Pudingos

Egy hétvégi utazás alkalmával történt. Persze, nem kell nagy dologra gondolni, a kiruccanás nem messzire vagy nyaralási célból volt, de a végkonklúzió szempontjából utólag mindenképpen azt mondanám, hogy ért annyit, mint egy fagyi az Eiffel-torony lábánál. Mondjuk, ez most igencsak elgondolkodtató…

Történetesen éppen hazafelé tartottam, és pillanatnyi lelkesedésem, miszerint egy viszonylag üres kocsit találtam a több órás zötykölődésre, gyorsan semmivé foszlott, mikor egy középkorú nő az éppen torkaszakadtából üvöltő gyerekével leült a mögöttem lévő ülésre. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy menekülőre fogom a dolgot, de a fullasztó meleg, ami az egész vagont betöltötte, végül a lehető legkisebb erőbefektetéssel járó mozgás kivitelezésére ösztönzött. Így tehát maradtam. 

Egy idő után miután kiértünk Pestről, feltűnt, hogy a gyerekből jövő, beazonosíthatatlan hangok átalakultak egy szolidabb és kedvesebb beszédhanggá, legalábbis úgy ítéltem, hogy már nincs szükség a szigorúan preventív célú, az ajánlottnál kicsit nagyobb dózisban alkalmazott zeneterápiára. A nő – vélhetően a kisfiú édesanyja – nagyon komolyan magyarázott a szemlátomást érdeklődő gyermekének. Nyoma sem volt a néhány perccel korábbi hisztinek, amelyben igen jelentős szerepet kapott egy még frissen gőzölgő kakaóscsiga. Úgy hiszem, a hölgy is igen hatásosan alkalmazta a nemzedékek óta bevált szabályt az ominózus esetet megelőzően, miszerint „ebéd előtt nincs nassolás”. Feltevéseim beigazolódni látszottak, ugyanis a fiú két harapás között, hangot adott elégedetlenségének, miként is: „de az apáéknál mindig lehet csokit enni ebéd előtt”. Szerencsére nem láttam az anyuka arcát és kimondhatatlanul hálás voltam, hogy ők sem láthatják, amint nem éppen illő módon kihallgatom a beszélgetésüket. Sok esetben hallani, hogy valahogyan a szülők különválása heves indulatokat, dühöt kiváltó vagy éppen pont hogy tabunak számító téma a szülő-gyerek kapcsolatban. Sajnos a pozitív kezelési módokra már jóval kevesebb a példa, ami a mindennapokban nagyon meg tudja nehezíteni az egyes felek dolgát. Kis merengésemen és a szomszéd diskurzuson átívelő, leheletnyi csendet követően, az anyuka kedvesen csak ennyit mondott: „Tudod, Soma, az apánál ez máshogyan van. Ritkán találkoztok, és olyankor szeretne neked kedveskedni. Mi pedig szinte mindig együtt vagyunk, és ha mindig engedném, hogy édességet egyél ebéd előtt, akkor nem tudnád értékelni azokat az alkalmakat, amikor végül hagyom, hogy nassolj.” A kisfiú megérezhette a pillanatnyi bizonytalanságot az édesanyja hangjában, mert huncutul ránevetett: „Ha mindig ehetnék csokit az ebéd előtt, én akkor is nagyon szeretnélek.”

Az anyuka reakciója már nem maradt meg, mert kizökkentettek az emlékeimből előtörő saját gondolataim. Emlékszem, nálunk hogyan is működött ez. Már kicsiként is igen nyitott voltam a körülöttem lévő világra, és nagyon érdekelt, hogy mi is mozgat meg egyes embereket. Persze, ez akkor még megmaradt azon a szinten, hogy ez és ez miért pont éppen így van, a mögöttes kérdések és további asszociációk felismerése még jó pár évet váratott magára. De maga a beszélgetés, a „komoly témák” felvetése és megbeszélése egyfajta rituáléhoz társult. Történetesen az iskola és az otthonunk között – egy kis kerülővel – útba esett egy pékség. Nem volt nagy vagy szép, és nem is lehetett úgy bekuckózni, mint manapság a jobb helyeken, mikor beül az ember egy jó adag kávéra. Mégis volt valami varázslatos abban, mikor az ember már a sarokról megérezte a frissen sült péksütemények illatát, ami csak egyre erősödött, mígnem a csoki és a puding illata eggyé nem vált az egymás mellett szépen sorakozó édességek látványával. Szóval ez a hely volt az, ahová apámmal mindig betértünk hazafelé menet. Általában valami vacsoráért, kenyérért, de ami állandó volt, az az én csokis-vaníliás süteményem, „A pudingos” volt. Mint utólag persze kiderült, a részéről volt valami tudatos abban, hogy mindig azon az úton jártunk haza, mert így a hosszabb séta mindig – legalábbis több-kevesebb sikerrel – megtette a kívánt hatást, pontosabban, hogy nem kellett könyörögni az időbeni lefekvésért.

Az emlékeimben ezek a séták másfajta nyomot hagytak. Akkoriban éreztem talán először, hogy egy felnőtt érdemben is társnak tekint, illetve azt, hogy valójában milyen sok dolog van, ami számomra napról-napra új értelmet nyer. Sokszor beszélgettünk az emberekről, hogy miért viselkednek úgy, ahogy bizonyos helyzetekben. Nagyon érdekelt az is, hogy mitől is lesz valaki jó vagy még jobb. Természetesen gyerekként mindezek leegyszerűsített változatáról volt szó, de amelyekre visszagondolva mostani fejjel is, bőven akadna mit fejtegetni.  

