Legalábbis Kant szerint, és ki vagyok én, hogy egyáltalán egyet merjek érteni vele, hát még vitatkozni? Ez most, szeretett Olvasó, nyitott kérdés marad, és kénytelenek vagyunk közösen elfogadni, hogy a königsbergi egyetem professzorától kölcsönzünk decemberi számunkba egy címet. Valahogy úgy képzelem, ettől legalább az egyikünk meghatódik.
De talán nem is ez most a lényeg, hanem a nyári-őszi emlékek európai nagyvárosokról, amik… bizony…Szépek. Nagybetűsen, úgyhogy fogja meg a kezem, drága O., és induljunk! Vezetőszálunk a szecesszió lesz, és persze adná magát az Ariadné fonalával való összehasonlítás, de ki is akar itt visszafordulni? Így gondoltam.
Riga
Tartozom egy vallomással: Lettország fővárosáról keveset tudtam odaérkezésem előtt. Néhány napnyi, harminc évvel ezelőtti tapasztalat volt a családban, de arra azért ilyen távlatban nehéz támaszkodni. Így nem maradt más, mint hogy érdeklődve (és egy előzetes beszélgetés által érzékenyítve Riga szecessziós építészetére) érkezzek meg másodmagammal nyár közepén.
Kedveseim, Riga a jó állapotban lévő másik univerzumbeli Budapest! Persze nem panaszkodhatunk a fővárosunkra. Sokat fejlődött, különlegesek az épületei, de mégiscsak bekúszik a tudatunk hátuljába, hogy jó pár helye elhanyagolt és ráférne a renoválás.
Rigában ezt megvalósították. Képzeljünk el egy várost, ahol a tökéletes állapotban megőrzött középkori(as) óváros mellett, parkokkal összekötve csodaszépen megfér egy diplomatanegyed, ahol csak akkor nem botlunk art nouveau épületbe – amit szorgos mesebeli törpék vagy talán a keményen dolgozó lettek keze újított fel –, ha megállunk egy fa alatt, egészen apróra összehúzzuk magunkat és szemünk becsukásával szétkapcsolunk a külvilágtól.
Szerencsénkre ebben a negyedben laktunk, mert a nagy belmagasságú polgári lakásokban is van még olyan jótét lélek, aki szobát ad ki baráti áron diákoknak. Így esett, hogy reggel, déli verőfényes napsütésben és naplementekor is tátott szájjal bámultam a környéket.
Természetesen múzeumuk is van rá – Art Nouveau Múzeum. Igényesen, korhűen berendezve. A könnyem is kicsordult a bútoroktól és a gyönyörű kacskaringókkal festett falaktól. (Biztos van szakszó a jellegzetes ornamentikára, de azt hagyjuk másra, és hadd adjam át, amit én láttam.) Sajnos odabent tilos fényképezni, de már a múzeum előtti lépcsőház olyan eksztázissal kecsegtet, hogy csoda, hogy a sajátomat nem próbáltam még meg hasonlóvá tenni. Bár felmerül a gyanú, hogy nem a tempera a legalkalmasabb eszköz rá.
Érdekes adat, hogy Riga épületeinek közel 40%-a a Jugendstilt meghatározó elemek felhasználásával épült (ejj, dobálózunk itt a szinonimákkal). Hogyhogy lehet ilyen magas koncentrációja a gazdagon díszített épületeknek ennyire behatárolt helyen? A 20. század fordulóján, az „új stílus” népszerűségének csúcsán nem várt gazdasági fellendülés köszöntött be Lettország fővárosában, de társult hozzá egy régebbről megmaradt szabály, miszerint a városfalon túl tilos kőépületeket emelni. Hát emeltek a falon belül.
Mindenféle van – a pasztellszínek minden árnyalata, élénkebb és mégsem tolakodó kékek, festéssel ellátottak, szobrokkal díszítettek, aranyozottak, egészen egyszerűek és elegánsak. Kicsit úgy éreztem magam az Alberta iela nevű városrészben, mint Gombóc Artúr valahol teljesen máshol.
Persze megbújik errefelé más is: van egy folyójuk, a Daugava – amúgy is azt vallom, hogy egy folyó rengeteget tud adni bármilyen településnek, de nem elhanyagolható, ha egy fővárosban is akad egy, ráadásként kifejezetten mutatós. Ott van a már említett történelmi óváros, apró és bájos épületekkel, céhes bálteremmel, mindennel, mi szem-szájnak ingere. Dagad is a hazaszerető, lett kebel. A fővárosuk mellett a történelmükre is joggal büszkék, mert Hanza város lévén meghatározó szerepük volt az európai kereskedelemben több évszázadon át.
