Hányszor halljuk idősebb rokonainktól, hogy „bezzeg az ő idejükben” ez nem így működött. Tényleg annyival léhább, felelőtlenebb, másabb lenne ez a generáció, mint az előtte lévő, vagy az angol terminusban generation shaming néven ismert jelenség alaptalan? Tari Annamária pszichológussal Lakosa Alina beszélgetett.
Több könyved is foglalkozik a Z és az Y generációval, mint jelenséggel, és az X, mint a mostani negyvenes-hatvanas korosztály közötti szakadékkal. Miben vagyunk mi, és miben különbözőek tőlük az utánunk következő generációk?
Az X, vagy más néven baby-boomer generáció az internet előtti időkben nőtt fel, ez pedig alapvetően meghatározó a személyiség fejlődésében, a kognitív képesség és érzelmi háztartás terén. Az Y generáció, a ’82 után születettek volt az első digitális nemzedék, amelynek életében megjelent a világháló és az online tér, de ők még a könyvespolcok alatt születtek, és a web2-ben nőttek fel. A ’95 utániakat nevezzük Z-knek, ők a második digitális generáció, és nagyon eltérő személyiségvonásokat kezdenek mutatni. Az a nagy különbség a már az egyiptomi papirusztekercseken is megjelenő „a fiatalok léhűtők és megbízhatatlanok” hozzáállás és a mostani állapot között, hogy úgy néz ki, valami közös megoldóképlet, szókincs kezd eltűnni, nem értenek szót egymással a korosztályok.
 
Miért nem működnek azok a sémák, amik eddig beváltak?
A digitális tér a maga gyorsaságával, színességével olyan élettér az ipszilonoknak és zéknek, amit az ikszek nem éreznek a magukénak – mindig csak digitális bevándorlók lehetnek, számukra a világháló eszköz. Márpedig az élettér és az eszközhasználat hatalmas mértékben különbözik. A folyamatos online jelenlét nemcsak az online addikcióval fenyeget, hanem a folyamatos ottlét, az ott szövődő kapcsolatok, a hozzá tartozó kommunikációs forma az agy neuroplaszticitása folytán elkezdi lassan, de biztosan átírni azt, ahogyan gondolkodunk, emlékezünk, tanulunk, olvasunk.
Mit gondol, vajon az Y és Z tagjainak már nem fontos az intellektualitás? Kezd a klasszikus műveltség elveszett értékké válni?
Attól félek, hogy igen. Abban, hogy mit tartunk fontosnak az életben, nemcsak a társadalmi elvárásoknak van nagy szerepe, hanem az otthonról hozott mintának is. Úgy veszem észre, hogy most az online tér valamiféle telítődést mutat. Annyi zaj ér mindenkit (hiszen az információk nagy része nem túl értékes, valljuk be), hogy az leköti az ember összes idevágó receptorát, nem marad motiváció, hogy újabb tudás birtokába akarjon jutni az illető. Ez az, ami szerintem nagyon veszélyes, mert nincs kritikai szűrő, hogy kizárja a felesleges információkat, amiktől nem fejlődik a személyiség, így pedig könnyű elúszni egy felszínes irányba. Be kell fékezni, mikor minden felgyorsul körülöttünk. A Z generáció olyan honlapokra tölt fel videókat, ahol 6 másodperc tömény történés van – képzeljük el, milyen ehhez képest egy Jókai regény! A felszínesség egy énvédelmi mechanizmus a túlzott információlavinával szemben.
Folyamatosan töltjük fel a képeket Instagramra, Facebookra, képnézegetős oldalakat pörgetünk és mások magánéletét szemléljük. Edzés, utazás, az aktuális ebédünk- ez a kitárulkozás mivel jár?
Ezt még nem látja előre biztosan senki, a pszichológusoknak vannak hipotéziseik. Ez a majdnem 100 százalékos transzparencia oldani kezdi az intimitáshatárokat, és akkor mi marad majd a magánszférából? Nemrég egy vidéki előadásomon egy anyuka azzal jött oda hozzám, hogy a 18 éves lánya, ha megismerkedik egy fiúval, randevúznak, utána ahogy hazaérnek, facebook-chatre váltanak és dumálnak hajnalig. A randi pénteken van, a srác meg vasárnapra felszívódik. Ha mindent azonnal megbeszélünk, mi marad izgalmas, felfedeznivaló – beáll a telítődés. Még a web előtti időkben a serdülőkor egy fontos életszakasz volt abból a szempontból, hogy akkor záródtak a személyiség határai, kialakult az ítélőképesség, hogy mennyit akarok magamról megmutatni egy beszélgetésben. Ma meg azt látjuk, hogy 12-13 éves kor felett majdnem mindenki ontja magáról az információt a lehető legtöbb felületen, fel sem merül a kérdés; magán vagy publikus. Így bizonytalanná válik, hol kezdődik az én, hol a másik ember, és hol fogunk mi érdemben találkozni, kettőnket érdeklő dolgokról beszélgetni. Az Instagram-féle folyamatos önreprezentáció egy olyan cizellált kép, amiről azt hisszük, a valóság, pedig egy másoknak szánt képet jelent.
Nem csak megosztunk, be is fogadjuk a többiek valósnak hitt életét, hiszen ki ne nézné vágyakozva a régi osztálytárs máltai kiruccanásán készült fotókat?
Igen, azonnal megindul az összehasonlítgatás, óhatatlanul a másiké fog jobban kinézni, a saját élet meg leértékelődik, szürke lesz. Mi oldja ezt a feszültséget? Egy újabb kép, ami még érdekesebb, mint az előző; így indul be a kör, ahol az emberek fújják az egójukat, már ami a transzparenciát illeti. Közben meg akire irigykednek, nagy valószínűséggel a saját realitásáról figyeli az eseményeket, ahonnan a saját élete nem is tűnik érdekesnek. Megoldásként a mértéktartást lehetne javasolni. Az önfegyelem tanulható, pszichoterápiás eszköz, ennek növelése pozitívan hat az empátiára és az érzelmi intelligenciára. Ez kapcsolódik a folyamatos online jelenlét egy másik jellemzőjéhez: észrevétlenül intoleránssá meg irritálttá tesz ami a face-to-face helyzeteket illeti, pontosan az érzelmi telítődés miatt.
Az érzelmi kielégülés azonnali, hála az internetnek – hogyan viseli a digitális bennszülött a kudarcokat?
Nagyon rosszul, mert már tizenéves kora óta van egy bizonyos koraérettség a személyiségében, egy mozaikszerű kép. Bizonyos kognitív képességei előrehaladottak, míg az érzelmi apparátus mindig a biológiai életkorhoz kötött. Ha túl korán kerül valaki olyan helyzetbe, amit érzelmileg nem tud feldolgozni, csak ésszel megérteni, ott teljes káosz alakul ki. A Z generáció tagjai pedig gyakran találkozhatnak ilyen szituációval. Ez párosul azzal a jelenséggel, hogy a velünk történt traumatikus eseményeket azonnal világgá kürtöljük. Ezzel azok a tudattalan mechanizmusok esnek ki, amiknek pont az lenne a funkciójuk, hogy magunkban feldolgozzuk az eseményeket és egy ideig ott is tartsuk őket, ezt hívjuk holdingnak. Ezek az alapjai felnőtt korban például a konfliktuskezelésnek, a problémamegoldásnak. Az érzelmi inkontinencia azt jelenti, hogy az online tér lehetővé teszi, hogy ha történik velem valami tíz nulla nullakor, akkor tíz nulla kettőkor már kibeszélt legyen az eset a barátaimmal. Nincs holdig, és emiatt a stratégiáknak nincs fejlődési lehetősége. Igen, a Z generáció tagjai mély regresszióba eshetnek. Tud úgy hisztizni egy 19 éves, mintha csak 3 lenne. Pszichológusok szerint ez a generáció egyszerre veszélykereső és kudarckerülő. A két pozitív megküzdési mód, kompromisszumkeresés és együttes problémamegoldás azoknál van jelen, akik figyelnek arra, hogy legalább annyi offline élményük legyen, mint online.
 
