Korosztályunkban vannak olyanok, akik soha nem ülnek a félhomályban álmosító előadásokon, nem alszanak el a Mikszáth téren egy 3000 oldalas könyv felett várva a megváltó kávészünetet, nem indulhatnak el kedd este az éjszakába egy üljünk-be-egy-sörre-találkozás után, nem az a legnagyobb stresszforrásuk, hogy harminc tételből legyen meg minimum tizenöt, nem azzal telik gondolataik kilencven százaléka, hogy mi lesz belőlük, és legfőbbképpen nem az érdekli őket az emberi testen, hogy mi romolhat el benne, hanem, hogy milyen emberfeletti dolgot tudnak vele csinálni, ami egyszerre anatómiailag elképzelhetetlen és művészileg tökéletes… Ők a balettművészek. Felméry Lilivel beszélgettem erről a teljesen más életútról, a balettről.
Mi, akik inkább az irodalmat, festészetet, színházat ismerjük, nem is tudjuk, hogy hányadán álljunk ezzel a műfajjal…
Az első találkozás a balettel -mint mindenben- nagyon fontos. A hatás belevésődik az emberbe, bármilyen előjellel. A balett egy speciális érzelmi-értelmi látványvilág. Színpadi műfaj, közvetítő anyaga az emberi test, amit pedig közvetít az az emberi lélek, és mindaz, ami azon túl van. Befogadása, értelmezése és szeretete azon múlik, hogy a néző lelkében, értelmében és testében mi játszódik le a darab nézése, hallgatása közben, mit vált ki mindaz, amit a táncos a színpadon a testével, a mozgásával tesz. Mondhatnám azt is, a balett a nézőnek maga az absztrakció, de természetesen a koreográfia által pontosan meghatározott és szuggerált keretek között. Minden lépés kiszámított és megtervezett, ez még akkor is igaz, ha soha nincs két egyforma előadás. Az absztrakció érzelmi-zsigeri és gondolati téren egyaránt hat – szerencsés esetben – a befogadót „eltalálja” egy történet, egy szituáció, egy mozdulat testi-érzelmi-hangulati-tartalmi ereje és igazsága vagy hamissága. Akár a balettirodalom nagy klasszikus alkotásai, akár az elmúlt évtizedekben született örökérvényű koreográfiák hozzásegíthetik a nézőket a balett élvezetéhez, a műfaj szeretetéhez. Megtaníthatnak közelebb férkőzni saját érzelmeinkhez, önmagunk lényegéhez. Mindegy, hogy a Diótörő vagy a Seregi-balettek adják az első „bevésődést”, bizton állíthatom, az élmény maradandó!
Hogyan maradhat meg valami a mai világban, ami nem változik, mint a balett?
A válasz nagyon egyszerű, az előző gondolataim is erről szóltak. Az emberi lélek vágyai korlátlanok, a szellem mindig túl tekint a valóság történésein, a balett a maga absztrakciójával ezt az „emberrel egyidős” törekvést hitelesíti. A keretek ősidők óta adottak, a „szépség” utáni vágy örök. A „történeteink” minduntalan ismétlődnek. A tragédiák, szerelmi bonyodalmak –koroktól függetlenül – megszólítják és megérintik az embert. A klasszikus balett a maga különleges esztétikai látványával és tradícióival elragad, és teljesen elvon a mindennapi bajoktól, elvarázsolt világba kalauzolva kikapcsolja azokat. Bekapcsolja viszont az önreflexiót, ahol a „szépség és a harmónia” felfedezése és megtalálása, az ámulat, a felismerés, a csodálkozás vagy a döbbenet a néző egyéni érzelmeit igényli. Így találkozik az örök emberi a mindennapok egyéni tapasztalatával. A technika viszont változik, az idővel folyamatosan fejlődik.
Sokszor egyféleséggel vádolják a klasszikus balettet. Igaz ez?
Ezt még annyira nem hallottam, nekem biztos nem az. Nyilván van egy megszokott, kialakult lépésrendszer, de maguk az előadások a legkülönbözőbb skálán mozognak. A lépések megszokottságát feloldja az érzelmi világ színessége, amit a testünkkel adunk át. Ez nagyon nehéz, hiszen egyetlen eszközünkkel, a testünkkel kell megteremtenünk az előadások színes érzelmi világát, de az biztos, hogy nekünk és a közönségnek is a legkülönbözőbb dolgokat jelenthet két külön előadás.
Hogyan adja át a koreográfia lényegét, szellemiségét a balettmester, elmagyarázza az érzelmet, vagy a mozdulatot mutatja meg, ami később azt leképezi?
