A tavaszi istentiszteletek már befejeződtek, a szertartások formasága már csak a templomban megrekedt tömjén füstjében táncolt csendesen, amikor egy gyermek még mindig a történelem és az Isten nagy titkain tűnődött. Nem is annyira az egyiptomi fogságból való szabadulás múltjába révedt, melyről a Pászka minden évben megemlékezik, sokkal inkább az ünnepi előkép betöltése izgatta fel — egy újszerű megérzés: az eredet és rendeltetés tudata.
A rabbi arról a felemelkedésről mesélt, melyet a messiás eljövetele fog a világba hozni, a gyermek pedig kérdezett – bölcsessége és éles elméje meghökkentette és lenyűgözte Jeruzsálem tanítóit. Szülei három nap után találtak rá a templomban. Az írástudók próbálták megnyerni maguknak a gyermeket, hogy taníttatását ők irányíthassák, de a fiú és családja elhagyta Jeruzsálemet a sokasággal, mely gyorsan megfeledkezett a szabadulásról, melynek az ünnepen még tanúja volt. A gyermek viszont emlékezett: azonosult az előképpel.
Ő volt tehát Isten elsőszülöttje; születtünk aztán milliárd számra, potenciálisan, hogy születésünk pillanatával mind elvesszünk ebben a világban. Keresem benned az Istent az óta, ahogyan keresem magamban is. Méregetlek téged, magamat, ahogyan mérnek minket is a szellemek megítélésével: mene, mene, tekel, upharsin… megméretettél, és kevésnek találtattál.
Régen az elsőszülött gyermeket papi tisztségre ajánlották fel, ami annyit tesz: Istennel van közösségben — hogy áldássá legyen az emberek között — ahogyan az igazi papság nem elszigetelt, nem dogmatikus és nem önkényesen a maga hasznát keresi.
Nincs a világon semmi, ami önmagáért élne — semmi, csak az ember. Hogyan tette mégis ez a fiú? Bűn nélkül áldattak meg benne a földnek minden nemzetségei, pedig milyen szakmát tanult… fizikai munkát végzett a műhelyben. Bizonyosan a tudat… hogy az Isten fiaként élt — ha testben is — a világ élvezete nélkül — hogy a bűn bőrét nem bélyegezte meg, nő nélkül — hogy nem szeretett a férfiakba sem, de megkísértette minden, amit te vagy én ismerünk. Ismert minden sziklát, amire zuhanunk, amelyen összetörünk.
Aztán férfiként földre húzta az Egeket ott a Jordánban, majd hosszú időre a pusztába veszett, ahol szentség híján, de mi is viaskodunk, és próbáljuk az Istent kitapogatni. Ő tehát a teremtés nagykönyvtárában nőtt fel: az égre, földre, Tengerre írt tanításokkal tette elérhetővé az Isten gondolatát. De amikor prófétát támaszt nekünk az Úr, jelt kívánunk mindig. Jelek és csodák nélkül nem hiszünk. Éppen saját kívánságainkat nem ismerjük fel soha — több krisztus jött — kedvünkre válogattunk, és az igazit vetjük meg a legjobban, mert ő kényelmetlenül magyarázta a törvényt: a büdös csavargó és a leprás volt a barátja… az övéinek feszülni kell.
Így van ez ma is. Megtizedelik a mentát, a kaprot, a köményt, de elhagyják azt, ami nehezebb a törvényben: az irgalmasságot, a hűséget és az ítéletet. Vagy menesztik az egész törvényt, menesztik az Istent is. Tojást és nyulat ünnepelnek. A tojást, melyből Istár, a tavasz és a napfelkelte istennője kelt ki miután az Eufráteszbe zuhant. Nem Pászkát, és nem is a feltámadást.
Húsvét volt megint — Pászka. Jézus furcsamód hallgatott. Szerette a Gecsemánét, gyakran járt oda elmélkedni. Barátai akkor éjjel nem faggatták — sosem láttak még zaklatott Jézust. Én is csak akkor egyszer. Akkor este az Isten nem nézett rá. Minden magára hagyta. Csak az olajfák árnyéka vetült rá mintegy látomásként: másnap feltépett sebeit írták rá könyörtelen, görcsös jelekkel, melyeket kísérői értetlen olvastak. A maguk irtózatossága is rajta volt már akkor.
Minden gonoszságunk forrása az önzés, vele nézett szembe ez a fiú — kereszthalállal. Persze hogy nem tudod elképzelni. Én sem. Egyszer láttam akkora szeget. Később a csontokat, melyek közt átverik. Ha már egyszer a szétvert test az átkozott fán függ, magasba húzzák azt az Erősemberek, az oszlopot a gödörbe rúgják, hogy még egyszer utoljára megszaggasson. Mert a világnak csoda kell.
Feltámadás. Oktatási szünet van azon a héten meg büdös kölni. Pedig a világ fejedelme nem talált a fiúban semmit, amivel a sírban tarthatta volna. A fiúban teljessé vált az Isten félelme: a bölcsesség és értelem, mely a gonosztól eltávozik. Bennem megtalálná azt a hiábavalóságot, mely e világ poklához köt — és benned is. De Krisztusban az ember magába zárhatja az Istent – a feltámadást.
Szöveg: Fekete Aimie, Szinapszis, IX. évfolyam
Fotó: Last Days in the Desert (2015)
Ha érdekesnek találta, ossza meg!
