Kiköltözősdi

Az összehasonlítás némileg túlzó és önkényes, célja csak az, hogy szemléltesse a különbséget otthon lakás és nem otthon lakás között. A kiköltözésnek számos formája és oka létezik: lehet sors hozta, az iskola miatt szükségszerű lépés, de előfordulhat az is, hogy önállósodási vágy vezérelte döntés eredménye. Kerülhetünk otthonról kollégiumba, albérletbe, lehetnek lakótársaink vagy élhetünk teljesen egyedül. Minden helyzet más, de van egy közös vonás mindben: az ember így vagy úgy, de magára van utalva. Ez pedig ugyananyira rémisztő néha, mint amennyire elképzelhetetlen nagy szabadság.

Távolság. A szülői házból elköltözni sokrétű és számos szempontból nehéz feladat. A változás érzelmi vonzata legtöbb esetben számottevő és megviseli mindkét felet, szülőt – gyermeket egyaránt. A reggeli mellett váltott pár szót és az azelőtt bármikor lehetséges, hosszú, éjszakába nyúló spontán beszélgetéseket felváltja a véletlenszerű, néhány perces telefonhívás, Viber üzenetek és a hetente, kéthetente aktuális hétvégi látogatás. Egyik pillanatról a másikra megszűnik a kontroll, amit a kanapén bóbiskoló, hajnalban fiát buliból hazaváró apa és a tábor előtt lányát óvó tanácsok tömkelegével ellátó anya jelent. Az aggodalom és a féltés átalakul, mondhatni generalizálódik.

A gyerek pedig elkezdi érezni, milyen, ha életét saját értékrendje szerint éli, mit enged meg magának, amit szülei nem tettek és mi az, amit otthon ugyan senki nem tiltott, most mégsem teszi meg; mi az a függetlenség. A kötelességtudat és a felelősség más értelmet nyer, ebben egészen biztos vagyok. Először szembesülni azzal, hogy egy problémát egyedül kell megoldani, és nincs más választás, ijesztő, de ha sikerül, egy idő után magabiztossá teszi az embert, önbizalomnövelő.

Környezet. Más a nagy, puha ágyban egyedül, reggel beszűrődő napfényre és kész reggelihez hívó szóra ébredni időben, aztán forró kávéval a kézben, a szekrény előtt állva kiválasztani az aznapi ruhát, délután kész ebédre hazamenni, ledobálni táskát, zoknit, és két négyzetméteren szétpakolt könyv- és füzetrengeteg közepén ülve tanulni, és egészen más reggel a koliszobában, a harmadik szundi hangjára riadni, felpattanni, a mosdóban sorbaállni, majd a nagy sietségben felkapni valamit, közben egy füzetet otthon hagyni, a metróhoz futva két szelet sajtot elmajszolni, aluljáróban kávét venni, gyrososnál ebédelni, délután a szobába visszatérni, két másik szobatárssal egy asztalon osztozkodni és éjszakába nyúlóan, a szomszéd szoba zaját kizárni próbálva, a könyv fölött ülni.

A két szélsőséges helyzetet összevető hasonlat szintén személtetés végett íródott.

Ha megkérdezek néhány embert, akik évek óta kollégisták, mi az, amit a kollégiumi lét pozitív hatásaiként könyvelnek el, azt mondják, a kolis lét egy jobb önismereti tréninggel felér, alkalmazkodóképességük sokat fejlődött, toleránsabbak és elfogadóbbak lettek. Kompromisszumkészségük szüntelenül próbára van téve és az együttélés legmagasabb szintjén léteznek nap mint nap: szobájukat osztják meg másokkal, előfordul, hogy idegenekkel is néha. A személyes tér, a magánszféra redukálódása, majdhogynem teljes eltűnése frusztráló tényező, amivel megbarátkozni nagy feladat. „Talán ez az, amit a legnehezebb megszokni, ha egyáltalán lehet” – mondják. De nem kell nagyon törni a fejünket ahhoz, hogy az efféle helyzet pozitívumait is meglássuk. Mindig akad valaki, akinek pont megvan az a könyv vagy előadásjegyzet, amire szükség van, tejet a kávéba is mindig van kitől kérni, és ha úgy alakul, a közeli kínaiba sem kell egyedül lemenni, társ mindig akad. „Olyan, mint egy tábor” – hasonlítják az ott élők.

