Avagy a XXI. századi magyar filmművészet édesgyermeke
A Saul fia sikerfilm. Nem azért, mert erőszakos marketinggel és plakáthadjárattal csalogatta be az embereket a vetítőterembe, ahogy manapság a futószalagról lekerülő multiplexek szokták. Sikeres, mert valóban jó. Sikeres, mert fontos. S végül sikeres, mert megkerülhetetlen.
Az utóbbi huszonöt évben szökőárszerű hirtelenséggel és intenzitással árasztották el a mozikat a főképp észak-amerikai blockbuster filmek. Csupa pörgés, szuperhős, kétezer fokon izzó szerelmi mámor és lófejű sorozatsztárok plázaorgiái. Ízlés szerint. Helyesebben szólva, a túlkínálat miatt átalakult ízlés szerint, mellyel egy tradicionálisan közép-európai vizualitású és tematikájú film aligha tudott mit kezdeni. Innentől fogva szinte lehetetlen volt megakadályozni, hogy a magyar rendezők jelentős (profitorientált) része ne az „amerikanizált” látásmódban és – az eredeti megamozikhoz hasonló anyagi források híján – az olcsó majmolásban lássa a megoldást. A fennmaradó igényes – de szerencsére a nehézségek ellenére is tevékeny – kisebbség pedig megmaradhatott az eddiginél is szűkebb nézőközönségre és anyagi támogatásra számot tartó rétegfilmeknél. Ennek ellenére úgy néz ki, hogy a kétezres évektől kezdve a fiatalabb filmes generáció is kezd felnőni életmű tekintetében – a kilencven után is – szinte magányos cédrusként tündöklő Tarr Béla mellé. Elég, ha Antal Nimródot említem a Kontrollal, vagy a – stílszerűen fogalmazva – páratlanul elevenbe találó Taxidermiát Pálfi György tálalásában. A nemzetközi áttörést pedig – melyben a magyar filmeknek, Tarr munkáit leszámítva, nem sok része volt az elmúlt időszakban – 2008-ban Mundruczó Kornél hozta meg a Deltával. Ha nem is az Arany Pálmát, de a FIPRESCI-t (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének díja, amely felér egy elsőrangú „buksi simogatással”) elhozhatta Cannes-ból. A hazai popularitás és a nemzetközi siker viszont továbbra sem mutatott túlságosan szoros korrelációt egymással. Ezidáig.
Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje, a Saul fia a még mindig kellőképpen felkavaró témájával, újszerű látásmódjával és bravúros technikai megoldásaival június 11-ei bemutatója óta egyszerre – és elképesztő gyorsasággal – ugrott a népszerűségi és „minőségi” listák élére Magyarországon és külföldön egyaránt. Cannes-ban elnyerte a Nagydíjat, a FIPRESCI-t és a François Chalais-díjat. A 2016-os Oscar egyik nagyreményű favoritja, és nem kizárt, hogy eljuthat oda, ahová magyar film még sosem: nem csak az idegen nyelvű, de egyes rebesgetések szerint még az „abszolút legjobb film” kategóriában is ringbe szállhat. Nem csekély, uszkve 310 milliós filmalapi támogatását pedig példátlan módon, még a moziba kerülése előtt visszahozta a külföldi eladásokból. Vajon mi a titka?
A népirtás nehéz ügy. Különösen akkor, ha a nem is olyan távoli múltban történt. Amikor néhány bűnös és áldozat még napjainkban is köztünk, vagy legalábbis a köztudatban él. A dokumentarista módszer, kíméletlen és tárgyilagos realizmusával, megoldást kínál az abszolút bemutatásra. Mindemellett a néző könnyedebben viseli el a hideg lencsén át felvillantott borzalmakat, ha ő maga kívül maradhat, és előkelő távolságból szemlélődhet, míg a tárgy hitelessége biztosan nem szenved csorbát. A fikcióval azonban egészen más a helyzet. A személyes narratíva – legyen szó akár egy könnyedebb játékfilmről – magával rántja, valósággal involválja a nézőt. Halmozottan igaz ez, ha a történetvezetés, a vizuális- és hangeszközök valósághűek. S akkor itt, rögtön az elején tehetjük fel a kardinális kérdést: ugyan ki bírná ilyen átélt módon – akár csak néhány perc erejéig – önszántából elviselni egy náci haláltábor legszörnyűbb bugyrait (Nemes Jeles szavaival „a pokol közepét”)? A válasz: majdhogynem senki. Az efféle súlyos alapanyagot kívánó rendezőnek tehát nem marad túl sok választása. Vagy masszív eufemizmussal él (Sorstalanság film, Schindler listája) vagy olyan egyedi eszközöket alkalmaz, mellyel nem üldöz el, de – természetesen a szubjektív közelítés és a fiktív cselekmény korlátaival – hiteles marad. A Saul fia az utóbbi kategóriába tartozik. Köze sincs a szokványos „holokausztfilmekhez”.
