2 könyv 1 generáció

Az Éles igazi ínyencség, mely témába vágó szépprózát nyújthat a magatartástudományok, pszichológia, pszichiátria iránt érdeklődő olvasónak, ebből már sejteni lehet. Ha pedig jólesne egy kicsit hőzöngeni azon, hogy a kortárs irodalomban is keményen emelkedik az ingerküszöb, és a kritika dicséretét már csak pornográf és erőszakos tartalmakkal, szélsőségesen sérült szereplőkkel és bűncselekményekig fajuló történettel lehet elnyerni, akkor szintén jó választás lehet. Egyszóval megosztó alkotásról van szó, és különösen megosztó lesz, ha szóba kerül a ma viszonylag könnyen osztogatott generációs regény címke.Pedig az Éles puritánul mértéktartó, és az első oldaltól kezdve, ahol az elbeszélő másodéves pszichológushallgató tudatja az olvasóval, hogy születésnapja van, és ezért most nem megy bulizni a csoporttársaival, hanem egy egyetemista prostituálttal fogja meglepni magát, egészen az utolsó mondatokig tartja az irányt. Koppanásig.

Annak ellenére, hogy a cselekmény túlnyomórészt beázott albérletekben és krimókban időz, mégis szinte szimbólumszerűen jelentős pont a szereplők életében az egyetem. A sokat hangoztatott kritikát, hogy az Y-generáció nem tudja megbecsülni, amije van, az Éles nemhogy cáfolná, hanem egyenesen magához öleli: szereplői életében magától értetődő, nem önálló cél, hanem alapvető tartozék az egyetemi élet, szükségszerű csalódásokkal és a jellemző, talán mégis többre lennék hivatott érzéssel. Tobzódunk az összes lehetséges negatív sztereotípiában: elszúrt félévek, csapongás jól hangzó szakok között, mindenki iszik, amennyit bír, a bölcsészek füstös romkocsmák mélyén slam poetryben utaznak, a műszakisok nőhiányban szenvednek és a többieknél is többet isznak, az egyetlen pszichológushallgató öncsonkít és már most potenciális helfer-szindrómás.

Ez utóbbi teszi egyébként, hogy semmilyen szélsőséges horrorfilm-effekt nem válik olcsóvá a regényben, mert minden az alapján érdekes vagy nem érdekes, jó vagy rossz húzás, éles vagy tompa élmény, hogy ezt a magasan intelligens és sejthetően fejlett érzelmi intelligenciával is rendelkező elbeszélő miként éli meg, hogyan idézi fel újra és újra, mivé válik az elme analízisében a valóság. Lehet végzetes szerelemként értékelni a saját sérültsége méltó párjának látott lányba való kapaszkodást, lehet a romlás egész folyamatának triggerét a kamaszkori hepatitisszel egybeeső szakításban látni a főszereplő szemével.

De egyidejűleg láthatóvá válik az is, hogy az érintkező testfelületek kevésbé kommunikálnak egymással ebben a regényben, mint a Facebook-üzenetek, hogy a teljes értelmi, érzelmi elszigeteltség az alapbeállítás, hogy annyira senkinek semmi köze egymáshoz, hogy még neveik sincsenek, a főszereplőnek egyáltalán, a többiek pedig egytől egyig becenevet viselnek. Hogy a cím valójában hiánycím. Hogy ezek a problémák nem egyénszinten, hanem generációszinten vannak jelen, nem törik bele mindenki, aki hordozza őket – de minden nemzedéknek megvannak a maga típusos vesztesei.

Élesek az eszközök, amikkel ez a srác a valósághoz próbálja kötni magát, de még élesebben látja saját magát és a hozzá hasonló csellengőket, miközben tágra nyílt önismerettel végignézi saját bukását, és végképp kimosódik a mindennapi konvenciók védőkorlátai közül. Talán az utóbbi az a fajta éles, ami jobban fáj.

Ha a szórakoztató irodalmat és azon belül a fantasyt szokás is az escapist műfajok közé sorolni, A varázslók körülbelül olyan eséllyel távolít el a mindennapi problémáktól, mint a Józsefváros újság (bár ez utóbbiban kétségtelenül több a fikció). Nem, Grossman ördögi terve inkább az, hogy fantasy köntösbe csomagolva büntetlenül szembesíthesse az olvasóit akár bekezdésenként is a fiatal felnőtt lét alapvető pofonjaival. Vagy a fiatal lét pofonjaival. Vagy a felnőtt lét pofonjaival. Vagy a lét pofonjaival. Vagy bármilyen pofonnal, amivel az emberiség történelme során valaki már találkozott.