Mi az, ami kifejezetten erőssége az Y-oknak és Z-knek?
Amiket eddig elmondtam, azok nem negatívumok, hanem jellemzők. A negatívum az, hogy az Y, Z és alfa gyerekek beleszülettek, születnek egy olyan világba, ami ilyen. Nem a generáció hibája, hogy rácuppant Zuckerberg világméretű kollégiumi hálószobájára, nyilván megvan az emberekben az exhibiciós igény. A fontos az, és ezért hangsúlyozzuk inkább ezeket a jellemzőket, hogy ne felejtsük el, az élet offline üzemmódban zajlik. Y és Z illetők lehetnek nagyon motiváltak, világlátottak, hatalmas tudástárhoz férnek hozzá, csomó dolgot lehet megnevezni, ami az értelmi képességeikhez kötődik. A veszélyt abban látom, hogy az érzelmeikre nem figyelnek oda. Szerintem rossz személyiség nem születik, csak legyen meg mindenkiben a bátorság a saját életét élni.
NÉVJEGY
Tari Annamária pszichoterapeuta, klinikai pszichológus, emellett több nagysikerű, a pszichológiába a laikusokat bevezető könyv szerzője és a Nyitott Akadémia előadója. Más médiumokat is meghódított, fiataloknak szóló magazinműsora a Viva tévén futott Intim Szféra címmel. Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, dolgozott fiúotthonban, nehezen kezelhető gyerekekkel, majd öt évig volt fiatalkorú bűnelkövetők hivatalos pártfogója.
 
Szöveg: Lakosa Alina