Amikor Szaakashvili volt grúz elnök (igen, az a bizonyos, aki bukása utána Ukrajnában próbálta kielégíteni politikai ambícióit – jelenleg onnan is ki van utasítva) a kétezres évek elején felvázolta nagyratörő vízióit az országba érkező évenkénti egymillió turistáról, még támogatói is nagyokat derültek rajta. Valószínűleg most ő mosolyog valahol emigrációban, 2017-re ugyanis már több, mint 7 és fél millió utazó gondolta úgy, hogy érdemes felkeresni ezt az apró, de kalandokkal bőven kecsegtető, Európa és Ázsia között egyensúlyozó országot. Azon a hallgatólagos feltételezésen kívül, hogy ennyi ember csak nem tévedhet, mostani cikkemben racionálisabb érvekkel támasztom alá, miért is kezdjük szervezni a következő utazást. És a legjobb, hogy még bankot se kell rabolni hozzá!
Egyből jöhet is egy kis helyreigazítás – Grúzia nem kicsi ország ám, mondják nagy büszkén a grúzok. „Képzeld el, milyen nagy lenne a terület, ha kivasalnád ezt a sok nagy hegyet!” És a kulcsszó bármilyen grúz utazáshoz itt rejlik: a hegyek fenségesek vagy fenyegetően föléd magasodók. Nem véletlenül tartják, hogy ez lenne a Kaukázus gyöngyszeme (bár e titulus felett is ádáz vitát folytat Örményországgal). Északról a Nagy-, délről pedig a Kis-Kaukázus határolja, nyugati határa a Fekete-tenger (köves tengerparttal, és amióta a 2008-as grúz-orosz háborúban Suhumi a „függetlennél vált” Abbháziában ragadt, elveszett a legfestőibb nyaraló város, helyét pedig a mini, de gagyibb Dubaj-utánzat Bakumi próbálja átvenni).
Ide túrázni jöjjünk! Meg enni. Meg templomokat-monostorokat nézni, amiket a legtöbb esetben hegycsúcsokra pozicionáltak, garantálva a páratlan kilátást/instagramworth-képeket. Az örményeknek sikerült pár évvel hamarabb a világ elsőként deklaráltan keresztény országának lenni, de a grúzoknak sincs okuk a szégyenkezésre, már 337-ben államvallássá lett a Krisztus-követés, és kappadókiai Szent Ninó, aki behozta országukba a tant, a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. A lleánycsecsemők mintegy egy negyede viseli az ő nevét, és neki köszönhető a „grúz kereszt” is, ahol is a kereszt karjai lefelé dőlnek. Mivel a világon a második legvallásosabb országról beszélünk (csak a thaiföldiek előzik meg őket), lépten-nyomon találkozhatunk a hitüket megélő emberekkel, ami leggyakrabban a kereszt „dobálásban” és bárhol felbukkanó fekete ruhás papokban nyilvánul meg. A keresztvetésre bizony szükség is van a vezetési stílus mellet; egyszerre száguldanak az utakon jobb és balkormányos autók, a sávok és záróvonalak nem léteznek, ahogy zebrák se nagyon, a tehenek pedig olyan gyakori vendégek az autóúton, hogy egy idő után már a mi szemünk se rebben.
Budapestről két légitársaság repít minket Grúziába, az első Kutaisiben száll le, míg a grúz nemzeti szolgáltató a fővárosban landol. Habár Kutaisiben a városnéző túránk kimerül a katedrálisban, tökéletes kiindulópont az Imereti régió felfedezéséhez. Martvili és Okatse kanyonok, karszthegységi cseppkőbarlangok, élükön a Prométheusról elnevezettel, Motsameta és Gelati monostorok. Ezutóbbi kultúrtörténeti jelentősége elvitathatatlan: a középkorban az ország szellemi központja volt, akadémia működött itt; Davit király, az Építettő, és egyéb nagy grúz királyok nyugszanak a padló alatt; az UNESCO-világörökségi listával járkálók pedig pipálhatnak, hogy „ez is megvolt”. Az országban a tömegközlekedés nem túlságosan kiépített, helyettük a marshrutka néven futó iránytaxi dívik, egészen aprópénzért: nagyon korrekt áron foglalhatunk sofőrt egész napra, akkor pedig minden fent említett program belefér egy napba.
