Tour De France

Az első élmény a Route des Crêtes, egy kanyargós panorámaút volt a Vogézekben. A lakókocsispot-keresés nyaralásunk során védjegyünkké vált, viszont már második este sikerült megtalálni a tökéletes helyet: Gérardmer városka egy elhagyatott, magasan fekvő utcája sarkán, ahonnan kilátás nyílt a hasonló nevű, gyönyörű tóra. Tóparti nézelődésünk után pezsgővel folytattuk a Marne folyónál Champagne-ban, a buborékok hazájában utunkat, ahol jól eláztunk, végig szakadt az eső…

Különös ismertetőjegye, ha hatezer kilométert utazol tizenhat nap alatt lakóautóval, hogy minden városkára, szép falura, hegyre két fényképezőkattintásnyi időd jut, szigorúan. Úgyhogy beszaladtunk a reimsi katedrálisba, két kattintás (pedig ez a gótikus építészet egyik iskolapéldája, gyönyörű rózsaablaka van, és még Jeanne d’Arc is itt nézelődött valamikor, valószínűleg neki több ideje volt), és már indultunk is tovább Versailles felé. Hamarosan már a trianoni kastélyhoz száguldottunk kerékpárjainkon, hogy megnézzük a tetthelyszínt, ahol Magyarország sorsa eldőlt. Rossz érzés volt belépni a Tükörterembe, ahol csak egy rövid mondat utalt a még mindig fájó békére. Párizst éjfélkor nem lehetett kihagyni, úgyhogy beugrottunk egy fényképre. Megmásztuk az Eiffel-tornyot, és láttuk, amint fénypompába borul éjfélkor, míg rajta voltunk. Aztán az estét már Givernyben töltöttük, ahol az impresszionista festő, Monet lelt otthonra. Itteni házában, gyönyörű virágokkal teli kertjében alkotta meg tavirózsás képeit. A gazdag látvány, megannyi növény, színes házikó miatt bizonyára nem szerették volna túlterhelni látnivalóval a szegény turistát, ezért egy olyan impresszionista „múzeumot” alakítottak ki, ahol a gift shop nagyobb, mint a valódi látnivaló. Mindössze egyetlen aprócska teremből áll, ahol csupán egy tavirózsás kép volt. Az emberalkotta szépségek után, Étretat-ba, az Atlanti-óceán partjára vezetett utunk, amit a természet munkált gyönyörűvé. A tengerből kiemelkedő, hatalmas, hófehér sziklákat reggel is megcsodáltuk, felbaktattunk a városka legmagasabb részére, hogy onnan nézzük a pirkadatot.

A romantikus látványt egy gyönyörű kis sziget, a Mont Saint Michel apátság követte, amit szerencsénk volt éjjel megcsodálni. A lakókocsiablakból néztem a kivilágított tornyokat, amiről a Disney-kastély jutott eszembe. Rövid nézelődés után Bordeaux-ba indultunk, de a finom vörösbor és a sajtok helyett a tengerpartra húzott a szívünk, ezért egy spontán ötlettől vezérelve Spanyolország felé vettük az irányt. San Sebastian könnyed volt és barátságos. Debrecen méretű üdülőváros, tiszta, homokos óceánparttal és gyönyörű, klasszikus épületekkel. Minden szolgáltatáshoz elérhetőbb áron jutottunk hozzá Franciaországhoz képest. Élveztük a tiszta óceánt és a tengerparti biciklizéseket.

A következő cél Provence, ahol első megállónk a középkori hangulatú Carcassone volt.  Az egykori pápai székhely, Avignon sokkal világosabb, élénkebb és színesebb. Pedig neki is van városfala, és nem fiatalabb egy cseppet sem az előbbinél. Már nagyon vágytunk rá, hogy bringára pattanhassunk, és végre megérkeztünk arra a helyre, amiért érdemes volt elhoznunk: az Okker-ösvény. A túraútvonalat megkurtítva, Roussillon falucska meredek utcáiról gurultunk a narancs és terrakotta színű sziklák közt, kiégett levendulamezők, égkék zsalus házak és borászatkastélyok mellett vitt utunk. Aztán az izomláz, de leginkább az idő közbeszólt, rövid provence-i tartózkodásunk megkoronázásához közeledtünk: a Verdon-kanyonhoz. Lélegzetelállító, ahogy a hatalmas hegyek közt kígyózik a kékeszöld folyó. A kanyon után francia utunk a végéhez közeledett, utolsó állomásunk a Côte d’Azur. Saint Tropez-ba, ahova ugyan nem hajthattunk be lakóautóval, egy jó szórakozás reményében mégis itt töltöttünk az estét. Nagy lelkesen tekertünk öt kilométert a városig, ahol csalódásunkra semmilyen bulival, viszont annál több luxusjachttal és bárral találkoztunk. Cannes-nal valahogy mindenki jobban megbarátkozott.

Azok a franciák, akikkel találkoztunk, nagyon kedvesek voltak. Útba igazítottak, ha nem tudtuk, merre tovább, örvendeztek, ha lecsót főztünk bográcsban a tengerparton. Segítettek, amikor szükségünk volt rá. Magától értetődő módon az anyanyelvükön szeretnek beszélni.  Azonban ha nem boldogulsz a franciával, az angollal is megpróbálkoznak. A fiatalabbakkal biztosan sikerül egy nyelvet beszélni, de volt olyan idősebb francia hölgy is, aki például németül igazított útba minket a Vogézekben.

Összezárva két hétig lakókocsiban öt emberrel olyan hasznos dolgokat lehet megtanulni, mint az ésszerű és tervezett mosdóhasználat, fürdés németesen (azaz kétnaponta), nagyon örülsz, ha jut melegvíz hajat mosni, és jól tudod tolerálni, hogy este nem a teddy macidhoz dörgölőzöl. Kempingezési terveinket hamar elvetettük a magas árak miatt. De a vadkempingezés jóvoltából csodás helyeken alhattunk, ablakunkból csodálva a Verdon-kanyon mesterséges tavát a Lac du Sainte-Croix-t és Ré szigetén az Atlanti-óceánt. Sok más lakókocsi-tevékenység mellett a főzés volt számomra a legélvezetesebb. Nem minden nap süt az ember benzinkútnál palacsintát, vagy főz lecsót az Atlanti-óceán homokos partján bográcsban. Ez mind a „lakókocsi-életérzés” része.

Ha sok időd van megszervezni egy külföldi utat, az jó érzés, mert ha ügyes vagy, mindenre jut időd. De az sem jó, ha túlságosan megszervezed. Nagyon nehéz kitalálni, hogy mi fér bele tizenhat napba, főleg lakóautóval. De bármilyen utazásról is legyen szó, nekem eddig mindig a spontán dolgok sikerültek a legjobban. Amikor volt szállás, tudtam, hogy hogyan jutok oda, és hogy hova megyek. A többi pedig megtörtént. Az utazásban az a legélvezetesebb, ha bármi megtörténhet, nyitott vagy a körülötted lévő emberekre, ízekre, színekre, élményekre. Amikor nem az úticél a lényeg, hanem az utazás maga.