Az egészségügyet a maga teljes valójában átható hálapénz rendszer, úgy tűnik, egyre kevésbé számít tabutémának. Úgy érzem, fontos erről a témáról nem csak tudomást venni, hanem nyíltan beszélni, nem pedig struccpolitikát folytatni, mondván milyen távoli még, hogy betegekkel ilyen kapcsolatba kerüljünk.
Közbeszédben egyszerűen hálapénznek nevezünk minden olyan helyzetet, amikor a páciens borítékban, vagy csak úgy, pénzt csúsztat az orvosnak – függetlenül attól, hogy erre a vizsgálat, beavatkozás előtt, vagy pedig utána került sor – mintegy köszönetképpen. Csak mellékesen tenném fel a kérdést, mert nagyon messzire vezetne ez az oldalhajtás: mégis miért érezzük úgy, hogy pénzzel tudjuk a legjobban kifejezni hálánkat, mintha az odafigyelés és a tisztességes bánásmód megvásárolható lenne?
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hálapénzzel a betegek azt a visszás helyzetet próbálják kompenzálni, hogy az egészségügyben dolgozók tetemes erőfeszítéseket fektetnek tanulmányaikba, melyet a későbbi fizetésük enyhén szólva nem tükröz. A valóság azonban az, – mint azt a GKI 2014-ben készített reprezentatív felmérése is mutatja – hogy a megkérdezettek 71%-a szerint ma rosszabb egészségügyi ellátást kap az, aki nem fizet hálapénzt. A válasz pedig független volt attól, hogy az illető borítékolta-e a sikert. Tehát lényegében egy olyan szolgáltatásért fizetünk, ami elviekben ingyenes, hiszen a TB járulékot ezért vonják le az adózó polgár keresetéből.
Európai Uniós viszonylatban is keveset költ az állam az egészségügyre, ami azért aggasztó, mert öregedő társadalmakban ezen kiadások folyamatosan nőnek, a kieső részt pedig a lakosság kénytelen pótolni. A GKI egy 2013-as felméréséből kiderül, hogy az így pluszba adott összeg 34 milliárd forint körül mozog, ami határozott javulás a 2008-ban a Szinapszis Kft. által mért 73,4(!) milliárdhoz képest. Ebben viszont az is közrejátszhatott, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy hálapénzt borítékoljanak ellátásukért.
Ha tudni szeretnénk, mennyit is „illik” adni, az interneten bőven vannak hálapénz-kalkulátorok; minimum összeget nem is találunk 10.000 forint alatt. Bizony, így több tízmilliárdos összegeket mozgat meg a betegnek azon jogos vágya, hogy az egészségügyben az elérhető legjobb szolgáltatást kapja, nem is beszélve az emiatt átélt kiszolgáltatottságról. Emellett ezek a nem transzparens folyamatok csökkentik az egészségügy hatékonyságát, visszaélésre adnak lehetőséget.
A felmérés alanyainak 16%-a próbálta szorongását pénzzel csökkenteni, 14%-uk pedig úgy érzi, elvárják tőle a fizetést. Ez a hallgatólagos elvárás pedig visszaveti az őszinte orvos-beteg kapcsolatot, erodálja a gyógyítókba vetett bizalmat. Az anekdoták pedig, amik a nem vagy keveset fizető betegek ellátási színvonaláról keringenek, morális problémát vetnek fel: azok, akik a gyógyításra esküdtek fel, mégis milyen alapon tesznek különbséget a segítségre várók között?
A betegek szeretnék lerövidíteni a sokszor irreálisan hosszú várakozási időt, jobb körülményeket teremteni a gyógyuláshoz. Kereslet is, kínálat is jelen van – szinte törvényszerű, hogy megtalálják az egymáshoz vezető utat.
Miután megvizsgáltuk az ad(akoz)ó oldalát, pillantsunk rá az (el)fogadóéra is. Többek között a Szinapszis Kft. felmérése is kimutatta, hogy az orvosok nagyobb része (43%) megalázónak tartja a hálapénzt, 17%-a nem ért vele egyet, és amire nem valószínű, hogy gondolnánk; a paraszolvencia kiszámíthatatlansága miatt nem biztosít jól tervezhető megélhetést. Fontos kiemelni, hogy a betegek szociális helyzete 70%-ban befolyásolja az elfogadást, mielőtt még a „minden orvos pénzleső” kép alakulna ki bennünk. Az egészségügyi dolgozók helyzetét bonyolítja a bizonytalan jogi környezet: míg a hatályos Btk. szerint az orvosok, ápolók felelősségre vonhatók az előre nem kért, de utólagosan elfogadott összegekért is. Ezzel szemben a munka törvénykönyve a munkáltató kezébe adja a döntést. Így állhat elő az a faramuci helyzet, hogy míg egyik kórházban az orvosok elfogadhatják a hálapénzt, nem számít vesztegetés elfogadásának, addig a másikban nemcsak munkaügyi eljárás indul ellenük, hanem büntetőjogi is.
A helyzet tarthatatlanságát mutatja, hogy a Magyar Rezidens Szövetség 2013-ban indította útjára „Hálát a betegtől, pénzt az államtól” kampányát, ami több programpontban igyekszik megoldást találni a helyzetre, melyek között az egyik legfontosabb az orvosi bérek emelése. Kétségtelen, hogy tisztességes fizetés mellett lényegesen kisebb a boríték elfogadásának valószínűsége, de a beteg részéről támasztott igényeket, mint a szabad orvosválasztás, gyorsabb sorra kerülés is figyelembe kell venni. A GKI felmérése rámutat arra, hogy a lakosság nagy része nem adna hálapénzt, ha a többletszolgáltatások legálisan megvásárolhatók lennének. Az így törvényes keretek között lebonyolított tranzakciók csökkenhetik a korrupció mértékét, (igen, a paraszolvencia beletartozik a korrupció nagy gyűjtőhalmazba, elég csak megnézni a Transparency International nemzetközi korrupcióellenes civil szervezet állásfoglalását) fehérítik a gazdaságot – vagyis az eddigi kerülőutakon célba érő jövedelmek az adózás szabályai alá esnek, és egyenlőbbé teszik az orvos-beteg viszonyt. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy ne számítson politikai tabunak a részben fizetős egészségügy.
Elindult egy folyamat, ahol már nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát; gondoljunk csak a Debreceni Ítélőtábla által tavaly elítélt orvosokra és szülészekre, akik pénzt kértek a szülés levezetéséért. A korrektség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a vesztegetések 2007 és 2008 között történtek. Előremutató lenne, ha a kérdésben megszólaló politikusok nyilatkozatai nem gesztusok lennének csupán, hiszen jelentős társadalmi igény mutatkozik a helyzet rendezésére. Elvégre mindannyiunk érdeke a visszásságoktól mentes, átlátható egészségügy.
Szöveg: Lakosa Alina