Kutaisiből marshrutkával 3 óra alatt átérünk a fővárosba, Tbiliszibe, ahol majdnemhogy kötelező minimum 4 napot eltölteni. Nem csak városnézés felejthetetlen, de remek egynapos kirándulásokra is befizethetünk turista irodákban, kisbuszos szállítás miatt pedig elég sok, egymástól távolabb eső helyszínt is meg tudunk látogatni, az angolul jól beszélő idegenvezetők pedig már tényleg hab a tortán. A már Kelet-Grúziában, a Mtkvari folyó partján elterülő és a környező hegyekre felkúszó, az ország egyetlen metropolisznak nevezhető városa az utóbbi idők legnagyobb pozitív csalódása volt. Ugyan a kaukázusi régió történelme extrán felgyújtós-lerombolós-véres (a tatárok, arabok, perzsák, törökök többször a földdel tették egyenlővé Tbiliszit, így nem igazán fogunk középkori vagy annál régebbi épületekkel találkozni), az atmoszféra pillanatok alatt magával ragadja az ide látogatókat. Izgalmasan keveredik az európai építészek által álmodott klasszikus sugárutak és a pszeudo-mór épületek, a tradicionális faragott faerkélyes házak meg szőlővel befuttatott kapualjak, a giccses sztálinbarokk (plusz pár helyről még nem sikerült a sarló-kalapácsot eltávolítani) meg a futurisztikus, ide-oda pottyantott épületek. Semmiképp ne hagyjuk ki a Free Tbilisi walking tour sétálós-bámészkodós programját, a lelkes önkéntesek titkos zugokba kalauzolnak el minket, mint egy ex-karavánszeráj (bizony ám, Tbilisi a Selyemút egy fontos állomása volt), és sok útikönyvben nem olvasható információval leszünk gazdagabbak. A helyiek kedvelt délutáni programja lanovkával (üvegkabinos felvonó) fellibegni a folyó felett a Narikala erőd romjaihoz, onnan szemlélni az alattunk elterülő leginkább tradicionális negyedet girbe-gurba utcácskáival, majd a domb másik oldalán leereszkedni, keresztül a város botanikus kertjén, hogy aztán megérkezzünk a vízesésig. Igen, ebben a városban még azt is találhatunk. Közvetlenül az erőd alatt találjuk a török-fürdő negyedet és a város egyetlen mecsetjét és zsinagógáját is. A bevezetőben már említett ex-elnök nagy rajongója volt a modern építészetnek, ennek köszönhető a csupaüveg Béke-híd is- ami szervesen illeszkedik a városképbe, hangozzon ez bármilyen furcsán is. Szintén kötelező program a nemzeti múzeum, ami diákoknak mindössze 110 magyar forintba kerül, színvonalas etnográfia, régészeti kiállítás vár minket, de a legérdekesebb az 1921-től kezdődő szovjet időszakot bemutató tárlat.
Talán nincs még egy ikonikusabb hegy Grúziában a Kazbeginél, még ha csak a harmadik legmagasabb az országban. A csúcs meghódítása egy 5 napos túra keretében történik, de ha nincs ennyi időnk, választhatunk gleccser kirándulást. Létezik szimplán egynapos buszos kirándulás Tbilisziből Gergeti templomáig (benn egy kalandos sorsú ikonnal). A völgyből felnézve, háttérben az örök hósipkás Kazbegi eyetlen képben összegzi Grúzia lényegét: hegy és templom szerves összetartozását. Élesen tiszta levegő, elmaradhatatlan tehenek, csend és időtlen nyugalom.
Szintén egynapos kirándulással látogassuk meg Mtsketát (UNESCO-radar bekapcsol!), az ősi, még Tbilisi előtti fővárost. (Az utazási irodák programja általában először Jvari, az ország legelső temploma, ami – meglepő módon – egy domb tetjén van. Innen lenézve a túloldalon a két folyó összeömlésénél láthatjuk Mtsketát.) Uplistsikhe, ami egy sziklába vájt város a kora V. századból, fénykorában többszöröse volt a ma látogatható területnek, de így is impresszív színházával, templomával, tömlőceivel. Innen már csak egy köpés Gori, ami tökéletes iskolapéldája a szocialista egyen-városkáknak, egyedül a város híres-hírhedt szülötte különbözteti meg. Igen, bizony ez a celeb Sztálin, akinek egy kicsinek semmiképp sem nevezhető múzeum van szentelve, a szülőháza meg ki van állítva egy pavilon alá, hogy biztos ne érhesse eső.
Nem lehet anélkül írni Grúziáról, hogy a gasztronómiát mellőzzük. A grúz népség nagy hegyiemberekből áll, akik mindennél jobban szeretnek jókat enni, ezt tükrözi is a felhozatal: az egyik legikonikusabb fogás a hachapuri, sajttal, tükörtojással, olvadó vajjal töltött tésztahajó, hogy kellő zsírpárnával vészeljük át a hidegebb évszakokat. Szintén kihagyhatatlan fogás a könnyedebb kinkali, ami főtt és csavart tésztagombóc, hússal vagy sajttal (minden régiónak sajtát sajtja van, rendeljünk sajttálat!) töltve, az előételek vitathatatlan királya pedig a dióval töltött padlizsán. És mi mással lehetne leöblíteni mindezt, ha nem helyi borral, ami méltán teszi büszkévé a grúzokat: régészeti leletek alapján elmondható, hogy a világon itt készítettek először bort, több mint 8000 évvel ezelőtt, és ma is ez az agyag amfórában, föld alá elásva-technika dívik. Ráadásul sok, máshol ismeretlen szőlőfajta szolgál bor alapanyagul. Kihagyhatatlan! A grúzok emellett szívélyes, vendégszerető nép, jó kezekben leszünk (ennek ellenére a vendéglátós kultúra mint olyan, ismeretlen fogalom, életemben nem találkoztam ennyi unott, lassú felszolgálóval), itt nem a sírva vigadás a módi.
Ha a természet, az ősi kultúra, a gasztronómia és eklektikus nem elég meggyőző hívószavak, álljon itt utolsó, megdönthetetlen érvként: az ólcsóság. De őszintén remélem, ajánlóm elolvasása után ennek hangoztatására már nincs is szükség mert mindenki talpa alatt ég már a túrabakancs.