Emlékszem, hogy az egyik ilyen ominózus pudingos-séta során kezdtünk el beszélgetni a lakásunkkal szemközti parkban lakó hajléktalanokról. Akkoriban nem értettem, hogy hogyan is lehet az, hogy valaki mindig ott aludjon. Igazából nyáron tetszett a gondolat, hogy milyen izgalmas lehet esténként a parkban kempingezni, de amikor már hidegebb volt, és ők még akkor is ott voltak, végképp összezavarodtam. Hiszen addig szent meggyőződésem volt, hogy önszántukból vannak ott, mert nekik éppen úgy tartja kedvük, de a téli kemény mínuszokban már gyanakodtam, hogy itt bizony valami nem stimmel. Mindeközben pedig azt láttam, hogy a legtöbb ember tudomást sem vesz róluk, míg mások nagyon is; rosszalló pillantásokkal méregetik őket, gyorsítanak a lépteiken, mélyen belemerülnek az újságjukba, vagy épp fennhangon mesélnek valamit a társuknak. Emlékszem, kérdeztem is apámtól, hogy azért nem foglalkozunk velük, mert valami rosszat tettek? A válaszára pontosan nem emlékszem, de olyan benyomásaim maradtak meg az egésszel kapcsolatban, mint hogy „mindenki a saját életének a művelője”, és hogy „mindig érhetnek kiszámíthatatlan kudarcok, amelyekkel mindannyian máshogy küzdünk meg”. Akkor még nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi okozza bennem a bizonytalan érzést, de azt igen, hogy ezek valahogy nem adnak választ a feltett kérdésre.

Csak évekkel később éreztem azt, hogy mi is volt a bajom a
kkor. Amivel nap mint nap szembesülünk akár egy aluljáróban, akár pedig az utcán sétálva. És ez pedig nem más, mint a közöny. Csupa kisbetűvel, ezzel is csak utalva nemtörődöm szerepére. Mindazonáltal kétségkívül nem ez az a dolog, amit a szülő elkezd magyarázni a kisgyerekének, ha mondjuk a fenti kérdés problematikája valamilyen módon előjön. Hiszen ez is egyfajta próba, amely olyan, akár a biciklizés; lehet róla beszélni, de amíg nem csinálja az ember, nem is tudja igazán, hogy mit jelent. Eredetileg senki nem születik közönyösnek a külvilággal szemben, mégis valahogy az idő előrehaladtával be tud épülni a mindennapjainkba, ha hagyjuk. Mit lehet mégis tenni, hogy ezt elkerüljük? Később, mikor idősebb lettem, én is feltettem ezt a kérdést magamnak. A szomorú helyzet az, hogy valószínűleg senkinek nem lesz attól jobb, ha – a hajléktalanoknál maradva – pár forinttal megszánjuk őket, talán csak a lelkiismeretünk lesz könnyebb, mondhatni csak egy csepp a tengerben. Szinte adódik ebből, hogy a közösségnek, mint erőnek itt is nagy szerepe lenne a körülmények és az életszínvonal javításában.  Így tehát szigorú értelemben véve az egyén szintjén, változást előidéző hatást elérni – néhány kivételtől eltekintve – igen nehéz. Amin viszont változtatni tudunk és változtatnunk is kell, az a hozzáállásunk.  És itt már nem csak a hajléktalanokra vonatkoztatott értelmében. A probléma talán ott gyökerezik, hogy hajlamosak vagyunk a legtöbb dolgot teljesen magától értetődőnek venni mind érzelmi, mind a fizikális megnyilvánulások szintjén. Már gyerekként elkezdődik ennek a profi kimunkálása akár tudatosan, akár tudattalanul. Példa lehet erre a fent említett eset, mikor a kisfiú is azzal érvel, hogy az apjánál mindig van édesség, akkor a fennmaradó esetekben is miért ne lehetne. Persze joggal mondható, hogy egy kisgyerektől még nem elvárható, hogy teljes mértékben tisztában legyen azzal, hogy mit is jelent az, amikor magától értetődőnek veszünk valamit. Ez esetben a lényeg, a törekvés arra vonatkozóan, hogy a későbbiekben egy egészséges képet alakítsunk ki a fiatalabb generációkban, amelyet majd úgy tudnak formálni, hogy az a továbbiakban a saját értékrendjüknek megfelelő legyen. Az, hogy legyenek – és mi is legyünk – tisztában azzal, hogy kellő odafigyeléssel és alázattal érdemes csak megközelíteni a dolgokat, legyen az egy felmerülő probléma, egy emberi kapcsolat vagy akár egy munka.

Természetesen ez csak egy felvetés, és lehet, hogy én gondolom rosszul. Mindenesetre bogarat ültetett a fülembe ez az elmélet azzal, hogy mekkora felelősséggel is tartozunk embertársaink felé. Akár azáltal, hogy egy gyerek a neveltetése során milyen világszemléletbe nő bele, akár azzal, hogy mi magunk hogyan reflektálunk a külvilág felé a mindennapokban. Így, ha jobban belegondolunk, ezek önmagukban valóban csak apróságok, viszont ha a társadalom szintjén vizsgáljuk, akkor igen jelentős (előre)lépések lehetnek a későbbiekben…

A pudingos-séták óta sok év telt el. A kis pékségünket bezárták, mi elköltöztünk és ma már péksüti sem kell ahhoz, hogy új gondolataim és felvetéseim legyenek. (Persze, ha jobban belegondolunk, egy jó süti csak előrébb viszi a beszélgetés fonalát, főleg, ha még finom is). Habár, miután leszállok a vonatról, lehet, benézek a pékségbe. Úgy hallottam, csak nemrég nyitották. Talán még pudingos is lesz. Szinte érzem az illatát.