Először betanulom a lépéssorozatot, ami egy ideig nincs érzelmileg megtöltve, utána hatalmas munka beletenni az érzelmeket, a történetet, a saját lényemet. Persze először meg kell érteni minden mozdulat jelentését, hogy aztán átadhassam a közönségnek. A mesternek nagy a feladata, néha tisztán technikai instrukciót ad, néha csak annyit mond, hogy szenvedélyesebben vagy éppenséggel félénkebben. Ami még nagyon nehéz, egy szerepet megérteni, megformálni, felépíteni, a darab alatti változásokat megjeleníteni, például Júlia szerepében először egy naiv kislányt kell formálnom, aki a darab folyamán éretté válik, és aztán az egész tragédiában végződik.
Ti mit adtok ehhez, mennyire lehettek kreatívak?
Minden táncosnak más a személyisége és a testi adottságai. Én Felméry Lili vagyok, próbálom a személyiségemet minden szerepembe belevinni. Mi jó lenne abban, ha mindenki ugyanolyan Hattyú vagy Csipkerózsika lenne? Van, hogy valakinek valamilyen szerep jobban áll, mint a másik. Van magasabb, alacsonyabb, líraibb alkat, karakteresebb, karakánabb külsejű, és ez megmutatkozik a szerepformálásainkban is. Én például általában a naiv szerepkört játszom. Például Makrancos Katában Bianka vagyok, az Anyeginben Olga, de ez kortól is függ. Seregi László Júliája a szívem csücske, az első és legmeghatározóbb élmény, ami mindörökre beleégett a lelkembe. Hálával gondolok mindazokra, akik hittek bennem és lehetőséget adtak Júlia megformálására.
Mi a te különlegességed? Mi az, ami rád illik? Mi az a szerep, amit meg tudsz jeleníteni?
Miután bekerültem a táncművészetire, ami kilencéves képzés volt, sok lehetőséget kaptam, amivel éltem is, ilyenek voltak a versenyek és kurzusok. A táncos világ nagyon szűk közeg, ismerjük egymást, hallunk egymásról, vagy éppen láttak valahol, hogyan táncolok. Tizennyolc évesen eltáncolhattam egy ösztöndíjjal Seregi Júliáját, és így bekerültem – mint címzetes magántáncos – az Operába, ezután jöttek a szóló szerepek egymást követve, de voltam karban is, mindig igyekeztem tisztességgel végezni az aktuális feladatom. A tehetségemet föntről kaptam. Azt adják, nem teremtődik magától. A testi adottságok nagyon fontosak: ki mennyire vékony, könnyű, milyen a lábadottsága, de ezért nagyon sokat kell dolgoznunk, sajnos a test magától nem néz ki úgy, ahogy szeretnénk. És főleg nyáron kell odafigyelnünk az alakunkra, amikor nincs munka.
Hogyan formál maga a tánc? Miben változtathatja meg a jellemed egy szerep, mit tanulhatsz belőle?
Ha nem így alakul az életem, biztos más ember lennék. Először is kilencéves korom óta így élek. Mi, táncosok hamar növünk fel, a pálya rövidsége miatt. Gyerekként reggeltől estig iskolában voltunk, nem volt szabadidő bringázni, nem mehettünk bulizni. Zárt közösségben nőttünk fel, aminek a mai napig része vagyok. Ez hatalmas biztonságérzetet ad, persze hátrányai is vannak, és most már tudatosan figyelek arra, hogy legyenek külső kapcsolataim, és ne legyek „szakbarbár”. Másodszor a siker és a kudarc formál a legjobban, mint embert, és ez sok mindenre nagyon hamar megtanított, a kapcsolataimban is ritka az őszinteség, és kevés az igazi mély barát.
Csak a megélt, átélt élményeket lehet kamatoztatni. Amit a magánéletben megtapasztalok, azt könnyebb színpadra vinni. Amit megéltem, abba tudok kapaszkodni, abból tudok meríteni. Nem feltétlenül a szerelemről van szó, mert azt mindenki ismeri, tapasztalta, persze könnyebb egy olyan Rómeóval táncolni, akiért dobog az ember szíve. Nehéz valamit a semmiből, tapasztalat nélkül felépíteni, a már megélt élmény hitelesít, fedezetet ad. Nyilván ha valaki az Anna Kareninát táncolja, a magánéletében még nem ugrik a vonat elé. Persze az eljátszott szerepekből is lehet tanulni. És persze vannak szerepek, amikhez meg kell érni.
Mi volt eddig a legnehezebb feladatod?
Számomra a Júlia próbái voltak a legnehezebbek, mivel ez volt az első komoly főszerepem, és az első olyan is, ahol egy igazi lelki folyamatot kellett felépítenem. Fizikálisan A rosszul őrzött lány, ahol végig a színpadon kellett lennem, és ráadásul végig spiccen ugrálnom. De minden próbafolyamatban vannak hullámvölgyek. Sajnos elég kishitű vagyok, és gyakran el tudom veszteni a magamba vetett hitet, de soha nem kételkedtem, hogy ezt akarom csinálni.
