Még általános iskolában történt. Mindenkinek voltak azok a színes, lakattal zárható kis könyvei, amik titokban jártak körbe az osztályban. Emlékkönyvnek hívták, emlékszem. Aztán akit az a megtiszteltetés ért, hogy egy délutánra, estére megkapta valakinek az emlékeit, ő is hozzáadhatott valamit. Egy rajzot, egy gondolatot – valamit, ami emlék – bár akkoriban azért leginkább rajzoltunk, ennyire futotta. Ezek őriztek meg egy-egy pillanatot a mindennapokból.
Ezek a füzetek aztán idővel beteltek, nem lett helyettük új – meg egyébként is, felsőben már tök ciki volt egymásnak odaadni szünetben egy emlékkönyvet. Így teltek az évek, elillantak a pillanatok, és mondhatni emlékek nélkül maradtunk. Legalábbis én biztosan. Számomra ugyanis nem volt egyértelmű a továbblépés az emlékkönyvek tömkelege és egy saját napló között. Nyilván vannak lelkesek, akik már gyerekkoruktól kezdve írták egymás után a füzeteket és az ágyneműtartójukban rejtegetik őket máig. Én sosem voltam ilyen, a kézzel írást unalmasnak találtam, pláne ezt a naplóírást – minek pazaroljam erre az időmet, ott az agyam, majd megjegyzem úgyis, ami aznap történt, holnap pedig már új nap, új élmények, a régiek nem érdekesek, arra van a memóriám, hogy tárolja őket – gondoltam akkoriban. Aztán egyszer csak hirtelen jött egy ötlet, és lásd, máris naplót írok, ráadásul még egy újságban is meg fog jelenni a mai bejegyzés. Na persze ezt nem is sejtettem, amikor belekezdtem.
Nyilván az elején nagy kérdőjelek lebegtek körülöttem: akarom-e én ezt egyáltalán, van-e értelme, és ha még igen is, akkor hova írjam meg féltett gondolataimat – a naplómat. Arra mondjuk már nem is emlékszem tisztán, hogy miért kezdtem neki. Egy biztos: elolvastam rengeteg cikket arról, hogy miért lesz nekem jó, hogy naplót írok. Ezek mind azt állították, hogy iksz és ipszilon kutatás bebizonyította, hogy ha majd naplót írok, akkor sokkal kevésbé fogok szorongani különböző megpróbáltatásokkor; sőt, még a jegyeim is jobbak lesznek, ha a nap végén átgondolom az aznapi történéseket, és egy külső perspektívából szavakba öntöm mindezt. Persze ezek mind szép és kecsegtető szavak, de elsőre nyilván nem hisz ezeknek az ember. De azért belevágtam.
…és ekkor döbbentem rá – óriási hiba volt abbahagyni a naplóírást…
Először megpróbáltam gépelve elindítottam egy egyszerű szövegszerkesztőt és gépeltem. Január volt, vizsgaidőszak közepe, így persze nem tudtam semmi másról írni, csak arról, hogy ma hány tételt tanultam meg, és hogy ez mennyire nem egyezik meg azzal a számmal, amit reggel kitűztem. Idővel aztán a számok utolérték egymást, és lásd, levizsgáztam. Erre persze utólag is emlékszem, de most visszaolvasva azért nem tűnt egyértelműnek a jellemfejlődésem – az anatómia tükrében. Közben váltottam papírra, mert úgy éreztem, hogy már nagyon megy ez nekem. Választottam hozzá füzetet is, és minden este szenteltem néhány percet, amikor nem volt már más az asztalomon, csak a napló, egy kiválasztott toll, és én, meg a napom. De aztán, jött a szorgalmi időszak, a sok program: ritkulni kezdtek a bejegyzések. Majd persze a következő vizsgaidőszakban újra elővettem, és nekiálltam – de a bejegyzések ismét rapszodikus gyakorisággal kezdték követni egymást, végül felhagytam az egésszel.
