„A szorongás tárgyat keres magának.” Legalábbis ezt állította Freud. Első olvasatra is szörnyű revelációkkal járt számomra ez a mondat, mégis azt kell, hogy mondjam – hosszú idő telt el azóta, és újabban alapjaiban változtatta meg a magamhoz és mintáimhoz való viszonyulásomat.
Aki keres, az évszázadok generációinak tapasztalatai szerint, talál. A szorongásom pedig már több mint két évtizede újabb és újabb tárgyakkal lep meg, én pedig csak mostanában kezdek rájönni erre és utólag sorolni őket. Sok lépéssel előttem jár és mindig csak kulloghatok utána a felismeréseimmel, ami végtelenül megijeszt. Mintha soha nem érhetném utol, hanem örökre ő határozna meg, mintegy a szabad akaratomat és a hangulatom befolyásolásának még a lehetőségét is örökre elvesztve, pedig egyik sem volt az enyém, maximum olvastam vagy tanultam róluk.
Szögezzük le – minden okom megvan boldognak lenni. Minden a világon. Akkor is, ha az élet nyilvánvaló megoldandó problémákkal és bosszúságokkal jár, azok múló dolgok. Az állandó elemek mind passzolnak.
Szerető családom van és biztos hátterem az életre – sok hibával persze, de ez alól egyetlen család sem kivétel.
Szeretem, amit csinálok, akkora hivatástudattal, mint egy ház – bár előrehaladva a tanulmányaimban életemben először már kételyek merültek fel bennem ezen a téren is, nehogy bármilyen terület kimaradjon ahol kételkedhetek magamban.
Van egy jól működő kapcsolatom, olyan, amiről még csak nem is álmodtam évekkel ezelőtt, mert nem tudtam, hogy lehet ilyen jó – és mégis folyamatosan attól félek, hogy elvesztem. Minden. Ok. Nélkül.
És el is érkeztünk a problémám gyökeréhez. Ahelyett, hogy gondtalanul élvezném, amim van – és a gondtalan nem zárja ki azt, hogy tudatosan odafigyeljünk a fenntartására -, sokszor azon kapom magam, hogy rettegek. Félek. Valamitől.
Hogy épp mitől, az életkor- és helyzetfüggő volt életem során, azt hiszem. De igazából mindig féltem. Mindig volt valami bajom. Valami, amiért rinyálhattam, a szó legprózaibb és barátaim számára leghétköznapibban megterhelő értelmében. Mindig volt valami, amit szörnyű gyomorgörccsel félthettem. Amiért zokognom kellett időről időre. Irracionálisan sokat.
Boldog és szociális embernek tartom magam, az alaphangulatom pozitív – vagy kompenzálás, vagy ki tudja, milyen okból – és mégis, az eddigi kiváló kis életem alapmotívuma egy megfoghatatlan félelem attól, hogy elromlik, vagy kiderül, hogy ezt nem nekem szánták, mert én nem érdemlem meg.
Hogy sosem lehetek elég jó, hogy sosem tudom megakadályozni azt a szörnyű ismeretlen valamit, ami elront majd mindent. Amiért dolgoztam, küzdöttem, magaménak tudhatok, vagy ami csak úgy az enyém volt, mert sikerült beleszületni – például a család. Egyszerűen csak mindenki rájön, hogy nem az az ember vagyok, akinek ezt a sok jót mind szántuk. Nem valami eleve elrendelésről beszélek, abban nem hiszek, pusztán abban, hogy valahogy mindenki egyszerre fog csalódni, mert nem voltam elég jó. De lehet lépésenként is. A végeredményen talán nem változtat. Hogy elfordulnak tőlem, mert valami végzetes hiba folytán kerültem a helyemre, és gyorsan helyre kell hozni ezt a tévedést. El kell fordulni tőlem.
Amíg nem volt kapcsolatom, azt hittem, az a baj. Hogy azért „vagyok rosszul” sokszor, mert az hiányzik. Aztán lett, és boldog voltam, ahogy most is. De rá kellett jönnöm, hogy nem ez hibádzott, hogy még mindig van valami. Ami néha rámtör. Nem szomorúság, tényleg. Szorongás inkább – bár ezt a nevet csak később kapta. A név pedig fontos, de erre nemsokára kitérek.
Soklépcsős folyamat és sok idő volt rájönni és elfogadni (bár sokszor kételkedem benne, hogy sikerült-e ez az elfogadás), hogy nem külső körülményektől függ ez az egész. Bennem van.
És őszintén. Soha nem találkoztam ijesztőbb dologgal, mint hogy nem a körülményeket kell „megszerelnem”, hogy „jól legyek”, hogy „minden klappoljon”. Hanem magamat.
Egy dolog, ami egyszerre igazolja és dönti romba azt az alaptézist, hogy velem van a baj. Igazolja, mert ki mással, ha egyedül rajtam keresztül vezet a megoldás. Cáfolja. Mégsincs baj, talán. Mert mindenkinek a sajátja ez a probléma. Mert egyikünk sem úszhatja meg, csak máshogy küzdünk vele.
Biztos, hogy sok embernél sokkal több szorongás jutott nekem. Lehet, hogy kétszer is sorban álltam, amikor osztogatták, nem tudom. De azt is, hogy biztosan van, aki nálam is többel küzd, és sokan, akik hasonló mennyiséggel. Egyszerűen nem látok bele. Nem is feladatom.