Miben vagy te más, mint egy átlag ember, játszol-e a hétköznapjaidban szerepeket, mint a színészek?
Szerintem táncosoknál nincs ilyen. Itt, ahogy veled kávézom, nem játszom szerepet. Kevésbé vagyunk olyan közismert személyek, mint a színészek, de más is az, amit mi csinálunk. A balett, akárcsak egy sportbeli teljesítmény, hatalmas fizikai megerőltetés. Egy előadás után örülünk, ha hazajutunk, annyira kifáradunk. Nincs is lehetőség rá, hogy a mindennapokban mást adjunk, mást közvetítsünk magunkról, mint akik vagyunk. A klasszikus balettben a fizikai és a színészi teljesítmény kéz a kézben jár. Csak együtt jelentik, azt, amit.
Persze ami más, az az, hogy napi szinten életünk elég nagy része a külsőség körül forog, tízéves korunk óta azt nézegetjük, hogy milyen a hajunk, milyen a tartásunk, milyen az alakunk.
Mi a célod a közönséggel, mi az a visszajelzés, aminek a legjobban örülsz?
.A legjobb visszajelzés a taps, a nézők szeretete. A mesterektől, kollégáktól, a vezetőségtől kapott dicséret is az, és a premier után esetleg megjelenő kritikák. És persze visszajelez a saját lelkiismeret is. Mindennap „tükörbe nézni”, ez kötelező feladat.
Nekünk azért különleges ez, mert valami olyat látunk, ami meghaladja a test és a megszokott esztétikum határait, ebből ti mennyit érzékeltek, hogyan változtat ez meg titeket, mennyire tudatosul?
Azt mi is érezzük, hogy ez egy éteri világ, az is a célunk, hogy a közönséget felhúzzuk, elvigyük oda, de ezt mi is megéljük azzal, hogy eggyé válunk a szerepünkkel, és egy előadás után hosszú idő magunkhoz térni, feldolgozni, ahogy visszatérünk ebből a világból.
Vannak példaképeid? Kik a jó táncpartnerek? Fontos az, hogy jó, közvetlen viszonyban, netán barátok legyetek?
Ilyenek Hágai Katalin, Volf Katalin, hogy csak kettőt említsek a nagy elődök közül – főiskolásként mindig megnéztem őket. De ők nemcsak példaképek, hanem tanácsadók is, akik – ha kell – segítik a mindennapi munkát. A partnerekkel való együttműködést sok ideig tanuljuk, ehhez kell egy jó viszony, összhang, szerencsére én eddig csak olyanokkal táncoltam, akiket nagyon kedveltem.
A szűk közegben nyitottak vagytok-e másfelé, más érdeklődés, más emberek iránt? Az a jó művész, aki intelligens? Állítólag a tánc művészete az önismeret lépcsőin visz végig, mély dolgokat is elő tud hozni, és emiatt is nyitottabbak a táncosok az egyéniség különbözőségére?
Ha egy szerepre felkészülök, utánanézek, általában olvasok, van, hogy filmeket nézek, színházba járok. Törekszem, hogy nyitott legyek. Az önismeret nagyon fontos, mélyen magamba kell néznem, sok mindent kell megváltoztatni, volt, amit nehezen viseltem. De változtam is. A változás az élet „velejárója”. De egyben a tökéletesedés felé vezető út is. Az ember abba a bizonyos folyóba nem tud bele lépni kétszer. Hál’ Istennek. A változás egyben igazodás. A célok meghatározzák a vágyakat. A vágyak pedig a célokat…És ez jól van így…
Vannak-e kételyeid a pályáddal kapcsolatban? Vannak-e benne kivetnivalók? Lenne-e más, amit csinálni tudnál?
Az nagyon kétségbeejtő, hogy van egy szakma, amit szeretek, de negyvenöt évesen abba kell hagynom, és nem is tudom, hogyan lesz tovább. Szabadidőben a család, amit majd én is szeretnék, és sajnos meg is kell élni valamiből, de a tánchoz értek, ebből élek. Remélem, megtalál majd valami, amit ugyanígy szerethetek. Hiszek az élet értelmében és tervezhetőségében. De kellenek hozzá szövetségesek, egyedül semmi sem megy…
Milyen előadásokra készülsz most?
Jelenleg a Diótörőben táncolok. Ezt az előadást mindenkinek nagy szeretettel ajánlom. Az Opera színpadán találkozhat vele a közönség. Gyerekek és felnőttek számára egyaránt érdekes és élvezetes.
Fotó: Emmer László
Készítette: Dr. Pásztor Zsófia