Többször feltettem már magamnak a kérdést, és feltették már mások is: Miért járunk hat évig az orvosira? Nyilván sok hasznos és egyéb dolgot tanulunk, hatalmas könyveket kell megenni vizsgaidőszakban reggelire, ebédre és vacsorára, de azért érezhetjük, hogy nem csak ezért kell bejárnunk, valamiért nem lehet levelezőn végezni az orvosit.
Miből lesz a cserebogár?
Emlékszem még első évben egy nagyon aktív és tömör néhány órában, amikor a szociológiavizsgára készültem, elgondolkodtató mondatokat olvastam az indirekt szakmai szocializációról, rejtett tantervről és az orvostársadalomba való beilleszkedésről. Az akkor olvasott mondatok azóta is sokszor eszembe jutnak, és az egyetemen töltött évek alatt értelmet nyernek.
Csak az első két évet kell túlélni, utána minden könnyebb lesz – hallottam sok felsőbb évestől vagy már végzett orvostól. Azért én hozzátenném, nagybetűkkel írva: a többit is! Attól még, hogy megszokjuk két év alatt, hogy mekkora mennyiségeket kell megtanulni és elfogadjuk, hogy egyszerűen nem lehet minden vizsgára tisztességesen felkészülve odamenni, fel kell dolgoznunk, hogy nem tudunk mindent, és bármikor visszavágó lehet egy vizsga vége. Még akkor is, ha úgy érezzük, minden tételt tudunk…
Ez azért – valljuk be – lelkileg megterhelő. Nem csak a lányoknak, hanem a fiúknak is, legalább a májuknak az (lehet fordítva is igaz). Ezt viszont nem lehet leírni egy felvételi tájékoztatóba. Azt igen, hogy anatból 3000 oldalt kell megtanulni, vagy hogy biokémiából az évfolyam X százaléka évet fog ismételni. De ez még nem mond sokat, mert mindenki másképpen éli meg ezeket az éveket. Van olyan is, akinek felüdülés a gimnázium után, hogy az egyetemen már nincs rendszeres számonkérés, hogy magadnak és a jövődért tanulsz, nem pedig az ötös dolgozatokért. Aki viszont az utóbbit választja, az Becker vizsgálatai szerint sikeresebben veszi az akadályokat, mint a maguknak és a jövőért tanulók ábrándozói.
Hasznos lenne a tankönyv első fejezetében feltüntetni ennek a kutatásnak az eredményeit: ha azt tanulod, amit a tanárok elvárnak tőled, akkor nagyobb valószínűséggel veszed törés nélkül az akadályokat. (szeretettel a szerk.)
A nehézségek ellenére változunk, fejlődünk, egyre többet tudunk tanulni, egyre jobban viseljük a kudarcokat vagy éppen a kettesért vívott harcokat. A kitűnők is nagy sóhajjal legyintenek a négyesre, mert mégis csak nehezebb kikopogtatni a tüdőgyulladást, mint a tankönyvből felmondani a leckét. De van egy csomó pozitív tapasztalatunk is, mert milyen menő már, amikor a szomszéd néni átjön és megkérdezi, hogy lóbalzsamot kenjen-e a lumbágójára vagy körömvirág kenőcsöt? Vagy amikor a haverok megkérdezik, hogy te tényleg voltál-e boncoláson?
Az orvossá válás rögös útja…
A materiális, kézzel fogható, súlyos tananyagokon kívül még egy csomó olyan dolog ragad ránk az egyetemen, amit észre sem veszünk. Ezek is az orvossá váláshoz tartoznak, csak sokkal kevésbé tudatosítjuk őket. Ilyen például a latin nyelv használata, vagy hogy sokszor nehezünkre esik magyarul megszólalni, mert – különösen egy sikeres anatómia vizsga után – csak latin kifejezések hagyják el a szánkat. Vagy ha sok új élmény ér a nyári gyakorlaton, sokkal szívesebben találkozol egy orvosis haveroddal, akinek elmesélheted, hogy milyen ritka ritmuszavara volt a néninek, vagy hogy milyen műtéteket láttál, nem úgy, mint egy laikussal, aki azt sem érti, miről beszélsz.
Nehéz elfogadni, hogy nem tudunk minden problémát megoldani, és ahogy egyre több beteggel találkoznunk, előkerülnek olyan helyzetek is, melyeket nem tudunk feldolgozni. Például, amikor először látsz valakit meghalni, akivel előtte beszélgettél. Vagy több olyan beteg hal meg a nyári gyakorlatodon, akiknek minden reggel te mérted a vérnyomását. Pedig akkor még nem is a mi betegünkről van szó.
A szociológia könyv szerint meg kell tanulnunk kezelni a gyógyítással együtt járó bizonytalanságot és stresszt. Ezt a legtöbben már az első hónapoktól fogva a saját bőrükön tapasztalják. Talán ez az egyetlen, ami az egyetem végéig és jó néhány ezer oldallal a hátunk mögött sem változik. Egyszerűen hiába tanulunk meg mindent, és olvassuk el a legújabb kutatásokat, még a XXI. század orvostudományában is előfordulnak olyan esetek, amire még a legnagyobb professzorok is széttárják a karjukat, a rezidensek meg némán tátognak.
A hierarchia is fontos tényező az egyetemi évek alatt, megismerjük az orvostársadalom berendezkedését, kicsi diákokból véndiákok leszünk, aztán kezdhetünk mindent elölről kicsi rezidensként. Legalább nem kell nagyon gondolkodni azon, hogy mit fogunk csinálni a következő 5-10 évben. Ha a távlati tervek nem is, de a kezdeti naiv elképzelések sok mindenkiben megváltoznak az egyetemi évek hatására.
De mi változik bennünk?
A kezdeti lelkesedést és elköteleződést, hogy segíteni szeretnénk az embereknek, meg szeretnénk gyógyítani őket, felváltja a realitás és a tapasztalat, hogy nem lehet mindenkit meggyógyítani. Sok embernek nem tudunk segíteni, és sok kudarccal kell szembe néznünk, amikről sokszor azt sem lehet tudni, hogy a mi tudásunk hiányából vagy a tudomány jelen állásából következik.
Mi a megoldás? Hiszen amikor vizsgára készülünk, akkor is az a célunk végső soron, hogy abszolváljuk a vizsgát, és hogy vagy a kettesért vagy az ötösért valaki megveregesse a vállunkat. Sokkal ésszerűbb tehát megvalósítható materiális és tudományos célokat kitűzni. Ezzel sem a beteg, sem pedig a mi lelkünk nem sérül. Ha törekszünk arra, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint kezeljük a betegségeket, napra készek legyünk és keressük az új dolgokat, akkor nem érhet baj, ugye?
Mi hiányzik?
Kevésszer kerül szóba közöttünk, hogy az egyetemtől milyen értékrendet kapunk a tudásunk mellé, mi az, amire még szükségünk lenne, vagy hogyan változunk az egyetemi évek alatt. Miért változnak a céljaink? Mennyire zavar minket, hogy mindig bizonytalan lesz a tudásunk? Mennyire nehéz megbirkóznunk a megoldhatatlan helyzetekkel? Hogyan készüljünk fel a kudarcokra? Hogyan forduljunk töretlen bizalommal a megoldhatatlan helyzetek felé?
Mindig válaszokat kapunk és keresünk. Hiányoznak a kérdések.
Szöveg: Szabó Diána Lili
Fotó: Jonathan Ducruix, Metamorphosis
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 2. számában.