Biztosan nem segített az extrém mértékű maximalizmusom sem, ami főleg, ha találkozik egy kifejezetten megterhelő képzéssel – igen, ez a Semmelweis Egyetem hallgatóinak lapja –, akkor sok önemésztéshez vezethet és végtelen felgyülemlő frusztrációhoz. Minden pozitív oldalával együtt is. Tudom, hogy ez nem lesz másként az egyetem végével sem, mert ez egy ilyen hivatás. De nem is akarok másikat. Nem akarok könnyebb utat! Csak kitalálni, hogy lesz igazán ez a nyomvonal az enyém. Sok sárga követ leraktak számomra fontos személyek, folyton pányvázzák a támogató kis tégláikkal. De a legtöbbet nekem kell odahordanom. A legtöbb sok-sok egyéni recept lesz a megküzdéseim történeteivel, stratégiáival, módszereivel. Amelyikből az egyik kicsit jobban sikerül, a másik éppen kevésbé.
Sok éve keresem azt, hogy mi a megoldás. A lehetőség fejlődésre. Sok időt és energiát fektettem saját magam boncolgatásába, figyelésébe, elemzésébe. Amiért a leghálásabb vagyok, és nyomtatásban sosem írtam még le, úgyhogy talán ideje – az, hogy elszántam magam, és több év gondolattal való kacérkodás után elmentem pszichológushoz. Hátha segít. Megtalálni. Fejlődni. (Szép példa a maximalizmusra, hogy jobb akartam lenni, még ezzel is.)
Nagyon nehéz dolog könyékig turkálni a saját lelkedben. Sok szempontból talán a legfájdalmasabb, amit valaha csináltam. De azt kell, hogy mondjam – mindenkinek el kellene mennie. Nem egyetemes megoldás, nem lesz tőle gyorsan minden a helyén, de egy olyan folyamat kezdete volt számomra, ami mindenképpen előremutató.
Még a mai felvilágosult társadalomban is széles körben stigmatizáló lehet, ha az ember terápiára jár (bár tőlünk nyugatabbra egyre elfogadottabb, néhol divatos dolog), de egyrészt nem határozhat meg a környezet senkit, másrészt pedig nem nekik van rá szükségük – hanem neked, aki ezt olvasod. (Persze nekik is, csak te nem azért mész el. Magadért.)
Egy kiegyensúlyozott ember is profitál belőle, ha tanul magáról új dolgokat. Ezt az előnyt nem veheti el tőle senki. Ha pedig van bármi, amit, úgy érzed, régóta cipelsz, akkor egy új megközelítés sokkal-sokkal szabadabbá tesz majd. Még ha rögös út is vezet odáig. Az pedig meggyőződésem, hogy mindenki cipel valamit.
(Elviekben az egyetemen valahol, talán a Magatartástudományi Intézeten keresztül elérhető diákok számára ingyenes pszichológiai segítség, de a jövőben mindenképpen nagyobb hangsúlyt kellene fektetnie egyetemünknek a diákok és dolgozók mentális egészségére.)
De kicsit elkanyarodtam. Vissza kell térnünk a szorongáshoz és az ő tárgyához. Tudod, ha kap egyet, akkor többé nem megfoghatatlan és legyőzhetelen elem. Akkor elveszti ezt a fortyogó, sötét és kétségbeejtő jellegét. Nem emészt már úgy fel. Akkor már félelem. Konkrét tárggyal, ami ellen tud tenni valamit az ember.
Így könnyebbültem meg, amikor az ezerarcú szorongásom, ami mindig más és más alakban tér vissza hozzám, megkapta a nevét. Szorongás lett. Így. Már anyakönyvezve. Amikor hosszú évek indokolatlan félelmeire visszanéztem, és rájöttem, mi kötötte őket össze. Az, hogy fikarcnyit sem kellett, hogy logikusak vagy megalapozottak legyenek. Csak az, hogy tárgyak lehessenek nekem. Nekem, mert a Szorongásom is én vagyok.
Azóta figyelem és próbálom felismerni, milyen néven tér vissza hozzám. Hogy félek-e tőle, hogy megint sok mindent ő fog irányítani? Persze, hogy félek! De a legjobb, amit tehetek, hogy próbálok vele kibékülni, becsatornázni és valahogy kihasználni, hogy talán ettől tudok hegyeket megmozgatni. Talán nem, de jobb érzés kicsit szebbnek látni, azt hiszem.
Így, hogy nevet kapott, sokkal kezelhetőbb lett. Barátságosabb. Tudom, hogy mire kell megoldás. Így talán meg tudok vele küzdeni. Ahogy magammal is. Ezek jó kilátások. A pozitív alaphangulatom pedig ilyen vezényszavakkal ül vissza a kormány mögé. Hárman együtt meg már csak kezdünk valamit a következő 90 évemmel.
Azon, hogy miért írom le ezt most, igen sokat gondolkoztam. Lehet, hogy ez is a céltalan önkifejezés egy újabb módja*. Lehet, hogy csak meguntam, hogy szóban ömlengek végtelenül sokat a lelkem legújabban felfedezett bugyrairól, és kellett valami új forma. Lehet, hogy csak saját magamat kellett megnyugtatnom az egész történet végére.
De azt hiszem, van egy ennél is fontosabb dolog, ami mindenképpen szerepelt a motivációim között.
Ez nem csak az én problémám. Mindenki, akivel valaha találkoztam ezen az egyetemen, biztosan küzd a saját alaktalan, marcangoló sötét foltjaival és kétségeivel. Maximum nem láttam rajtuk elsőre. Mindenki arra törekszik, hogy valahová elvezesse a rengeteg felhalmozott feszültséget, hogy megfeleljen, és hogy „rendben legyen”.
Csak azt szerettem volna, hogy te, aki ezt olvasod, tudhasd, hogy nem vagy egyedül.
A címben sem véletlenül szerepel ő, te és még én is.
*Persze hosszan vitatkozhatnánk, hogy az önkifejezés valóban céltalan-e, számomra semmiképp.
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016-ban a Szinapszis XIII. évfolyamának 5. számában.