Az elmúlt 100 évben került igazán előtérbe a jóléti társadalom egyik legmeghatározóbb, legbefolyásosabb témája: a testalkat és az ezzel párosuló evési szokások (vagy szokatlanságok). Évszázadokkal korábban szinte elképzelhetetlen volt, hogy ez a téma
ilyen formában jelenjen meg a mindennapokban.
Lenni vagy enni. Korábban is láthattunk természetesen példákat a szándékos táplálékmegvonásra – elbeszélések szerint már maga Szókratész sem fogyasztott fenszi ételeket, hanem a rideg megvonásban lelte örömét s halálát –, de a modern század(ok)hoz viszonyítva teljesen elhanyagolható az ilyen esetek száma. Ugyanis a modern társadalomban a testkép átépült. Mondhatni leépült. Természetes, hogy amikor nem volt elérhető a mindennapi betevő, akkor az számított gazdagnak, aki sokat evett, ezáltal nagyon „zsíros” is volt. A táplálkozás egyrészt a gazdsagság kimutatásának egyik formája volt, másrészt pedig elég egyszerű indítéka volt az evésnek: túlélés. Egyszerű étkek, egyszerű formában. Ma szinte mindenféle táplálék elérhető már az ember számára. Emiatt a kivétel nem az lesz, aki sokat eszik, hanem aki képes ez ellen menni, vagyis nemenni. Az evési szokások átépültek, ideához és érthetetlen célokhoz, elvekhez kötődnek. Valakik pedig vérre menő harcot vívnak saját maguk ellen is.
Mi hajtja az embert? Természetesen a táplálék, ami által energiát nyer mindennapi harcaihoz. Kellemes érzés, örömmel tölt el, vizsgaidőszakban a napi örömforrás egyik, ha nem az egyetlen kiapadhatatlan forrása. Természetünknél fogva szeretünk enni. A mai világban azonban mégis sokat megvonják maguktól a táplálékot. Tudatosan. De miért?
A siker és a sikeresség. Sikeressé akarunk válni, fel akarjuk magunkra hívni a külvilág figyelmét. Az ételmegvonás kezdettől fogva kitüntetett helyen állt mint egyfajta cölibátus. Tiszteljük azt, aki képes olyasmire, amire mi nem volnánk képesek. Példaértékűnek állítjuk be. Egyfajta példakép lesz. Egy hamis példakép.
Aki kiáll, vezeti a népet és mutatja az utat, annak saját magában is hinnie kell. A táplálkozászavaros ember viszont nem tud önmagában biztos lenni. A környezetére hagyatkozik, a környezete visszajelzéséből tud csak következtetéseket levonni, így nem magának, hanem a külvilágnak kíván megfelelni. Mondhatjuk úgy is: inkább másik testet viselne.
Ha egy új helyre, közegbe kerülünk, természetes, hogy sikeresek akarunk lenni. Ha egy sikeres múltból kerülünk át a jelenbe, még mindig sikeresek akarunk maradni. Frusztrál minket, ha valami a másiknak jobban megy, könnyebben megy, hatékonyabban tud feladatokat elvégezni. És mellette még kipihentebb, többet alszik, többet eszik és jól érzi magát. Sokat és jót eszik, s jól érzi magát.
Itt egy olyan pont jelenik meg, amivel bárki tud versenyezni: „nekem még táplálékra sincs szükségem, így is simán tudok teljesíteni”.
S máris megjelenik a sikerorientáció logikai bukfence. Az étel nem a mozgásban lévő (ember) összetevője lesz, hanem a személy válik mozgatottá. Vagyis a táplálék köré épül az ember világa.
Az evés jutalom lesz. Napok célja abban fog kimerülni, hogy az ember végre ehessen. De ha arra a pontra jut, amikor ehetne, tovább csigázza a körülményeket, hogy minél kielégítőbb legyen a következő alkalom. Mindig csak a következő. A következő étkezés. „És ha nem teljesítek jól? Akkor nem ehetek.”
Egyszerű és elborzasztó gondolatmenet épülhet így fel, egyszerűen avégett, mert valaki, valahol sikeresebb akar lenni a többieknél. A teljesítmény fog számítani, nem az elért eredmény. Ha valamit elért, az nem elég, folyton csak a következő lépés számít. Ez kerül a mérlegre, és a sikerorientáció egyik legfőbb összetevője a táplálékmegvonás lesz: evés nélkül kitűnni és teljesíteni extra örömmel tudja eltölteni az embert. Akik ezt nem élik, azok számára elképzelhetetlennek tűnik. Mindenfajta táplálékmegvonás az ember figyelemfelhívása önnönmagára. Másik oldalról pedig bizonytalanság és önismeretlenség.
