Ma már nem elképzelhetetlen, hogy valaki háziállatként rókát tartson, még ha az néha meg is karmolja, vagy harapja (ez a legszeretőbb kedvencekkel is előfordul, nem igaz?). Pedig pár évtizeddel ezelőtt ez még ugyanolyan hihetetlen volt, mint egykoron az, hogy a farkast háziasítsuk a hátán fekvő, hasát simogattató szőrmókká.
A rókák házasításának ötlete egy szovjet kutató, Dmitri Belyaev fejében fordult meg először még az 1950-es évek végén. Ő akkor összegyűjtött néhány ezüst rókát, az alapján a reakció alapján, amit a rókák adtak, mikor a ketrecükbe nyújtotta kezét. Amelyik állat szelídebb volt, azt begyűjtötte kutatócsapatával, elkezdték tenyészteni ezeket az egyedeket és figyelték viselkedésbeli változásaikat. Mindemellett olyan rókákat is gyűjtöttek, akik agresszívak maradtak: szintén pároztatták őket, de a két állatcsoportot nem vegyítették egymással. Bár a szovjet kutató az 1980-as években meghalt, csapata a mai napig végzi a kutatást a rókákkal. Ők állapították meg többek között azt is, hogy a 8. generációt képviselő rókák már sokban hasonlítottak a kutyákhoz, mind szociális készségeiket, mind külsejüket tekintve: a farkuk elkezdett begöndörödni, lógó füleket növesztettek és sokkal nyitottabbak lettek az emberek irányába – azonban természetesen az eltelt idő még jócskán sem elég ahhoz, hogy a kutyákhoz hasonló „hiperszociábilis” állatoknak nevezhessük őket.
Mára a kutatócsoporthoz számos országból csatlakoztak, köztük Anna Kukekova, egy amerikai kutató, aki csapatával azt kezdte el vizsgálni, hogy vajon történt-e változás ezeknek a rókáknak a génállományában, vagy csak a környezet szabta át viselkedésüket. 2018-ban pedig érdekes eredményeket közöltek a Nature Ecology and Evolution című lapban: 103 olyan régiót találtak a rókák génállományában, amely bizonyítottan felelős a szociális viselkedésükért. Sőt, ki tudták mutatni azt az egyetlenegy gént, ami különbözőképpen fejeződik ki a barátságos és kevésbé barátságos rókákban. Ehhez 10-10 egyedet vizsgáltak három csoportra osztva: barátságos, nem barátságos és kontroll, azaz olyan rókák, amelyek alapvetően nem vettek részt a kutatásban. A génrégiók nagy része átfedést mutatott a kutyák háziasítása kapcsán vagy már azelőtt megismert génszakaszokkal, azonban az az egy gén (SorCS1), amiről bizonyították, hogy a rókák viselkedésének változásáért felelős, eddig a vizsgálatig ebből a szempontból nem került előtérbe. Ez a gén az emberben is ismeretes, úgy gyanítják, köze van az Alzheimer-kórhoz és az autizmushoz, egerekben pedig bizonyították, hogy befolyásolja a neurológiai kapcsolatokat, szinapszis formálásokat. (1)
Miután kimutatták, hogy a gén fontos a háziasításban, arra is rávilágítottak, hogy valójában a tanulás és memória útján formálja át a rókák viselkedését. A következő dolog, amire rájöttek, hogy a barátságos rókák kevésbé stresszelnek, ha ember közelíti meg őket; ezt pedig a hipotalamusz – agyalapi mirigy – mellékvese tengely által irányított tompult reakciónak tulajdonították. Ezzel kapcsolatban nem csak a barátságos, hanem az agresszív rókák génállománya is érdekesnek bizonyult: az egyik régió, ami emberben a Williams-Beuren szindrómát – ami többek között extrém szorongással jár – okozza, fokozott expressziót mutatott. (2)
Ezen információk ismeretében természetesen nem csak a rókák megszelídítését kell szem előtt tartanunk, hanem mindazt a lehetőséget, amit magában rejt ez a felfedezés: azokat az ajtókat, amiket ezáltal megnyithatunk – mind az állati, mind az emberi viselkedés tanulmányozásának tekintetében.