Ezek mellé találunk kedvünkre templomokat és katedrálist, de ha ezeken mind túl vagyunk, ideje visszaugrani a középkorhoz és a Feketefejűek házához, ami a nőtlen kereskedők céhének háza. A nőtlen kereskedők valószínűleg imponálni szerettek volna leendő feleségeiknek a majdnem mézeskalácshoz hasonlító épülettel – mit mondjak, nekem sikerült, bár a frigyről évszázadokkal lecsúsztunk.
Körülbelül két-három nap alatt kényelmesen megismerhető város, de azért a pár napért nagyon megéri meglátogatni, a szavamat adom!
Párizs
Nem hiszem, hogy én leszek az első, aki leírja Franciaország fővárosa kapcsán, hogy ilyen a szerelem. Mert ilyen. Intenzív, színes, felejthetetlen és bizony árnyoldala is van. De őszintén? Nem akarom tudomásul venni, sőt meg sem látom. (Ebben sem én leszek az első a világtörténelemben.)
Párizs. Ősz. Minden elkerülhetetlen Ady idézetet most mégis elkerülünk.
Mindenesetre, ha visszük a vezetőfonalunkat, akkor szecesszióügyben dicséretes teljesítményt nyújt ez a város is. A derék francia építészek és várostervezők (akik a változatosság kedvéért javarészt építészek) remek munkát végeztek, Párizs méltán az egyik leghíresebb art nouveau központ. Furcsa volt, hogy itt, mivel mindenki így tartja számon és erről beszél, negyedannyira csapott arcul a stílus különlegessége és felülreprezentáltsága, mint Rigában. De talán csak azért, mert itt számítottam rá. Ez nem von le egy cseppet sem az értékéből. Egyszerű megállapítás, saját élmény, talán tény, egy laza átkötés.
Most jön a város maga. Vénasszonyok nyara volt ez a javából, ősszel, öreglányosan. Külön megnyugtatott a tudat, hogy igazából a kötelező körös látnivalókon már mind túl voltam az isteni szerencsének és egy régi családi nyaralásnak köszönhetően, így arra volt idő, amit igazán szeret az ember lánya.
Kezdeném is. Rodinnel. Ha van szobrász, akinél a kő él és lélegzik, az ő. Kellően szomorú volt, hogy két hónappal kitolták a múzeum fő gyűjteményének a felújítását, de minden megcsodálható darab élménye legalább a fél karomat érte volna. Valahogy így érzek a Musée d’Orsay-val és kollekciójával kapcsolatban is.
Néztünk kilátást innen. Néztünk kilátást onnan. Az elmúlt években Párizs nem lett csúnyább magas helyekről – mint például a Diadalív, de alacsonyabbakról sem –, mint egy posztszületésnapi hajókirándulás. Néztünk emlékműveket, hidat, Notre-Dame-ot, Eiffel-tornyot a biztonság kedvéért, Sainte-Chapelle-t, palotát jobbról, palotát balról. Az Operát, a Sorbonne-t (napsárgát mosolygott a szívem, amikor a Sorbonne-ra jelentkező fiatalság liszttel dobálta egymást az egyetem előtt, mintegy átlépve a felnőttkorba). Néztünk őszt és legfőképp néztünk várost. Csak mert egyedülálló hangulata van.
Ember még nem pletykálta így végig Párizs utcáit, biztosíthatom a kedves Olvasót! Bizony a város is megunhatatlan. Elég apró, kanyargós út vezet a… sehova, mert épp az volt a lényeg, hogy nincs cél.
Ha lelki békét szeretne találni, vagy mentálhigiénés igényei szenvedtek csorbát a mindennapi mókuskerékben, utazzon el! Jobb tanáccsal nem szolgálhatok, hiszen új emberként tér haza. Bárhová ment, bármennyi időre – jobbként.
Mivel Kanttal kezdtem pár bekezdéssel fentebb, és ki ne szeretné a keretes szerkezeteket, szintén idézettel zárok. De kihagyhatnék-e egy olyan disszonanciát, hogy az említett úriemberrel párosítsak egy teljesen más jellegű klasszikust? Aligha.
Úgyhogy jöjjön, aminek jönnie kell. A ’95-ben készült Sabrina remake-ben Harrison Ford oldalán Julia Ormond elejti azt az örök és megkérdőjelezhetetlen bölcsességet, hogy:
„Párizs mindig jó ötlet.”
Ebben pedig Julia Ormondnak igaza van.
Szöveg: Lévai Eszter