Szerkesztő: Bánovics Zsófi
„Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.”
Pilinszky János: Kalandozás a tükörben (1974) c. meséjéből való idézet
Megint itt lyukadtam ki.
Meg sem kéne lepődnöm azon, hogy újra egy olyan helyen vagyok, ahova mindig veled jártam. Persze akkor egészen más hangulatba vontad az egészet, nem volt minden ennyire sötét, érted még a nap is kisütött. Van egy ilyen tulajdonságod: egyszerűen különlegessé teszed az egyébként egészen átlagos dolgokat, de próbálok nem gondolni erre a tényre, mert tényleg túl vagyok rajtad, és milyen szerencse, hogy már nem is gondolok rád. Bár bátorságom sosincs téged elhívni, mindig hagyok helyet magam mellett, hátha megérkezel. Ennek az esélye kevesebb a nullánál, de egészen megszoktam, hogy ha rólad van szó, a dolgok általában átmennek mínuszba. Ha itt lennél, most biztos ódákat zengenél a sárguló falevelek és a napsütés harmóniájáról, és én csillogó szemekkel hallgatnám végig. Nem azért, mert annyira leköt, sokkal inkább miattad. Szeretem nézni, ahogy teljesen megváltozik az arckifejezésed, mikor arról beszélsz, amit fenntartás nélkül szeretsz.
Az ősz a kedvenc évszakom, tényleg nem miattad. Egyedül pont annyira szeretem a falevelek illatát és az eső tompa kopogását az ablakon, mint veled. Kivételes voltál, vagy talán csak annak hittelek, azonban hamar ráébresztettél, hogy kivételek márpedig nincsenek, és még ha lennének is, csak arra jók, hogy erősítsék a szabályt. Bár pontosan tudtam már akkor, hogy neked én is csak az a bizonyos valami voltam. Valami, amit muszáj, valami, amit épp kellett, valami, amit nem szívesen, de azért mégis, valami, amit csak úgy. Mert miért ne. Mert nincs más, mert pont én voltam ott. Mert épp nem volt más dolgod. Mert szép a mosolyom, de nem fog meg úgy igazán. De attól még szép. Mert kedves vagyok, de nem igazán az, amit keresel. De attól még kedves. És hát kellett valami. Valami, ami nem én vagyok. Igazán mondhattad volna, hogy akárhányszor együtt voltunk, másra gondoltál. Tudom, hogy nem szeretsz magadról beszélni, de ennyi még pont belefért volna, tényleg. Igaz, én is elhallgattam előled néhány dolgot, de mégis, hogy kellett volna közölnöm azt a megérzést, hogy ha odaállítanánk az én lelkem és a te lelked egy tükör elé, egymás kiköpött másai lennének? Tudtam, hogy te egészen másról vélekedtél hasonlóan, egyszer majdnem elszóltad magad, és már ettől olyan bűntudattal keveredett bánat ült ki az arcodra, hogy még én is elhittem, hogy sajnálod. Utána megint úgy tettél, mintha szeretnél, de minden cselekedetedből csak a megbánás sütött. Azon a délutánon az is feltűnhetett volna, hogy a kelleténél többet bámultál a semmibe.
Jelek ugyan már kezdettől fogva voltak, de szándékosan nem vettem őket figyelembe. Ültem a kedvenc kávézómban egyszer, toll a kezemben; írni akartam rólad, neked. Elkalandoztak a gondolataim, mint általában, ha épp tőled vagyok megrészegülve. A jövőnkön merengtem, sejtve, hogy sosem jön el. Észre sem vettem, hogy közben szinte az egész papírt feketére színeztem. Nem a toll hibája volt, hogy a jövőnk éjsötét méregként vetült a papírra. Akár elengedhettelek volna hamarabb, de inkább töltöttem veled még egy kis időt. A szenvedés így is, úgy is ugyanolyan utána, inkább használj ki még egy kicsit, legalább addig is veled lehetek. Persze az, hogy te mutattad meg, milyen szép lehet az elmúlás, nem jelenti, hogy egyből te jutsz eszembe mindenről. Már elfelejtettelek, és különben is, milyen szerencse, hogy már nem is gondolok rád.
A rakparton tovább sétálva sem te jutsz eszembe, fel sem merül előttem a kép, hogy pontosan ennél a padnál annyira sikerült megnevettetnem téged, hogy kétrét görnyedve kapaszkodtál belém. Azt hiszem, ekkor már tudtam, hogy szeretlek, de sosem akartam kimondani. Féltem a szavak súlyától, pedig te már anélkül is nagyon rég tudtad. Talán még előttem rájöttél. Te vagy az egyetlen, akit ennyire meg tudtam nevettetni. Utána tűnődő mosollyal néztél rám, akkor hirtelen megint úgy éreztem, hogy ha valóban akarnál, te is tudnál szeretni engem. Aztán legalább százszor elmondtad, hogy nem ismerlek igazán, de az egy percre sem ötlött fel benned, hogy talán épp te nem ismered saját magad. Lehet, hogy az túl ironikus lett volna, és te nem szeretted az iróniát. Nem értetted, de ezt sosem vallottad be.
Ha akkor sejtettem volna, hogy mi lesz a vége, egy kicsivel tovább maradok, de nem akartam még egyszer egyedül ébredni és rádöbbenni, hogy helyetted megint csak az üres szavaid feküdnek mellettem. De ez sem számít, hiszen már nem is gondolok rád. Csakhogy végre ideértem. Ha nem felejtettelek volna el rég, most eszembe jutna, hogy itt láttalak meg először. Nem volt szerelem első látásra, nem is lehetett volna, állítólag olyan nem létezik.
Akik ezt mondják, biztos nem találkoztak még veled.
Most ugyan fúj a szél, és egy kicsivel hidegebb van, de a meghalnék érted – érzés épp annyira bennem van, mint mikor először találkoztunk. Talán ez a baj az érzésekkel. Még akkor is maradnak, ha már könyörögve kérjük őket, hogy menjenek. Áthajolok a korláton. Innen nem tűnik olyan mélynek. Ismét belém hasít, hogy nem élhetek ezentúl folyamatosan attól rettegve, hogy mikor bukkansz fel újból egy álmomban. Nincs nagyon mit mérlegelni, ahogy átlendülök rajta, az elhatározás ugyanolyan sziklaszilárd. Már csend van, nem csak körülöttem, bennem is. Megrekedtek a szavak.
Nem jutsz eszembe, ahogy zuhanok. Van benne egyfajta különleges szépség, ahogy benned is, de már ha akarnék, sem tudnék rád gondolni. Nem is baj, hisz kell valami. Valami, ami végre nem te vagy. Nem bánok meg semmit, miközben darabokra hull mindaz, amit eddig életnek hittem és vallottam.
Elvégre te mutattad meg, milyen csodálatos lehet az elmúlás.