Marsi adaptálódás

„A marsi”, Andy Weir első regénye egy modern kori Robinson történet némi Apollo 13 drámával és jókora humorral fűszerezve. Az önálló publikálás rögös kezdeteitől eltekintve a könyvet viszonylag hamar fölkapták a műfaj rajongói, így az eleinte még csak blogbejegyzésenként megjelenő történet pár év múlva már valódi New York Times bestsellerré vált. Ez a keletkezéstörténet sokak számára ismerősen csenghet egy másik, bizonyos ’szürke színskáláról’ elnevezett könyvsorozat okán, de szerencsére a hasonlóságok sora itt véget is ér.

A történetről röviden: A nem túl távoli jövőben, az űrkutatás következő fejezete a Mars meghódítása. Az Ares III a harmadik küldetés, amely embereket juttat a Mars felszínére, így az eljárás mondhatni jó úton jár ahhoz, hogy lassacskán rutinná váljon. Egy vihar képében azonban hiba csúszik a számításokba, és a missziót idő előtt meg kell szakítani, hogy a legénység épségben hazaérhessen a vörös bolygóról. Az evakuáció közben viszont az egyik asztronauta (Mark Watney) súlyos sérülést szenved és elsodródik társaitól, akik így kénytelenek őt hátrahagyva elindulni a hosszú útra hazafelé. Az űrhajóst a Földön már gyászolják, és még csak nem is sejtik, hogy Mark valójában átvészelte az incidenst és korlátozott készleteivel továbbra is a túlélésért küzd egyedül, mindentől távol, a Mars kihalt sivatagában.

A könyv eleinte Mark naplóbejegyzésein keresztül tárja elénk az eseményeket, majd az idő előrehaladtával, ahogy bővül a cselekmény, úgy bővül az elbeszélés eszköztára is. Televíziós bejelentkezések, kommunikációs archívumok, sőt egy rövid ideig dokumentarista leírások is ékesítik a szerző palettáját a klasszikus elbeszélésen túl. A könyv szerkezete viszont hamar önismétlődővé és átláthatóvá válik az újból és újból előkerülő problémáknak köszönhetően, ami komoly szemforgatásokhoz vezethet. Azonban hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ezekhez köthetőek a könyv legélvezetesebb részei is, mikor a megoldhatatlannak tűnő helyzetek során fölmerül a kérdés: na ebből mégis, hogy a fenébe fog kikeveredni?! Akkor aztán jön a „maszek-barkács”, a kémiai kísérletek és az emberfölötti erőfeszítés, melyeknek köszönhetően lépésről-lépésre közelebb kerülünk a végső megoldáshoz. Az egészben pedig az a legjobb, hogy ezen megoldások akár a valóságban is megállnák a helyüket. Mark számol, hibázik, küzd, tanul és fejlődik, ahogy mi mindannyian, lelkiekben pedig a személyiségétől alapból sem távol álló szarkazmussal és ironizálással próbál megbirkózni a lehetetlen szituációkkal. Mondanom sem kell, nem egy szórakoztató pillanat köszönhető ez utóbbi jellemvonásának. De ettől lesz igazán valóságos és emberséges is a személye. A mellékszereplők karaktere sajnos jóval kevésbé kidolgozott, de szerencsére van köztük annyi dinamika, hogy ők is képesek legyenek remek momentumokkal szolgálni.

„A marsi” összességében egy rendkívül szórakoztató és az olvasót könnyedén magával ragadó történet, mely nem is túlságosan hosszú, egy hét alatt más tevékenységek mellett is könnyedén végigolvasható. De hogyan lesz ebből mozifilm?