Különleges már maga az alaptörténet is. Valóban megtörtént eseményekre épít, nevezetesen az auschwitzi Sonderkommando 1944 októberében kirobbant lázadására. Mindig kényes dolog egy kitalált szereplőt ilyen konkrét, mondhatni minor történések középpontjába helyezni. Más a helyzet egy milliós tömeget érintő, nagy időintervallumot átölelő történelmi eseménnyel. Egy átlagos háborús film például megengedheti magának a szubjektivizmust a háttér monumentális – és egészében úgyis felfoghatatlan – voltánál fogva. A háborúban volt hely Kelly hőseinek, de mégis hogyan férhetett bele Saul az ominózus incidensbe?
Nemes Jeles László megoldotta. Paradox módon olyan szélsőségesen személyes látásmódot teremtett, hogy ez a rövid idő alatt lezajló, részleteiben ismert kis fejezet elmosódott egymillió évnek látszik Saul körül. Mindezt a cselekményszövés és az audiovizuális eszközök szoros párbeszédével valósítja meg. Főhősünk, Saul, egy átlagos Sonderkommandós, már-már lélektelenné és anyagtalanná degradált emberi porhüvely. A kamera legtöbbször premier plánban mutatja az arcát: minden szegényes mimikáját, elmélyült ráncát és szájsarokba tépő sebét tűélesen vetíti a szándékosan homályos háttér elé. Szinte csak Saul arcát látjuk, amely kettős-tükörként reflektál a körülötte zakatoló gépezetre: a kamera tükrözi őt, ő pedig tükrözi az előtte zajló történéseket. A mélységélességgel való ilyetén játék végigkíséri a filmet. Ez már önmagában szuggesztív és fojtogató érzést kelt. Az „elkent”, lidércnyomásszerű képi világ mellé azonban, még – fokozva a multimodális kontrasztot – nagyon erős hangzás is társul. Filmzene természetesen nincsen, viszont hallani lehet a krákogásba fulladó sikolyokat, sőt, szinte még a gázkamrák ajtaját kaparászó körmöket is. Elképesztően megrázó. Pont ezért kímél meg a rendező – az éppen elviselhető tűréshatáron egyensúlyozva – legalább attól, hogy a saját szemünkkel, élesen lássuk a dolgokat. Helyette – szerencsénkre – meg kell elégednünk azzal, amit a hamuszürke emberi maszkba ágyazott szempár sugároz át a celluloidra.
Non plus ultra, a film nem digitális, hanem hagyományos technikával készült. Ez ugyan némi nehézséget jelentett a különböző filmbemutatók vetítésein (Nemes Jeles elmondása szerint még Cannes-ban is!), ám mindenhol őszinte csodálatot váltott ki a hozzáértőkből. Laikus rajongók – köztük én is – legfeljebb a rendezői, operatőri és színészi összmunkát értékelhetik a felvételeken, ugyanis a celluloidszalagra vett, három-négy perc hosszúságú snitteket utólag nem lehetett javítani. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a kiváló képminőség és különleges megvilágítás mellett a hagyományos filmezési mód hozzájárult a főhős érzékletes és spontán megjelenítéséhez. Hozzátéve azt, hogy a főszerepet alakító Röhrig Géza elsősorban íróként és zenészként, nem pedig színészként (bár szerepelt már játékfilmben) tevékeny, ez nem kis teljesítmény.
Visszatérve a film cselekményéhez, szándékosan hagytam kifejtetlenül a konkrét részleteket, s nem tollforgatói eszközökkel próbálom utánozni a lényegi fejleményeket oly mesteri operatőri munkával elködösítő Erdély Mátyást. Saul története – a Saul fia – konfluens egész, amelyből nehéz kiragadni egy-egy kielemzendő darabkát. Természetesen vannak kulcsmomentumok a filmben, de azt hiszem, ezek leírásával sokakat megfosztanék attól a hátborzongató katarzistól, amelyet kipirosodott szemmel, elszorult torokkal, izzadt tarkóval éreztem a vászon elsötétülése után. Azt javaslom, hogy mindenki vegyen egy mély levegőt, és nézze meg a filmet, s mellette fogadja meg a tanácsom: nem érdemes pattogatott kukoricát vinni a vetítésre, mert úgyis csak kiesik az ember szájából…
Alkotók kamerán innen és túl – néhány szó a stábról
Nemes Jeles András, rendezőAz 1977-es születésű Nemes Jeles András, ha fogalmazhatunk így (természetesen minden ÁOK-s befolyástól mentesen…), génjeiben hordozza affinitását a mozgóképhez, édesapja ugyanis nem más, mint A kis Valentino és az Álombrigád rendezője, Jeles András. Egyetemi tanulmányait Párizsban folytatta, ahol történelmet, irodalmat, forgatókönyvírást és nemzetközi kapcsolatokat tanult. Nos, eddigi munkáinak kvalitásaiból és sikereiből azt szűrhetjük le, hogy mindezen megszerzett tudást a gyakorlatban is kamatoztatta. 2008-ban készített kisjátékfilmje a Türelem elnyerte kategóriájának nagydíját a 38-ik Magyar Filmszemlén és kijutott a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválra is. Bár a film stílusa korántsem kiforrott, megelőlegezte a Saul fiában később tökélyre fejlesztett látásmódot. Következő nagyjátékfilmjét – a Nyitott Műhelyben elhangzott beszélgetés szerint – Magyarországon tervezi forgatni, s az 1920-as évek Budapestjén játszódik majd.
