyire fontos az elfogadása és nem megkülönböztetése a pszichiátriai betegeknek, bennem is nagyon kemény előítéletek vannak, mint azt az előző mondatom is bizonyítja.
A mai páciensünk, akit kikérdeztünk nagyon fiatal volt. Elég egykedvűen ült a székben, nem igazán lehetett érzéseket leolvasni az arcáról. Amikor kérdeztem tőle, mindig a szemembe nézett. A testbeszéde számomra nem sokat árult el a hangulatáról. Rövid válaszaiból keveset tudtunk meg róla, és nagyon sok mindenre azt mondta, nem emlékszik. Nem tudtam eldönteni, hogy ez valóban igaz, vagy csak nem szeretne beszélni róla. Nagyjából annyit tudtunk meg, hogy néhány hónappal ezelőtt volt egy komoly pszichózisa, ezzel került vidékről Pestre kórházba, és azóta is bent fekszik. Kiderült az is, – bár erre azt hiszem nem emlékezett -, hogy nyolc évvel ezelőtt volt egy hasonló pszichózisa, amivel kórházba került. Akkor antipszichotikumot írtak fel neki, ezeket azóta is szedi.
Mikor elment a beteg, tanácstalanul néztünk egymásra, hogy vajon mi baja lehet? Aztán megbeszéltük a státuszt, de még mindig nem voltunk közelebb a megoldáshoz. Hasonló helyzetben voltak a kezelőorvosai is nyolc évvel ezelőtt, ugyanis nem tudták megállapítani a pontos diagnózist. Néhány hónapja, mikor újra pszichózisa lett a betegnek, sikerült kideríteni, hogy mi okozza. Az autoimmun encephalitis egy ritka betegség, aminek röviden az a lényege, hogy antitestek termelődnek az agyban lévő NMDA receptorok ellen, és ez okozhat pszichózist, vagy nagyon súlyos neurológiai, encephalitishez hasonló tüneteket. A kórkép olyan súlyos lehet, hogy a betegek kezelés nélkül akár bele is halhatnak. Az általunk vizsgált betegnek szerencséje volt, ugyanis nyolc évig hatékony terápia nélkül sem újult ki a betegsége, egészen mostanáig.
Nem a ritka betegség miatt írtam le ezt a történetet, bár az is nagyon érdekes, hogy van egy autoimmun betegség, ami nagyon súlyos pszichózist okozhat. És ezt a pszichózist nem antipszichotikummal, hanem immunszuppresszív gyógyszerekkel kell kezelni. (igen, a szteroid az egyik szer, ami viszont mellékhatásként pszichózist okozhat…)
Ezt a betegséget nyolc éve ismeri az orvostudomány, korábban ezeket a betegeket félrediagnosztizálták, vagy ha nagyon súlyos tüneteik voltak, akkor belehaltak. Nagyon sok pszichiátriai betegség, többek között a skizofrénia pontos okai és molekuláris háttere még nem ismert. Más pszichiátriai betegségeknél is felmerül, hogy eddig még nem azonosított antitestek szerepet játszanak kialakulásukban.
Jó lenne, ha más pszichiátriai betegségeknek is kiderülne az eredete, és hatékonyabb gyógyszerekkel nem csak a tüneteket lehetne kezelni vagy enyhíteni, hanem a betegek életminőségét és társadalomba való integrációját is lehetne javítani. De akkor mit is jelent a stigma? És miért érinti ez a pszichiátriai betegeket? Az egyik válaszom, amiből a saját előítéleteim is erednek, az pont a társadalmi integrációval kapcsolatos. A pszichiátriai betegeknek sokszor nehéz beilleszkedniük és a társadalmi normák szerint élniük. Emiatt senkit nem szabadna bántani, az emberek mégis sokszor zsigerből ezt teszik, néhányan hangosan, egyesek magukban motyogva, mások pedig hazudva saját maguknak, hogy ők bizony elfogadóak.
Az úgynevezett „egészséges személyiség” viszont arra szocializálódott és úgy rendezkedett be gyerekkorától fogva, hogy azokat, akik nem tudnak megfelelni valamilyen módon, vagy beilleszkedni a közösségbe vagy társadalomba, kirekessze. Azoknak, akik nem olyan ügyesek vagy tanulási nehézségeik vannak, a tanár néni javasolja, hogy járjanak speciális osztályba vagy kisegítő iskolába. Azt, aki másképp néz ki, mint a többiek vagy másként viselkedik, mert más közegből jött, gyakran csúfolják emiatt már gyerekkorában. Ha valaki magán visel egy bélyeget, amivel mások szemében gyengébbnek, sérülékenyebbnek vagy kevésbé életrevalónak tűnik, az emberek tudatosan vagy tudat alatt is másként állnak hozzá.
Sokan belül érzik ugyanezt, kicsinek, kevésnek, gyengének gondolják magukat. Kívül persze szépek, okosak, kedvesek, népszerűek, de belül ugyanolyanok, mint ezek a kirekesztett stigmatizált emberek. A stigma nem létezik addig, amíg nem teremtjük meg, és csak addig tart, amíg megengedjük, hogy létezzen. Bennünk születik és hal meg.
Szöveg: Szabó Diána Lili
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 6. számában.