Amikor megkérdezik, miért mentem a belgyógyászat gyakorlat idejére pont Indonéziába, ezt szoktam válaszolni: „Mert Portugáliába nem tudtam.”
A történethez tudni kell, hogyan is történik a BOE cseregyakorlati helyek szétosztása: pontszám szerint haladnak sorban a pályázókon, mindenkire jut körülbelül fél perc, hogy a fennmaradt helyek közül elkiáltsa, hova szeretne menni. Az áhított országban rögtön betelt minden hely, így gyorsan kellett döntenem. Mivel Indonézia elég izgalmasnak ígérkezett, na meg csupa jót olvastam róla különböző fórumokon a korábbi kiutazóktól, összeszedtem minden bátorságom és oda jelentkeztem. Ahogy kimondtam, elöntött az adrenalin és még körülbelül fél óráig remegett a kezem – még sosem voltam Európán kívül, főleg nem egyedül ilyen hosszú ideig. Hamar kiderült, hogy egy negyedéves ismerősömmel együtt tudunk kiutazni, ami nagyon megnyugtató volt, főleg folyton aggódó Anyukám számára. Így történt, hogy végül három országot bejártunk Dorkával Ázsiában, aki tökéletes útitársam és jó barátnőm lett.
Ha őszinte akarok lenni, be kell, hogy valljam: amikor már minden meg volt szervezve, el volt intézve, és már csak a repülőre kellett volna felszállni, megfordult a fejemben, hogy el sem indulok. Féltem, hogy mi fog várni, mihez fogok két hónapon keresztül külföldön kezdeni. De ez csak egy kósza gondolat volt, persze nem fordultam vissza az utolsó pillanatban attól, amire évek óta vágytam: egy roppant kalandos nyárra. Két napi utazás után fáradtan és nehéz hátizsákokkal érkeztünk meg Surabayába, Jáva szigetére. Ahogy kiértünk a reptérről, egy teljesen más világba csöppentünk. Az első, ami feltűnt már a taxiból, hogy a közlekedés mennyivel lassabb és kaotikusabb. A nyár alatt teljesen hozzászoktam a látványhoz, hogy egy három-négytagú család sisak nélkül egy kétszemélyes motorral közlekedjen. Már-már természetesnek tűnt, hogy össze-vissza, jobbról-balról előzgetnek, egy motor átsuhan egy teherautó és egy tuk-tuk (a hagyományos, helyi pedállal hajtott, háromkerekű „taxi”) között. Mielőtt kiszálltunk az autóból, nagy meglepetésünkre és vidámságunkra a sofőr megkért minket, hogy hadd készítsen velünk egy szelfit. Ez ezután sem volt másképp, úton-útfélen megállítottak, hogy fotózkodjanak velünk, de sokszor előfordult, hogy zavartan nevetgéltek és nem mertek minket emiatt megszólítani, esetleg kérdés nélkül beálltak mellénk pózolni, vagy kameráztak az utcán. Meglepett a dolog, mert minden általam olvasott utazós blogon hallgatnak erről, hogy a fehér emberek látványa az ázsiaiak zsebéből kiugrasztja a fényképezőgépet. Pedig akármennyire is igyekeztünk asszimilálódni a muszlim öltözködési szokásokhoz, egész hónapban hosszú, bő nadrágokat hordtunk, kendőt terítettünk a vállunkra, a fehér bőrünkkel és európai vonásainkkal szinte mindenhol feltűnést keltettünk. Jó pár napig élveztük a celeb életet, de aztán kezdett zavaróvá válni, hogy néhányan turistalátványosságként kezelnek minket, ráadásul nem is nagyon találtunk magyarázatot a viselkedésükre.
A centrumban a taxist otthagyva elindultunk gyalog a városban, hogy keressünk egy pénzváltót és vegyünk rúpiát. Az indonéz utcakép teljesen más, mint amit eddigi 21 évemben tapasztaltam. Az utcák szűkebbek, zsúfoltabbak, koszosabbak, fülledtség és szmog van. Az embereket sűrűn látni mezítláb, guggolnak vagy a földön ülnek. A városok tele vannak streetfood-os bódékkal, ahol gyakran ettünk és kutya bajunk sem lett tőle. Tömegközlekedés szinte nincsen, a legtöbben a Gojek nevű mobiltelefonos applikációt használják autó vagy motor rendelésére. Viszont az egész nekem pont emiatt tetszett, mert egy olyan arcát tapasztalhattam a világnak, amire eddig még sosem volt lehetőségem.
