Vizsgaidőszakban sokat foglalkoztat ez a kérdés, azon kívül is… Mit ér a tudás, ha vannak könyvek? Mit ér a tudás, ha évről évre újraírják őket? Mit ér a tudás, ha amit tegnap megtanultál az ma már nem igaz? Mit ér a tudás, ha ott az internet? Mit ér a tudás, ha létezik IBM Watson, ami megmondja a diagnózist helyetted? Mitől ember az ember? Emberien gondolkozik.
A racionális és materiális tudás mellett, tetteit az emóciók is befolyásolják. Hibázik. A hibákból tanul. Sok embertől hallottam már azt a mondatot, hogy „tanulj, mert a tudást nem vehetik el tőled.” Volt egy ismerősöm, aki ezen felbuzdulva beiratkozott az orvosira, aztán lett egy motorbalesete, meg egy hematóma az agyában és nem tudta folytatni, abba kellett hagynia az egyetemet, most aerobic edző.
Sokat gondolkozom mostanában azon, hogy van-e olyan dolog a világon, ami állandó? Vagy tartós annyira, hogy sokra értékeljük? Annyira gyorsan változik minden, jönnek az újítások, hogy minden dolog devalválódik ezen a világon. Amit ma megtanultál, az holnap már nem annyit ér. Ki kell egészítened új ismeretekkel. Aztán a még újabbakkal. És a huszonegyedik század nem a lineáris változások híve. Itt minden exponenciálisan változik. Ha ma tíz oldalt kellett megtanulnod, holnap százat ahhoz, hogy megint képben legyél. Ez azért kicsit frusztráló.
Mikor a biológia érettségire készültem, elővettem szüleim orvosi könyveit, hogy utánanézzek részletesebben az immunológiának… Nagy meglepetésemre, az ő tankönyvükben még kérdőjellel és sok csillaggal szereplő információk, a mi tizenegyedikes biológia könyvünkben már tényként voltak közölve. Elképesztő mértékben megnőtt az a tudásanyag, amit ezen az egyetemen el kell sajátítanunk a diploma megszerzéséhez. Vagy ahhoz, hogy felelősségteljesen embereket gyógyíthassunk. Vajon utol tud érni minket az evolúció? Vagy mi fogjuk kitalálni, hogyan kell „beletölteni a fejünkbe” a sok új információt és hogyan lehet új szinapszisokat „gyártani”?
Talán azt kellene megtalálnunk, hogyan tudunk együttműködni ezzel a sok információval. Azt hiszem a gyógyításhoz nem csak hatalmas tárgyi tudás kell, hanem jó adag intuíció is. Ezt az egyetemen nem oktatják szemtől szembe. Ez mindenkinek a hozzáadott értéke, ott bujkál bennünk jó mélyre elásva. Ez az intuíció, vagy hívhatjuk misztikusabban megérzésnek, ami az ember-ember kommunikáció sajátja. Egy gép valószínűleg nem érzi meg azt, hogy a beteg nem vette be a gyógyszert tegnap este és azért van rosszul. Egy gép nem lát egy embert egészben. Nem látja a kiütéseit, nem tapintja a megnagyobbodott nyirokcsomóit, nem érzi, hogy mekkora a beteg mája. Ha a valaki csak a leglényegesebb tünetét felejti el leírni, teljesen fals lehet a diagnózisa.
Egy géppel mit kezdenének a pszichoszomatikus betegek? Egy skizofrén betegnek elég felírni a gyógyszert? Egy alkoholista májcirrhosisos beteg a diagnózis után hogy teszi le a poharat?
Ki mondja meg neki mit kell tennie?
Viszont a mesterséges intelligencia lehet, hogy olyat tud, amire mi soha nem lennénk képesek. Több ezer kutatás adatbázisában keresgélni, és ezek alapján felsorolni lehetséges diagnózisokat. Valószínűség szerint elemezni és sorba állítani a lehetséges kórképeket és a legújabb terápiás protokollok szerint személyre szabott terápiát felajánlani a betegnek. Sőt lehet, hogy egyszer majd az is előfordulhat, hogy egy mesterséges intelligencia évtizedek alatt jobb statisztikával gyógyít és diagnosztizál, mint egy orvos, aki évtizedeken keresztül tanulta a hivatását.
De akkor mit ér a tudás? A tudás egy szemlélet, amivel a világot látod. Egy könyvtár, amiben információk után nézhetsz, amit bármikor kiegészíthetsz. A tudás felelősség, ami lehetőséget ad arra, hogy döntéseket hozz, megváltoztasd őket és leellenőrizd saját magad. Miért tanulunk? Szerintem azért, hogy felelősségteljes döntéseket hozhassunk, és hogy a jó vagy rossz döntéseink által még többet tanuljunk.
Reanimáció
Végre eljött az ebédszünet, amikor minden keményen dolgozó rezidens megpihenhetett egy szendvics erejéig. A kellemes beszélgetés közben egyikük kávéért indult a büfébe, amikor látta, hogy az osztályos orvos és a rezidens társa sürgősségi táskával rohan a folyosón. Rögtön sejtette, hogy az egyik osztályon lévő beteg lett rosszul. Rohant utánuk, egyenesen a szívultrahang laborba. A kis szoba tele volt orvossal, nővérrel, szinte levegő sem volt bent. Az a néni feküdt az asztalon, akit még a rezidens kísért le szív ultrahangra az osztályról. Elég rosszul volt már egy hete, nagyon nehezen lélegzett a mellkasi folyadékgyülem miatt. Ott állt mellette az oxigénpalack, amit még ez a fiatal rezidens segített letolni.
Most nézte a beteg fölé magasló orvost, aki az újraélesztést végezte. A nővér a kezébe adta a defibrillátor lapátokat és bekapcsolta a gépet, az orvos felemelte a kezét.
Akkor most kiütjük a beteget, álljanak hátrébb – mondta határozott hangon. A kezét a következő percben is felemelve tartotta. Az orvos nem mozdult. Az EKG vonal egyenes maradt.
A szobában mindenki megfeszült és a pillanat kitágult.
Vége.
Ennek a pillanatnak vége van. És ennek az életnek is vége van-mondta magában a rezidens, aki most szembesült a lehetőséggel és döntéssel, ami abban a defibrillátort tartó orvosnak a kezében volt egy pillanattal azelőtt…
Szöveg: Szabó Diána Lili