Az adaptációk mindig különösen nagy kihívásokat tartogatnak a filmkészítők számára. Az eltérő művészeti ágak egészen eltérő eszköztárakkal dolgoznak, így elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb változtatások. Mert míg a könyvek esetében a formátumból adódóan a szerző gondtalanul belemerülhet az egyes, általa fontosnak vélt részletek boncolgatásába, úgy a filmeknél már egészen más a helyzet. Az utóbbi években ugyan széleskörűen elfogadottá váltak a két és fél-, háromórás közönségfilmek, de a teljesen szöveghű adaptációkhoz ez még mindig sokszor kevésnek bizonyulhat. És persze attól még, mert valami jól működik könyvként, még korántsem biztos, hogy filmként is megállja majd a helyét. Egy jó forgatókönyvíró azonban tisztában van ezekkel és tudja, hogy a könyv mely részei működnek jól együtt az ezüstvásznon, illetve mely részei azok, amelyek szabadon elhagyhatóak vagy legalábbis bizonyos mértékben a háttérbe szoríthatók. Szerencsére esetünkben kijelenthető, hogy a film forgatókönyvírója (Drew Goddard) remek munkát végzett! Mindamellett, hogy a könyv kulcsmomentumaiból kellően logikusan építkezett, még a könyv hangulatát is sikerült maradéktalanul megőriznie. Azonban ahogy az várható volt, az adaptálás legnagyobb áldozatai Mark részletes számításai és magyarázatai lettek, melyek véleményem szerint a könyv legjobb részeit szolgáltatták. Mindez a korábban említettek fényében persze egy abszolút érthető húzás az alkotók részéről, hisz ezeket csak rendkívül szájbarágósan lehetett volna a vásznon megvalósítani. Végeredményben tehát a kies marsi mindennapok technikai részletei helyett a hangsúly sokkal inkább az akcióra helyeződik át, ami érdekes módon a film magyar címén is érződik, amely az eredeti „A marsi” helyett a „Mentőexpedíció” címet viseli.

Apropó, magyar! Ne csodálkozzunk, ha a film nézése közben ismerős helyszínek köszönnek vissza ránk a vászonról, ugyanis a film földi jeleneteinek jelentős részét kishazánkban forgatták. Így lett hát NASA centrum a Bálnából és kínai űrügynökség a MüPából, amelyek látványa elsőre nem kis mosolyt csalhat az egyszeri hazai néző számára. És bár a stáblista nem tartogat különös meglepetéseket, de azért egy kicsit mégis érdemes lehet elidőzni rajta, mert nem mindennapi látvány egy ilyen produkció után ennyi magyar névvel találkozni.

No de visszatérve: az alakítások közül külön kiemelendő Matt Damon teljesítménye, aki olyan könnyedséggel játssza Mark karakterét, mintha azt csakis rá írták volna, és teljesen ellopja a showt. A többieknek sajnos nem sok mozgástér jut az alapanyag hiányosságai miatt, de azért hozzák, amit lehet.

A rendezés is megérdemel pár szót, ugyanis Ridley Scott mondhatni szokás szerint lubickol a „reálfuturisztikus” (i just made that up) környezetben (lsd. Alien, Szárnyas fejvadász, Prometheus). A helyszínek száma bár csekély, de kárpótol minket azok kidolgozottsága, hisz a berendezés szinte életre kel az alkotói gondoskodástól, melynek kiemelkedő példái a számtalan helyről előtűnő kijelzők és a Hermes űrsikló maga, melynek mesterséges gravitációs fedélzete már-már Kubrickot idézi (erős jóindulattal).

Szóval, kedves olvasó, az alábbi jó tanáccsal tudok neked szolgálni: ha az előzetest látva úgy érzed, a szíved dobban Mark „Let’s do the math” vagy „So, I have to science the sh-t out of this” kulcsmondataira, akkor úgy először föltétlen a könyvet olvasd el! Ha mindezek téged hidegen hagynak, de azért mégis érdekel, hogyan élhet túl valaki ilyen körülmények között, illetve csak egy szórakoztató „popcornfilmre” vágysz egy igazán „popcornfilmes” befejezéssel, úgy elég, ha a filmet nézed meg. Hogy utána megjön-e a kedved a könyv elolvasásához, az már csak rajtad áll.