Önellátás. Ahogyan ezt írom, felcsendül a fülemben egy régi reklám dallama és követi a szöveg is: „Anyu, ha mos, probléma nincsen” és rádöbbenek, a banális versike szilárd és megingathatatlan alapokon nyugszik. Nem kell túlzásokba esni, tudom jól, elmosni egy tányért és egy poharat, berakni a mosógépbe egy adag ruhát és felmosni az étkezőt alapjában véve nem bonyolult, összetett vagy akár megerőltető feladat, ebben a lecsupaszított formában, kiemelve a mindennapokból. Ám ZH-ra tanulván, elhanyagolt mosogatás eredményeképpen beszáradt kávéfoltos bögrék tisztításának nekiállni, szín, anyag és hőfok szerint szétválogatni azt a bizonyos halom ruhát, egészségesnek mondható ennivalót varázsolni némi tojásból, virsliből és paradicsomból egy tűzhelyen, amit művészet begyújtani, bemagolni negyven képletet és csontot latinul, no meg persze eleget aludni megint csak egészen más. Persze, nem lehetetlen, csak merőben más hozzáállás szükséges és persze hajlandóság, a más időbeosztás mellett. „Előadás után nem egyenesen hazamenni, hanem bevásárolni és otthon egy epizód helyett az aktuális sorozatból ebédet készíteni és kisúrolni a fürdőszobát csakis kedv kérdése” – mondja anya; „meg megszokásé” – teszi hozzá. Ha rosszul is esik, igaza van, hisz’ mindenbe bele lehet tanulni. Az iskola közelsége jár némi – előtte utazásra fordított – időnek a felszabadulásával, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az megint más kérdés, hogy ahogyan az iskola, úgy a barátok és szórakozóhelyek közelsége is adott, vagyis a felszabadult idő sokszor elvész, méghozzá teljesen észrevétlenül és nyomtalanul. Furcsa paradoxonnak tartom, így megemlítem, hogy amióta Pesten lakom, naponta nagyjából két és fél órával kell kevesebbet utaznom, mégis ugyanennyivel kevesebbet is alszom. Nem tudom, hova tűnik az idő, igazán nem tudom.

Egyedül, de mégsem magányosan. Az elköltözés egyik legérdekesebb és egyben talán legmegosztóbb, sarkalatos pontja a lakótárs. Jó, ha az embernek van rá befolyása, de könnyen alakulhat úgy, hogy nincs. Sajnos, gyakran előfordul, hogy az ember nem ápol harmonikus kapcsolatot lakótársával, ez a feszültség állandóan jelen van és megmérgezi a mindennapokat, a folyamatos nézeteltérések kényelmetlenné teszik az együttélést és lehetetlenné a feltöltődést.

Ezzel ellentétben sok tekintetben megkönnyítheti az első időszakot, ha lakását, albérletét megosztja valakivel az ember, valakivel, akit ismer és kedvel, hisz’ így mégsincs teljesen egyedül a problémáival, feladataival, ráadásul a hangulat és az együttélés tényéből születő történeteknek és vicces szituációknak nincs párja.

Vasárnap este óriáspizzát rendelni és filmet nézni, egyik szobából másikba átkiabálva vitatni meg az élettan és a biokémia nagy kérdéseit, aztán szurkolni egymásnak, ha ZH-zunk, együtt ebédelni idillikus hangulatban egy esős napon és nagy eseménynek megélni, amikor először befűtünk. Ezekért megéri elviselni, ha a kutyája az én szőnyegemen eszik és kakaót csinál az én tejemből magának, és ugyanezekért ő is elviseli a kávé szagát, pedig utálja és tolerálja, hogy néha nincs jó kedvem. Ha belegondolunk, igazából ez is csak egy hatalmas, szerteágazó és szövevényes kompromisszum, amiről végtére is az egész élet szól.