Erdély Mátyás, operatőr1976-ban született. Még nem töltötte be a negyvenet, de már négy nevével fémjelzett film szerepelt Cannes hivatalos versenyprogramjában, többek között Mundruczó Deltája is (szakmai ártalom a m. deltoideusra asszociálni!). A Türelmet is ő fényképezte, méghozzá különleges 1:1,33-as képaránnyal, mindösszesen egy snittel felvéve.
Röhrig Géza, színész, író, vallástudós…1967-ben született, punkzenészként kezdte, majd a Színház és Filmművészeti Főiskola rendező szakán szerzett diplomát, méghozzá Szabó István osztályában. Mégis íróként tett szert jelentősebb ismertségre. Mindezt megtetézve New York-ban, a Jewish Theological Seminaryn szerzett bibliaoktatói képesítést. S végül, de nem utolsó sorban, Saul szerepében még színészként is hatalmasat alakított.
Elotérben a háttér – történelmi tények a Saul fia mögött
Mi volt a Sonderkommando?
A Sonderkommando magyarra fordítva „Különleges Egységet” jelent. Tagjai olyan – többnyire, bár nem kizárólagosan zsidó – foglyok voltak, akik úgymond „segédszemélyzetként” tevékenykedtek a koncentrációs-, főképpen a megsemmisítő táborokban. Több munkakört láttak el, ám leglényegesebb feladatuk a szerencsétlen – és sokszor még gyanútlan – áldozatok gázkamrába terelése, majd a holttestek krematóriumokban vagy nyílt színi gödrökben való elégetése volt. Groteszk asszociációként ötlik fel bennem, hogy találóbb lett volna őket – Fuks után szabadon – „hullaégetőnek” nevezni. Az egységbe életerős férfiakat válogattak ki, akik, más választásuk a biztos halálon kívül nem lévén, kénytelenek voltak csatlakozni. Szállásukat a többi fogolyétól elkülönítették, „kiválasztott” státuszukat pedig megfelelő ruhajelzéssel tették nyilvánvalóvá a német személyzet és a többi rab számára. A nekik biztosított kedvezmények hamar semmissé váltak a lélek és gyomorforgató kényszermunka során, arról nem is beszélve, hogy a Sonderkommando tagjait időnként kíméletlen hidegvérrel váltották le, hogy a friss szállítmányokból válogassanak új – testileg és pszichésen épebb – rabszolgákat. Túlélési esélyeik ezért – nem számítva a közvetlen a táborba érkezés után meggyilkolt embereket -, jóval csekélyebbek voltak, mint a többi deportálté.
Októberben történt…
1944 októberében Auschwitzban, a Sonderkommando vezetésével és aktív részvételével lázadás tört ki, melyben az egyik krematóriumot félig megsemmisítették ugyan, ám a felkelés nem terjedt ki az egész táborra. A fegyveres megmozdulást hosszú ideig tartó készülődés előzte meg. Az egyik auschwitzi lőszergyárból az ott dolgozó nők – az őrök folyamatos ellenőrzése és a halállal fenyegető lebukás ellenére – papír és textildarabokba csomagolva, lőszeradagokat csempésztek ki, majd eljuttatták a Sonderkommando tagjainak. A harc végül október 7-én robbant ki, ugyanis kiszivárgott az információ, hogy az aktuális egységet ezen a napon tervezik leváltani – vagyis meggyilkolni – a németek. A Sonderkommandósok hősies harcban, mindössze néhány fegyverrel és kevés puskaporral három tisztet megöltek és tizenkettőt megsebesítettek. Néhányuknak sikerült megszöknie a táborból, ám a forrongás leverése után nem sokkal mindnyájukat elfogták. Azokat – a szökevényekkel együtt -, akik nem haltak meg a táborban dúló összecsapásban, kivétel nélkül kivégezték.
Szöveg: Vásárhelyi-Nagy Flóra