Aztán idén januárban, amikor ismét vizsgaidőszak közepe volt, kitöltöttem egy évrendező füzetet. Ez a füzet segít év végén végiggondolni, hogy mi is történt az elmúlt évben, milyen célokat tűztél ki, és végül valósítottál meg, mi az, amit magaddal viszel a következő évre.
És ekkor döbbentem rá – óriási hiba volt abbahagyni a naplóírást. Ugyanis elővettem a füzet kitöltéséhez a régi naplókat, naptárakat, emlékbe eltett tárgyakat, mert bizony, a megfelelő agyi struktúráim messze nem olyan megbízhatóak, mint azt korábban gondoltam. Az írás azonban ott volt előttem, és – ha nem is óramű pontossággal – de felvázolta a már elmúlt napokat, gondolatokat, érzéseket. Ellenben a többi napról, melyekről esetleg csak egy rövid naptárbejegyzés – este 6, Margitsziget – maradt meg, sokkal kevesebb emlékem maradt meg. Mondhatnám úgy is, hogy alig valami.
Arról nem is beszélve, hogy az akkori félelmeim, amiket leírtam visszaolvasva valóban teljesen fölöslegesnek tűnnek, hiszen – tudva a végkifejletet – semmi okom nem volt az aggodalomra. Mondjuk utólag minden nagyon egyszerűnek tűnhet, de mindezt a gyakorlatban átemelve a mindennapokra ugyanúgy lehet alkalmazni – megkönnyítve a mindennapi döntéseket. Ekkor rájöttem – új alapokra helyezve, de megint el kell kezdenem írni.
Szóval ezért kezdtem bele; és nem állítom, hogy tökéletes naplóíró lettem, de próbálkozom. Bár abban biztos vagyok, hogy az utókornak – már ha egyáltalán valaki kezébe kerülnek ezek az írások – minden szempontból különleges élmény lesz visszaolvasni, még akkor is, ha mindenféle irodalmi tökéletességre törekvéstől mentesek ezek a történetszemelvények.
A miértet megválaszoltuk. Lássuk a hogyant – ez lesz az igazán nehéz választás. A legegyszerűbb módja a naplózásnak egyértelműen a gépelés. Egész nap ott ülünk úgyis a klaviatúra fölött, miért ne írhatnánk minden este pár sort magunknak – magunkról. Erre a célra tökéletesen megfelel a legegyszerűbb szövegszerkesztő is, de persze lehet ezt magasabb szinteken is művelni.
Aztán írhatunk papírra is – klasszikus. Lehet vitatkozni, hogy mennyivel jobb dolog kézzel írni, mint gépelni, ezt szerintem mindenki döntse el magában, hogy neki melyik a kényelmesebb, ugyanis ha valamit erőltetni kell, az nehezen fog bekúszni a mindennapi életünkbe – keressük a számunkra legkényelmesebb megoldást.
Mindezeket összevetve a naplóírás királya címet végül nálam a DayOne alkalmazás érdemelte ki. Hogy miért? – mert egyszerű, mint a faék. Egy kattintással hozzáadom az új bejegyzést, még egy kattintással képet is csatolhatok hozzá, és már csak a történet hiányzik. Ami pedig különösen jóvá teszi – az általunk beállított időpontban figyelmeztet minket, hogy ma még bizony nem írtunk naplót. És valahol itt rejlik a naplóírás gyökere. Ugyanis akkor lesz igazán jó egy napló, ha azt rendszeresen írjuk – ha kialakul a naplóírás köré egy szokás, amire nem kell gondolnunk, hanem automatikusan történik minden nap, akárcsak a fogmosás. És persze ettől a szokástól valahol megnyílik valami új a mindennapjainkban, amiért talán egy távolabbi időpontban nagyon hálásak leszünk. Utólag persze, amikor már minden egyszerűnek tűnik.
De talán mára ennyi elég is, egyébként sem szoktam hosszú bejegyzéseket írni, annyi minden azért mégsem történik minden nap. Meg egyébként is – holnap úgyis újrakezdem.
Szöveg: Krausz Máté