Régen az ember élt-halt az ételért. Szó szerint: amennyit és amit megtermelt, annyit és azt ette. Napi 1-1,5 kg kenyér volt a fejadag. Fehérje- és egyéb fontos tápanyagmentesen. A harc a táplálékért folyt. Ma már szinte mindenkinek lehetősége van enni, ezért mindez a visszájára fordult. Az elérhető tápláléktól, s az emiatt bekövetkező elhízástól való félelem elképesztő formákban jelentek meg. Az emberre túl nagy felelősséget helyezett, azonban ellenállóképességet nem adott a tudat, hogy a táplálkozás ma már kimeríthetetlen forrásokból elérhető. Nem csak a gazdagoknak! Ez a kiapadhatatlannak tűnő kincsestár okozta az elhízástól való félelem megjelenését. Természetesen a kulturális különbségek még mindig meghatározóak, de a modern társadalmak mind ettől az átoktól szenvednek. A jólét átkától.
Egy külső szemlélő számára szinte felfoghatatlan belső folyamatok zajlanak le egy-egy táplálékzavaros ember fejében. Aki nem él(t) át hasonlót, annak fogalma sem lehet arról, hogy milyen belső vívódások játszódnak le a másikban. Tudatosan a beteg természetesen jelen van. Tudja, hogy amit tesz, az nem feltétlen szolgál nemest célt. Tudja, hogy saját szervezete ellen dolgozik. S hogy neki is szüksége van ételre. Tudja, hogy a környezete szörnyülködve figyeli. S mégsem tudja megakadályozni. A tudat igent mond az evésre, a lélek (vagy nevezze bárki bárhogy) viszont ezzel ellentétesen machinál. Egy belső vívódás kezdődik el, melyből senki sem kerülhet ki győztesen. A test ételért kiált, a lélek (az a belső ismeretlen valami) viszont megálljt parancsol.
A leggonoszabb játékos ebben a kegyetlen játékban a bűntudat.
A beteg számára nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor látja, hogy a mérleg számai apadnak. Ha csak minimálisan is, de napi fejlődést produkál (még ha negatív fejlődést is). Élete eköré a cél köré épül. S míg sokakat a vizsgajegyeik rossz számadatai ejtenek kétségbe, a beteget egy másik, teljesen irreleváns számsor taszítja a mélybe. Ha a mutató csak egyszer is stagnál, vagyis nem lefelé csökken, neadjisten fölfelé lépett egy csöppet, rögtön a totális önmarcangolás és megvonások veszik át a pole-pozíciót. Az a kevés is még kevesebb lesz.
A jutalom ősidők óta az evolúció egyik kedvelt eszköze. Melyik táplálékban van a legtöbb energia? Természetesen az édességben és a zsírokban. Nem véletlenül ízlik annyira az embernek. Már pedig ha segít a túlélésben, akkor legyen belőle az élőlény számára minél több. Az anorexiás számára viszont az étel át tud kerülni egy jutalmazási körbe. De nem a szokványos fajtába. Ha jól teljesítek, ehetek, ha rosszul, akkor pedig nem. Ennyire egyszerű az egész, mégis: se füle, se farka. A teljesítményhez energia kell, ha nem teljesítek, szinte esélytelen, hogy kevesebb erővel jobb eredményt produkáljak. Ez az ördögi kör pedig megállás nélkül képes jelen lenni. Ráadásul, ha még sikerül is egy kis progress-t elérni, az annak lesz betudva, hogy nekem nincs is szükségem ételre, jobban megy nekem anélkül.
Láthatjuk, ezek a szálak mindig egybeforrnak, és egy irányba mutatnak: a sikeresség felé. A sikerre mind ki vagyunk éhezve. Mindenki teljesíteni akar, mindenkinek van célja: kinek kisebbek, kinek nagyobbak. Az ember elképesztő dolgokra képes, nemcsak a túlélésért, hanem magáért az életért, a sikerességért. Viszont nem szabad elfelejtenünk: nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.
SZÖVEG: SIPOS BOLDIZSÁR
FOTÓ: PEP BOATELLA
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 3. számában.