Boszorkányokról pedig, mivel hogy nincsenek, semmi említés ne essék, mondta Könyves Kálmán, de bizony gyermekkoromban ezt a mondást nem ismertem, s aztán esett is róluk szó éppen elég. Székelyszáldobos, a falu, ahol születtem még elevenen őrizte a nemrég letűnt mesés világ emlékét, amikor tündérek táncoltak éjjel az erdőben a tűz körül, javasasszonyok gyógyítottak minden betegséget s boszorkányok jártak közöttünk.
Ezeket a történeteket izgulva-remegve hallgattam esténként a szomszédos öregeknél, persze mindig az lett a vége, hogy utána féltem a sötétben hazamenni, valaki mindig hazakísért. De másnap este újból futottam a szomszédba, hogy hallgassam a következő történetet. Azóta ott is minden megváltozott. Az öregek elmentek a minden élők útján, s az utánuk következő nemzedék már a televízióból, internetről összeszedett híreken rémüldözik, s azt sem szomszédolva, hanem inkább egymagában. Más világ lett.
Keccör Lázárné
Híres boszorkány volt a faluban Keccör Lázárné. Neve azért lett Keccer, mert a volt férjét Lázár Lázárnak hívták, kétszer Lázár, falusiason Keccör (falumban öbetűznek). Az emberek nagyon féltek tőle, mert ha valakit megrontott praktikáival, azt valami szerencsétlenség érte. De rá is voltak szorul-va, mert sok beteget gyógyított meg. Azt mesélték róla, hogy a küszöbön békákat tartott, akik helyette beszéltek, amikor ő nem tartózkodott otthon. A következő történetet édesapám keresztanyja, Tókos Anna néni mesélte el nekem. A férjével, Vilmos bácsival történt az eset:
Vilmos bácsi, mint sokan mások, éjhálóban volt az erdőn kora tavasszal kaszálni. Egy nap, amint vágja a rendet, látja, hogy egy nagy forgószél kerekedik, felveszi a buglyákat, amit ő szépen összerakosgatott. Minden munkája kárba veszett. Hej, felmérgelődött erre, beleköpött a forgószélbe és a kezében lévő fészét (fejsze) belevágta az örvény közepébe.
Abban a pillanatban eltűnt a fejsze s Vilmos bácsi szája félrement, annyira, hogy még a borvíz is, amit ivott mind kifolyt a szája szélén. Mese nem volt, haza kellett jönni, s mert akkor orvos nem volt a faluban, félve, de el kellett menni Keccör Lázárnéhoz. A küszöbön a békák nem szóltak semmit, s ez jó jel volt, mert azt jelentette, hogy Lázárné otthon van. Kopog az ajtón,s egy gyönge nyöszörgést hall, belépett s hát látja, hogy a boszorkány az ágyban van, az egész teste bekötözve, s a kötés csupa vér. Még jobban megijedt, amikor meglátta a fejszéjét, amit a forgószélbe dobott az ágy mellett felállítva.
És másnapra Vilmos bácsi meg is gyógyult. Már nagyobbacska voltam, amikor megtudtam, hogy nem kell ehhez a forgószélbe köpni, hogy így járjon az ember, elég egy huzatos hely, hogy az arc idegei begyulladjanak.
Sok más dolgot is tett Lázárné, ami minden átlagos boszorkány kelléktárában megvolt: tudott szemmel verni, megfejte a kapufélfát, s így elapasztotta haragosa tehenének a tejét. Én magam is láttam az erdőn a Valáli részen egy kopjafát; egy ember becsapta Keccörnét, aki bosszúból aztán megátkozta. Fel is dőlt a fával rakott szekér, maga alá temetve a csalót.
Lidi néni
Nagy tudású asszony volt a faluban Lidi néni, akit mindenki csak Dóninénak hívott. Gyermekeimnek mindig megmutattam a pici házát, ahol lakott. Ő olyan félboszorkány volt csak. Hiába, a nagy boszik ideje is lejárt. Őt mindenki szerette, sok embert meggyógyított. Úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy hetedik osztályos koromban jött egy új tanár a faluba, aki arra kötelezte az osztályt, hogy minden délután segítsünk az idős özvegyasszonyoknak. Engem Dóninéhoz osztottak be. Fát vágtam, borvizet hoztam neki. Cserébe sokat mesélt és sok mindenre megtanított; kificamodott vállat, bokát helyrerakni, bizony rajtam is sokszor segített. Amire nem nagyon volt gusztusom, az az, hogy hogy kell a tyúkban megfordítani a tojást, ha az keresztbe került és a tyúk nem tudott tojni. Bevallom, sokszor megvizsgáltam a seprűjét, hogy vajon lehet-e repülni vele, még fel is ültem rá, amikor senki nem látta, de sajnos, nem történt semmi. Ilyenkor egy kicsit csalódott voltam.
