Vivian Maier: a tehetség olykor váratlan helyről érkezik

Vivian Maierről nem sokat tudni. Magányos farkasként élte le életét, család és közeli barátok nélkül. Nincsenek titkos naplók vagy eldugott följegyzések sem, melyek segíthetnének személye pontos megismerésében. Az igazi Vivianről már csak régvolt ismerősei és alkotásai mesélnek.

Alkotásai, melyeket  szó szoros értelemben föl kellett fedezni, mivel Ő maga sosem publikálta azokat. Szenvedélyes fotós volt, de nem hivatásos. A  tehetségéről árulkodó képei láttán nem is gondolnánk, de mindennapi betevőjét egyszerű dadusként kereste meg.

Amerika-szerte több családnál is megfordult. Az ő beszámolóik alapján Vivian egy rendkívüli mód különc és távolságtartó teremtés volt. Állandóan férfi ingeket viselt és bárhol is vállalt munkát, a számára elkülönített, kulccsal zárható szoba mindig alapfeltételként szerepelt munkaadói felé. Valós és metaforikus zárkózottságának eredetét azonban a múltjával együtt teljes homály fedi, mivel a személyét érintő konkrétumokról soha nem beszélt senkinek. Furcsa szokásaitól eltekintve azonban mindig elégedettek voltak munkájával, mivel a gyermekek iránt kellő szigorral és szeretettel viseltetett. A fényképezés viszont munkaidejében is állandó prioritást élvezett. A közös séták során nyakában mindig ott lógott megbízható Rolleiflex fényképezőgépe, exponálásra készen, hogy még véletlenül se maradjon le a fontos pillanatokról. Vivian azonban nem holmi családi fotókat készített. Vérbeli utcafotós volt.

Képes volt a megfelelő témák megragadására a városi élet mindennapos forgatagában. Fényképein tükröződik szociális érzékenysége, kísérletező szelleme és olykor még abszurd humorérzéke is. Hacsak ösztönösen is, de tudta, hogy mit és miért csinál. Mindezt bizonyítják az előtereket, fényviszonyokat rendszeresen és aktívan kihasználó kompozíciói.

Vivian képein megfigyelhető még  egy-két kompozíciós sajátosság, melyek inkább fényképezőgépének egyedi fölépítésének köszönhetőek. Ilyenek a képek négyzetes formátuma, tónusokban való részletgazdagsága, illetve a kompozícióiban vissza-visszatérő alsó perspektíva. Ez utóbbi jelleg, a gép működési elvéből adódott (fölülről kellett a keresőbe nézni és a kamerát nem kellett az archoz emelni), ami az eszközt egyúttal arra is kíválóan alkalmassá tette, hogy egyfajta ‘kémkameraként’ az utca embereinek minél őszíntébb reakcióit rögzítse. De még mielőtt zsenialitását teljesen az általa használt gépnek és az egyszerű véletlennek tulajdonítanánk, érdemes megjegyeznünk, hogy korábban említett tudatossága feltehetőleg erre a területre is kiterjedt. Ugyanis nem véletlen, hogy ez volt választott eszköze, ahogy az sem, hogy annak jellemzőit képeinek előnyére tudta fordítani.

Élete során több mint 150 ezer képet készített, bejárta az egész világot, de az anyagi jólét és a siker mindvégig elkerülte. Pedig mára már az utóbbi évek egyik leginkább fölkapott fotósa, kinek életével és munkásságával könyvek és filmek tömkelege foglalkozik. De Vivian ezt már nem élhette meg. 2009-ben hosszas hanyatlás után és szegénységben hunyt el. Egy képéért manapság több ezer dollárt is megfizetnek.

További képek: www.vivianmaier.com

A modernkori tündérmese 2007-ben egy raktár aukción kezdődik, ahol is a fiatal történész John Maloof a készülőfélben lévő könyvéhez keres archív fényképeket. Sikeresen licitál egy hatalmas doboznyi filmnegatívra, ám a friss szerzemény nem váltja be a hozzá fűzött reményeit, így a filmekre további porosodás vár.  Azonban egy idő után elkezdi furdalni a kíváncsiság és másodjára is átfutja a negatívokat. Laikusként nem tudja, hogy a fényképek képviselnek-e bármilyen eszmei értéket, ezért kísérletképp feltölt egy párat az internetre. A fényképek elképesztő sikernek örvendenek és virális mód kezdenek terjedni, ami a média érdeklődését is fölkelti. Mindez csak még tovább fokozza John kíváncsiságát, aki végül egyszemélyes kutatómunkába kezd, hogy minél többet tudjon meg a titokzatos fotós személyéről. A film ezen kutatómunka követésén keresztül mutatja be nekünk Vivan Maiert.

Egy dokumentumfilm legfontosabb eleme az érdekes alaptörténet. Ez utóbbin ugyan sokat dobhatnak a látványos elemek és a jó történetvezetés, de ha a választott téma nem kelti föl a nézők érdeklődését, akkor hiábavaló minden igyekezet. Itt a biztos alapoknak köszönhetően szerencsére nincsenek ilyen problémák.

Azonban legyünk őszinték, a film nem tökéletes. John Maloof igyekszik a saját történetét elmondani, amivel nem is lenne különösebb gond, de sajnos saját narratívája sokszor túlnő a keret szerepén és önfényezésbe megy át, így nem vezeti, hanem megtöri az elbeszélés folyamát. Olyannyira, hogy a film nézése során többször megkérdőjelezhető a hősies küldetéstudat, és fölmerül, hogy a képek publikálása mögött csak pusztán anyagias érdekek húzódnak. Ez bizony komoly hiba, de ha jóhiszeműek vagyunk, akkor összeesküvés elméletek helyett ezt betudhatjuk az elsőfilmes rendező tapasztalatlanságának.

De visszatérve az alapokhoz; mégis mi az, amitől ennyire megragad minket a Vivian Maier-sztori? Az egyszerű válasz az, hogy szeretjük a feltörekvő tehetségekről szóló történeteket. Újra és újra hajlandóak vagyunk könyvet ragadni vagy moziba menni, hogy az általuk közvetített tanulság megnyugtató motivációt nyújtson fáradt mindennapjainkban; a kitartó munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét. A főbb cselekménypontok többnyire azonosak, csak a körítés változik. Vivian tökéletes karakter ebből a szempontból, akivel könnyedén azonosulhatunk. Egy teljesen hétköznapi ember, a föl nem fedezett tehetség, aki bármelyikünk lehetne. Az egyetlen tragikus csavar, hogy ő maga még azelőtt elhunyt, hogy munkásságát fölfedezték volna. És bár e tény kétségkívül elszomorító, mégis további megnyugvásul szolgálhat a nézők számára; valamilyen mértékben mégis mind hagyunk valamilyen nyomot magunk után. Akár kisebbet, akár nagyobbat. Miképp Vivian Maier is.