Surabayából vonattal jutottunk Soloba, ahol a gyakorlatot töltöttük. Itt tökéletesen az ázsiai hétköznapok mélyén érezhettük magunkat, mert az egy hónap alatt egyszer találkoztunk magunkon kívül fehér emberekkel. A cseregyakorlatot (a szakmai tapasztalaton kívül) az teszi többé egy átlagos utazásnál, hogy egy nemzetközi csapat részei lehetünk és az országot a helyiek szemével fedezhetjük fel. Indonézia a világ legnépesebb muszlim országa, de rajtuk kívül vannak buddhisták, hinduk és keresztények is, nagyon színes és változatos a kultúrájuk. Sokat beszélgettünk velük párkapcsolatokról, házasságról, ünnepekről, vallási szokásokról, az oktatási rendszerükről, egészségügyről, prevenciós stratégiákról, utazásról, külföldi lehetőségekről, az élet minden területén próbáltunk felfedezni hasonlóságokat és különbségeket köztük és közöttünk. Nagy szerencsém volt a cp-mel (contact person), Ghazival, aki egy nagyon liberális gondolkodású fiú, így olyan kényesebb témák is előkerültek, mint a homoszexualitás. Mondanom sem kell, hogy az ő világuk sokkal konzervatívabb, és jobban meghatározza a mindennapi életüket a vallás, mint amihez mi itthon szoktunk. Oldalakon keresztül tudnék mesélni erről a témáról, de inkább egy példát emelnék ki, ami emlékezetes számomra. A muszlim nőknek előírja a vallás, hogy hidzsábot hordjanak (a kendő, amivel eltakarják a hajukat és nyakukat). A kórházból ismertem egy nagyon cserfes medikát, Febyt, aki ő maga és apukája is muszlim, anyukája viszont keresztény, ezért ő is fedetlen hajjal jár a hétköznapokon. Volt egy orvos a kórházban, aki ezt nagyon nem támogatta. Egyik nap váratlanul ért minket, hogy ő tartja az aznapi órát, így Febynél nem volt hidzsáb, amit felvehetett volna, ezért inkább kinn maradt a folyosón és feszülten próbált a férfi számára észrevétlen lenni.
Azonban nem csak a vallás az, ami mássá teszi a mindennapjaikat. Fejlődő ország lévén sokkal alacsonyabb az életszínvonal és a higiénia. A gyakorlat ideje alatt egy kollégiumi szobát kaptam, amit nem úgy kell elképzelni, mint a Tömő villát (azóta tényleg villának érzem). A szobában volt egy matrac, egy kisszék, egy kisasztal és egy elég koszos szekrény. Ablak csak a folyosóra nyílt. Saját fürdőm volt, viszont a zuhanyzó egy falból kiálló csapot jelentett, zuhanytálca nélkül. Ázsiában egyébként szinte csak ehhez hasonló zuhanyzókkal találkoztam és két kezemen meg tudnám számolni, hányszor fürödtem meleg vízben. Ennek ellenére szerettem ott lakni, életre szóló élmény megtapasztalni, milyen érzés ennyire minimál berendezésű szobában, egy hátizsáknyi, csak a legszükségesebb holmijaimmal körülvéve élni.
Az egyik legkedvesebb emlékem, életem egyik legjobb estéje a cp-jeink által szervezett National Food and Drink Party volt, amit Ghazi-ék házában tartottunk. Ha Indonézia igazi arcát szeretném bemutatni, azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem olyan környezet fogadott a higiéniát illetően, amilyenre számítottam, de ezzel a ténnyel a kezdeti meglepetés után hamar meg tudtam barátkozni. A háznak volt egy belső udvara, (az ajtókat mindig nyitva hagyták, ezért a szúnyogok is vígan repkedtek ki-be), ahol az indonézek raktak egy pici tüzet, és egy igazán hangulatos barbecue-t csaptak. A közös sütés-főzés után pedig a földön egy körben ülve kóstolgattuk a különféle specialitásokat, beleértve a tojásos lecsót is. Családiasabb és meghittebb vacsorát nem is tudtam volna elképzelni kinti barátaimmal. Mindig emlékezni fogok arra a negyed órára, ahogy ezután egy indonéz ikerpárral a fürdő padlóján mosogattunk, dézsából mertük a vizet (túl sok volt a piszkos edény ahhoz, hogy a konyhában elférjünk), és közben arról mesélt nekem a két fiú, hogyan zarándokoltak el teveháton Mekkához.
Ezen a nyáron annyira sok új impulzus ért, annyira sok új élménnyel és ismerőssel gazdagodtam, hogy lehetetlen összefoglalni egy cikkben, hogy mi az, amiért tetszett, mi az, amiért tényleg különleges élmény volt. A következő heti rovatban olvasható majd a folytatás, néhány érdekesség a kórházról és őszinte áradozásom a rengeteg kalandról, amiben részem volt a Soloban eltöltött egy hónap alatt.