Tőle tanultam meg, hogy hogyan kell learatni a szemről az árpát. Gyermekkoromban sok bajom volt a szememmel, állandóan könnyezett, többször is nőtt árpa a szememre. Ez úgy egy hét, tíz nap alatt magától is elmúlt, de ha Dóniné learatta, akkor egy-két nap és helyre volt jőve. Leültetett egy székre, kezébe vett egy sarlót s elkezdte mondani a ráolvasást: Árpa, árpa, zabar árpa, én tégödöt learatlak, kévébe kötlek, csűrbe teszlek, kicsépellek, malomba viszlek, megőröllek, kemencébe vetlek. Ahogy jöttél úgy menjél! Aztán háromszor a levegőbe köpött, és a sarlóval háromszor keresztet rajzott a beteg szememre.
Szakács nagyanyám
Érdekes asszony volt Szakács nagyanyám, apám anyja. Reformátusnak született, majd hithű baptista lett. Hitében jól megfért egymás mellett a mindennap esti bibliaolvasás, a térden állva imádkozás az ágya előtt és a régi hagyományok. Mindennap olvasott, de 83 éves korában sem használt szemüveget. Az ő szeme is sokszor könnyezett. Ilyenkor kékszesszel (egészségügyi szesz) kente be a szemhéját. Jód-Ratosnyára voltam kihelyezve missziós lelkésznek. Gyönyörű vidék, a parókia az erdőben volt, kertünkbe bejárt a szarvas, gombászni a kert végébe jártunk. Ezen a vidéken játszódik le Wass Albert A funtineli boszorkány című könyvének cselekménye is. Mivel akkor még nem voltam megnősülve, nagyanyám eljött hozzám házvezetőnek, nyolcvan évesen. Egy nap jövök haza nagy fáradtan Dédáról, belépek a konyhába, s hát látom, hogy az egyik virág fél nap alatt piros bogyókat termett. Kérdem nannyót, hogy ez mi a csoda? Erre azt mondja: – Piros bogyókat kötöttem a virágra, hogy nehogy valaki megigézze!
Ha újszülötthöz ment látogatóba, akkor mindig ezt mondta: Ptű, ptű rusnya! Ez is az igézet ellen védett. Gyermekkoromban sokszor vetett vizet nekem igézet ellen és öntött ólmot, ha megijedtem valamitől. És el kell mondjam, hogy használt. Mindig megnyugodtam utána.
Emlékszem, hogy a disznónk napszúrást kapott. Szegény egész nap feküdt, nem evett, csak nyögdicsélt. Semmi baj, mondja nagyanyám, hozzon egy bicskát! (engem magázott) Nézem, úristen, mit csinál a bicskával, csak nem akarja időnaptelőt leölni szegény beteg állatot! Erre odamegy a disznóhoz és a bicskával megvérezte annak mind a két fülét. Csodák csodája, a szegény pára nemsokára helyre jött.
Szilvafa
Volt egy szilvafánk itt Kisbaconban, ami minden évben virágzott, de szilva egy szem se lett rajta. Mondom apámnak: Apu, ejsze ki kellene vágjuk. Erre mondja apám: Dehogy vágjuk fiam, megheréljük. Na erre én is kíváncsi voltam, mert malacot hallottam herélni, de fát még nem. Vette a bicskát, körbejárta a szilvafát és egyenes vonalakat húzott a kérgébe jó mélyen. Na, ezt megijesztettük, mondja. Azóta, ha nem is szakad le az ága a sok szilvától, de terem. A herélés használt.
Szilvamag
Első osztályos voltam, amikor sárgaságos lettem. Gyorsan megírta a doktornő a beutalót. Bejön a szomszéd idős néni, Bogdán Anna néni és azt mondja: Nem kell a gyermököt kórházba vinni. Van egy egyszerűbb gyógymód. Vegyetek kilenc szem szilvát. Pattintsátok ketté, a magot dobjátok el s mindegyiknek a közepibe tegyetek egy kicsi darabot a gyermöknek a kakájából. Aztán minden nap egy szilvát nyeljen le a gyermök. Hogy bevált volna-e a módszer, nem tudom, mert a szüleim azt mondták, hogy a gyermökkel nem etetnek meg ilyesmit (hogy pontosan hogy mondták, ejsze inkább nem írom ide :).
Így hát két hétig a fertőzőn voltam, után sokáig lábadoztam. Állítólag nagyanyám is a szilvával jött helyre otthon, és utána sem fájt soha a mája.
Felgyorsult az élet, a tudomány hatalmasat fejlődött. A régi dolgok elfelejtődtek. Én, aki a régi és új világ határmezsdjéjén élem az életem – gondoltam átadom ezeket a régi történeteket újvilágbeli lányomnak, aki Isten segítségével orvos lesz. Hogy lássa, ilyen is volt. De azért lehet, hogy azt a szilvát én sem adnám be nektek. :)
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2018-ban a Szinapszis XIV. évfolyamának 5. számában.