Van alapja, hogy A varázslókat egyfajta felnőtt Harry Potterként emlegetik, hiszen a varázslóiskola végül is adott, csak már nem középiskola, hanem egyetem, és a világ is hasonló módon a mit sem sejtő, átlag halandók között elrejtett zegzugokra épül. De ne tévesszen meg ez a hangzatos címke. Ez nem kényelmes fantáziavilág és főképp nem mese, nincsenek könnyű megoldások, nincs menekvés. Senkinek. Még az olvasónak sem. Az első ötven oldal után legfeljebb a szereplők remélhetik, hogy itt még valaha is valami jól fog elsülni.

A főszereplő Quentin nem éppen átlagos fiú: egyrészt egy brooklyni versenyistálló eminense, és még a legközelebbi barátai is hozzá hasonló ritka stréberek, másfelől pedig kész felnőtt létére titokban gyerekkora óta a hatalma alatt tartja egy fantasy gyereksorozat mesevilága. A valósággal és a csajozással kapcsolatos frusztrációit azzal próbálja kordában tartani, hogy hobbija a bűvésztrükkök tanulása. Kiváltságos életet él tehát, de hajlamos rágódni azon, hogy valóban a saját útját járja-e, tart valahová, vagy csak a kivilágított sztrádán halad. Életét persze fenekestül felforgatja, amikor egy varázslóképző egyetem felvételi vizsgáján találja magát.

A Narnia- és a Harry Potter-sorozat hatása teljesen egyértelműen érződik A varázslókon, de Grossman ebből nem csinál ügyet, nem bizonygatja az eredetiségét, sőt, olyannyira közegként használja a popkultúra elemeit, hogy már önmagában az intertextualitás is elvinné a hátán a könyvet, és nemcsak hogy nem laposodik el, hanem éppen ez a hanyag elegancia, amellyel a könyv dőzsöl az utalásokban és popkult poénokban, éppen ez az, ami megteremti a valóságon belüli valóság tökéletes illúzióját. A szereplők thesztrálokkal, Dr. Seuss teremtményeivel és Tolkien hobbitjaival viccelődnek, mert azok nem léteznek, ők viszont igen. Érted. Briliáns.

Quentin végül hiába izzad és nyer végül felvételt az egyetemre, és élhet a campus megannyi megdöbbentő részlete közepette – az érzés, hogy eddig valaki más életét élte, és boldogtalan, egyáltalán nem szűnik meg. Sőt. A Varázskapu egyetemen ugyanis nemhogy nem fenékig sörhab az élet, de a varázslat vaskos, elvont elméleti alapjai ijesztően emlékeztetnek a neuroanatómia tanulásának viszontagságaira. Csakhamar rá kell döbbennie, hogy csupa hozzá hasonló vagy még intelligensebb varázslótanonc közé csöppent, a többiek pedig még a műtéttan versenyre való kvalifikációért is képesek lennének széttépni egymást, nemhogy a varázslódiplomáért. Az egyetemi élet első évei tehát a folyamatos kialvatlanság és a kisebbségi komplexus jegyében telnek, és a helyzet utána se lesz sokkal jobb, bár akkor már a felelőtlen szexuális aktivitás és az alkoholizmus (valamint egyéb tudatmódosítási technikák, például bizonyos hallucinogének, illetve a francia konyha) is szedi áldozatait a hallgatók között.

Főhősünk nagyivó barátai társaságában először a varázslatban, később a varázslóegyetemben, majd az elképzelt diploma utáni életben, aztán a valóban meglévő diploma utáni életben, eztán a gyerekkori olvasmányokból ismert mitikus hely megtalálásában keresi azt az érzést, hogy végre a helyén van, és a boldogság úgy áll be az életébe, mint egy elkerülhetetlen myocardialis infarctus.

A fantasy kliséi puszta díszletként működnek, vagy akár metaforaként is értelmezhetőek, elvégre mi érzékeltetné jobban az Y-generáció különlegességkomplexusát, mint maga a varázslóidentitás. De A varázslók világa szigorú szabályok szerint működik, minden kis baklövésnek súlyosak a következményei, a levágott karok nem nőnek vissza, a halottak nem támadnak fel, az elrontott életek nem hozhatóak helyre.

Szóval ha tényleg csak elrugaszkodnál, mert végül is mire való a szórakoztató irodalom, akkor szólok, hogy Grossman fantasyja hazudik: nagyon is valóságszagú. És ez a szúró szag túl ismerős ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni.