Itt mindenki hallgató

Számtalan olyan fogalom zsong minket körül a mindennapi életben, melyet annyira elcsépeltek már, hogy mindössze megfontolástól mentes, zsigeri reakciót vált ki belőlünk. Ilyen szerencsétlenül járt fogalom például a politika is, melynek ókori megfelelője a közügy. Mi pedig rendre igyekszünk minél gyorsabban lerázni magunkról ezeket, elhajtva az esetleges és mögöttes jelentésrétegek áttanulmányozásának és megértésének lehetőségét. A probléma mindösszesen az, hogy számtalan ilyen hanyagul kezelt fogalmi rendszer mögött olyan erőviszonyok húzódnak meg, melyek jelentős mértékben meghatározzák azokat a szektorokat, melyek az egyéni és társadalmi szinten jelentkező szükségletek lefedésére szolgálnak. Elméletileg.

Tágabb értelemben véve a szociálpolitika hatáskörébe tartoznak azok a szektorok, melyek valamely szükséglet egyéni és társadalmi szinten megjelenő problémakörével foglalkoznak. Ilyen egyéni és társadalmi szükségletnek minősül többek között az egészségügyi ellátás, az oktatás és a továbbtanulás lehetősége, illetve az anyagi és szociális biztonság megvalósíthatósága, lehetőségének fenntartása is.

Az alábbi szektorokra tehát mindenképpen érdemes némi figyelmet fordítani, ha a szociálpolitika határait feszegetjük:

Ezen szektorok közös eleme, hogy a megjelenő szükséglet és annak betöltése nem feltétlen piaci jellegű, mégis sokszor piaci viszonyok közé szorul; részben vagy egészben közvetlen állami szabályozás alatt áll, így az adott szektor fejlettségi szintjét központi erőviszonyok határozzák meg; a szektorok költségeit részben vagy egészben állami redisztribúció vagy társadalmi alap fedezi, és a szektorok által lefedett szükségletek általában egyéni szintre is lebonthatóak. E közös elemek közül fontos kiemelni, hogy ezek a szektorok nem kifejezetten piaci szükségletekről kell hogy gondoskodjanak, mégis többnyire piaci kapcsolatokon keresztül! Ebből is következik az a kollektív felelősség, melyet a szektorok fölé kiépített intézményeknek kell elbírnia. Az intézményesítés folyamata és az intézmények szerkezeti felépítése viszont nem pusztán az adott szektor sajátosságaira válaszol, hanem sokban függ a mindenkori politikai-ideológiai elkötelezettségtől is, mely elkötelezettségen túl még a változó általános megítélés, és az abból kibontakozó társadalmi nyomás is befolyásolhatja. Míg az egyenlet egyik tényezője egészen relatív, addig a másik sokszor a legéletszerűbb válaszokat adja; a kettő együtt pedig kialakítja azt az erőteret vagy vákuumot, melyben az intézmények működnek. Minden esetre a szociálpolitika határai nem lehetnek rögzítettek. Az erőviszonyok rögzítettsége a társadalmi-politikai erőviszonyok egyensúlyának megbomlását jelzi.

Funkcionális megközelítésben a közigazgatás célja az együttélés feltételeinek és körülményeinek egyensúlyban tartása. Ezek a feltételek és körülmények megfeleltethetőek azoknak az egyéni és társadalmi szükségleteknek, melyekkel a szociálpolitika foglalkozik. Az ide sorolható szektorok másik meghatározóan fontos közös eleme a finanszírozási forma: adott esetben a redisztribúció, melyet az államiság dominál, és a források előteremtésében megjelenik a kötelezés eleme: az adó, ami ideális esetben nem más, mint interperszonális újraelosztás, amit közügyek teljesítése – társadalmi szinten megjelenő egyéni szükségletek betöltése követ. Ha jól értem, ezért adózunk – nem is keveset, a jóléti pluralizmus (az a jóléti pluralizmus, ami állami és nem állami szereplők kapcsolatát jellemezheti) mégis mintha elkerülne bizonyos társadalmi csoportokat.

