Andrea egy őszi reggel arra ébredt a kollégiumi szobájában, hogy viszket minden porcikája, és olyan különös érzése van – de ahogy odasétált a tükörhöz, valamilyen rejtélyes okból nem érte fel azt. Pedig tegnap este még elég magas volt hozzá. Felugrott hát az ablakpárkányra, és az ablaküvegben meglátta magát: bizony, az éjszaka folyamán egy karcsú, fekete macskává változott.
–Na még ez is – morgott magában –, tipikus hétfő reggel. Egyedül az vigasztalta, hogy nem kell hajat mosnia: ugyanis a tegnap még zsíros haja tiszta, fényes bundává változott. Tisztálkodott egy kicsit, beleivott a szobatársa reggeli tejeskávéjába, majd elindult az egyetemre.
Az EOK könyvtárába kellett visszavinnie egy könyvet – sikerült maga után hurcolnia a táskáját a földön –, de majdnem pórul járt, mert a portaszolgálat azt hitte, hogy az alagsorból szökött meg. Andrea önérzetesen kihúzta magát, és előkapirgálta táskájából a diákigazolványát. A biztonságiak tapintatosan közölték vele, hogy talán nem ártana készíttetnie egy új igazolványképet.
A könyvtárba nem akarták beengedni, hát otthagyta a könyvet annak ajtaja előtt. Utána átszaladt a Szentkirályi utcába, ahol előadáson kellett megjelennie – az előadó pointerrel mutogatott a diáin, de Andreát ez nem zavarta meg: biofizikát végzett macska volt, tudta, hogyan működik a lézerfény. Szundított egy kellemeset a pad tetején, míg a többiek lelkiismeretesen körmöltek körülötte.
A klinikai gyakorlata volt a legkellemetlenebb. Nem érte el a pácienst sem ülve, sem a fogorvosi szék mellett állva – végül ledöntötte a széket teljesen vízszintesre, és a páciens mellkasára telepedve kellett kezelnie őt, ami több nehézségbe is ütközött.
Minden műszert két manccsal kellett megfognia, és így tükör nélkül sokkal ügyetlenebb volt, nem tudta eltartani az emberek fogaitól az ajkakat. Nem úgy látta a színeket, mint idáig, nehezére esett megállapítania, vajon gyulladt-e az íny. Az egyik páciens allergiás volt a macskaszőrre, ezért nem is tudta kezelni őt, mert folyamatosan tüsszögött – Andrea kiegészítette ezzel az anamnézisét.
A másik legnagyobb problémát a latex vizsgálókesztyűk jelentették: valahogy mindig átszakította őket a körmével. A harmadik-negyedik pár elhasznált kesztyű után már nem mosolyogtak rá az asszisztensek, és megsimogatni sem akarták. Amikor pedig lelökött egy-két dolgot a műszeres kuliról – hát ott voltak a kuli szélén, egész egyszerűen le kellett löknie őket –, akkor kitették a gyakorlat terméből.
Andrea ezt nem bánta, nagyon elfáradt aznap. Hazafelé senki sem füttyögött utána az utcán, de minden kutya megugatta, és a metrópótlón rendszeresen ráléptek a farkára. Este, mielőtt elaludt volna, arra gondolt, reméli, hogy másnap, mikor felébred, vagy házimacska lesz, vagy fogorvostan-hallgató, mert a kettő együtt meglehetősen kényelmetlen.