Ez viszont a következő okból kimerítő probléma: míg a gazdaságpolitikai szektorokban a szervezeti ráfordítás kiemelhető, legfőbb célja a teljesítmény maximalizálása, és annak eléréséhez egy adott szervezet akár teljes állományát is lecserélheti (a munkaerőpiacon elérhető humán erőforrásoknak megfelelően), addig a szociálpolitika szektoraiban (humánpolitikát kéne írnom) az állomány lecserélése morális keretek között elképzelhetetlen. Az állampolgárok vagy bizonyos társadalmi csoportok lecserélése élethez nem méltó alternatíva. Ebben az esetben az adott csoportot érintő probléma nem szüntethető meg a csoport eltávolításával. Az közügy.

Minden társadalomban vannak védekezésre képtelen csoportok, melyek leszakadása nem csak a társadalmi közérzetet és megítélést rontja, hanem az adott társadalom gazdasági strukturáltságát is gyengíti. Nem kell bődületesen szélsőséges dolgokra gondolni: védekezésre képtelen csoportnak tekinthetőek a gyerekek: az oktatási rendszer kötelezi őket; ők lesznek a jövő adófizetői. Vagy nem. Egy másik szemléletes példa erre az egészségügyi szektort egyre inkább terhelő, elöregedő korstruktúránk is: védtelen csoporttá váló véneink sokszor utolsó kapaszkodója az egészségügyi ellátásban van. Ez is közügy.

Amikor egy társadalom bizonyos csoportok leszakadását érzékeli, akkor változtatnia kell saját struktúráján olyan formában, hogy az elosztható javak lehetőleg nőjenek (pl. progresszív „többkulcsos” adó = akinek több adatik, annak a felelőssége is nagyobb alapon) – vagy ha ez bizonyos csoportok számára elfogadhatatlan alternatíva, akkor a rendelkezésre álló erőforrásokat kell átcsoportosítani egyik szektorból a másikba. Abban az esetben, ha a társadalom részéről ez a reakció – az átszervezés – elmarad, akkor a társadalom egészségügyi, szociális és kulturális állapota egyértelműen romlani fog. Egyéni szintre lebontva ezt a szóródást az ember motiválatlanná válik: visszatartja teljesítményét (polgári engedetlenség, adórendszer kijátszása), vagy akár ki is vándorol. Nincs válasz a traumára. Nincs specifikus válasz.

Visszakanyarodva a szociálpolitika szektoraihoz és az általuk lefedendő szükségletek költségeihez, az újraosztás egyik fő célja a társadalmi hátrányok mértékének csökkentése kell hogy legyen, hiszen adott csoportok leszakadása és reintegrálása a változó környezeti hatások mérséklésén keresztül válik csak igazán elérhetővé. Az esélyegyenlőtlenség minden szektorban relatív szegénységnek számít. Az állami szerepvállalás a különböző szektorokban változó: finanszírozás, működtetés, szolgáltatás, tulajdonlás és szabályozás is lehet. A mindenkori elosztás viszont mindig tükrözni fogja a különböző társadalmi csoportok között kialakult erőviszonyokat, különös tekintettel a civil társadalom és az állam közötti viszonyra. A szociálpolitikai szektorokban felmerülő problémák megoldását tehát két irányból lehet kezdeményezni: alulról vagy felülről.

Egészségügy

Aztán itt vagyunk, itt leszünk mi az egészségügyi szektor humán erőforrása. A szociálpolitika itt is átsző mindent. Egyéni és társadalmi szinten jelentkező szükségletek ellátására szakosodunk. Folyamatosan találkozunk leszakadó csoportokkal. Állami redisztribúció szabja meg az ellátás minőségét, és piaci viszonyok befolyásolják működésünket. Nem vagyunk egyensúlyban, de méltányossággal tartozunk minden társadalmi csoport felé.

Társadalmi szerződéseinken keresztül komplement rendszerként működünk: kölcsönös függés, kölcsönös korlátozás és többé-kevésbé rögzített társadalmi minták határoznak meg minket. Család és magánszféra tudatunk, hivatástudatunk és polgári tudatunk a nyilvánosság különböző fokain helyezkednek el. Megvalósíthatóságuk erősen korszellem függő – vagy közelebb járnék, ha azt mondanám, hogy adott korban több szellem is befolyásolhatja őket. Kezdem azt hinni, hogy a társadalmi viszonyokhoz való alkalmazkodásban csak az egészséges társadalomhoz alkalmazkodott ember maradhat egészséges.

Szöveg: Fekete Aimie