A kémiás, a nővér és a pilóta – 3. rész

Nagyjából öt-hat éve történhetett.

Egy hónapon keresztül beteg voltam. Állandóan folyt az orrom, depressziós voltam és folyton fáradt. Sokszor aludtam el a munkahelyemen is, végül elküldtek orvoshoz, hogy vizsgáltassam ki magam.

Arra, hogy meg fogok dögleni. Aztán belenyugodtam és továbbléptem. Berlinben több százezer meleg él. Egyes kutatók szerint a felük HIV-pozitív. Rengeteg. A fiatalok a legfelelőtlenebbek. Köztük nemcsak a homoszexuálisok, hanem mindenki. Fiúk, lányok, össze-vissza, védekezés nélkül. Nem egyszer mondták már tizenévesek, hogy ők nem hajlandóak gumit húzni, mert úgy kevésbé élvezik.

Szerencsére most már olyan jó gyógyszereink vannak, hogy a vírust a szervezetben minimálisra csökkentik, és évtizedeken át lehet teljes életet élni. Németországban már szinte senki nem hal meg AIDS-ben.

Minden reggel szedni kell ezt a négy bogyót, ezzel indul a napom. Itt van ez a kis gyógyszeradagoló, így a hét minden napjára külön-külön kis fachokba rendezem őket, miután kiváltottam a gyógyszertárban. Jó kis program mi? Hazamegyek, és azzal szórakozom fél órán keresztül, hogy a kéthavi adagomat rendszerezzem.

Valószínűleg a „Lab”-ban (egy bár Berlinben) történhetett. Bevallom, nagyon sokat szexeltem Michael halála után. És én sem mindig használtam gumit.

Andreas és Karl tudják. De a többieknek nem mondtam el. Minek?

A szeretteim kifejezés kicsit túlzás. A nővéremnek lehet, hogy szólok nemsokára, de a bátyámnak nem látom értelmét. Túlságosan is ostoba volt egész életében. De tényleg, az ilyen annyira buta, hogy azt már nézni kell. A nővéremmel jó viszonyunk van, de azért vele sem osztunk meg mindent egymással. Mióta átköltözött Münchenbe, keveset beszélünk.

Tudják. A bátyám viszont annyira leírhatatlanul félkegyelmű, hogy ezen veszekedett a saját családjával egy héten keresztül. Érted?! Azon veszekedtek, hogy én meleg vagyok. Hogy lehet valaki ennyire… egy f@$#? Aztán persze azóta sem tudunk erről a témáról normálisan beszélni, úgyhogy ha bármi ami „meleg” előjön, rögtön tereljük.

Megvoltak a szigorúan titkos találkahelyeink ahová eljárhattunk, de nagyon kellett vigyázni. A „Stasi” előszeretettel csapott le a melegekre, és minden úton-módon, koholt vádakkal próbáltak minket eltűntetni, vagy legalábbis egy kis időre börtönbe dugni. Akkor még felszolgáló és barista voltam a Mitropa-nál. Két év munka után meggyanúsítottak, hogy lopok a bevételből. De ez nem volt igaz. A főnök megtudta, hogy meleg vagyok, és nemcsak kirúgott hamis vádakra hivatkozva, hanem még fel is jelentett. Aztán letartóztattak

Másfél évig. Pokoli évek voltak azok, nem fogok erről most többet beszélni. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy megismerhettem egy nagyon kedves barátomat, Andreast. Ő aztán úgy tud élni, mint senki más. Rengeteg szállodája és pénze van, azt csinál, amit akar. Havonta háromezer eurót költ el prostituáltakra, túl van a hetvenen és még mindig aktív. Talán csak ez az egy dolog tartja még életben.

Elkerültem egy kereskedelmi céghez, ahol megismerkedtem Karllal. Összebarátkoztunk rögtön az első munkanap után. Andreas és Karl. Ők az én embereim. Karl és én tíz éven át dolgoztunk együtt az NDK-ban, aztán áthelyeztek minket Budapestre. Nálatok voltunk három évet. Aztán később is visszajártunk. Nagyon szeretjük Budapestet és a Balatont is. Csodálatos évek voltak azok. Sokat jártunk az ottani fürdőkbe is… „Kirali?”

Igen. Meg ott volt az a ligetben levő fürdő is, a „Szecéni”?

Pontosan. Karllal nagyon jól szórakoztunk ott. Sokat ültünk a többi nyanyussal a forró vízben, közben meg a parton pózoltak a fiatalabb fiúk. A víz meg általában elég zavaros volt. Aztán elő is fordult, hogy valakit elvertek, vagy kizavartak a fürdőből. Emlékszem, egy időben még járt oda egy csapat hímnemű állat, akinek csak az az egy célja volt, hogy a melegeket inzultálja. Nagyrészt persze inkább a heteroszexuális, egyedül ücsörgő férfiakat cseszegették ezek a hülyék, amint egy kicsit is hosszabban nézett rájuk valaki. Akkoriban nálatok ez a két közkedvelt helye volt a melegeknek. Más lehetőségünk az ismerkedésre egyáltalán nem akadt. Nem voltak internetes portálok, nem vállalhattad fel a munkahelyeden… nem tudtunk úgy ismerkedni, mint a többi ember az iskolában, egyetemen, munkában. Nem is tudtuk egyértelműen a másikról.

A Népliget ocsmány hely volt, nem nekünk való. Egyszer jártunk arrafelé a ’80-as években, de a legrosszabb kurvák voltak csak ott. Sokuk Jugoszláviából, Romániából szökött át, és a kurválkodásból élt. Fiúk, lányok, heterók, melegek, transzvesztiták, ott aztán minden volt. Aki elvitte őket egy körre, az útravalónak minimum egy kis szifiliszt vagy gonorrhoea-t kapott ajándékba. Ellenben a korzón, a luxushotelek környékén, ott voltak a minőségi prostituáltak. Jut eszembe! Öt évvel ezelőtt, amikor megint Budapesten nyaraltunk Karllal, megismerkedtünk egy nagyon gyönyörű fiúval, V.-vel, aki úgymond luxusprostituáltként került be anno a német, olasz, osztrák, magyar és lengyel politikai elit körébe. V.-vel jártuk együtt a várost, amikor V. egy politikai-gazdasági újságotok lapozgatása közben öt korábbi ügyfelét is felismerte a képeken. Ezek a „vendégei” döbbenetes módon pont azok a nagyfejesek, akiknek feleségük, gyermekeik vannak és homofób nézeteiket büszkén hangoztatják a plebsznek. Nappal megingathatatlan erkölcsű, hűséges családapaként és konzervatív nézeteket valló, makulátlan erkölcsű emberekként tetszelegnek a kamera előtt, éjjel meg… Undorodom az ilyen mocskos kétszínűségtől.

Nem interjút kellene csinálnod… róla regényt lehetne írni. V.-t borzasztó nehéz elérni, de talán tudok segíteni. Azt hiszem, mostanában Oroszországban és Japánban „dolgozik”. Ő aztán olyan érdekességeket tudna neked mesélni a milliomosok köreiről, hogy legalább kétszer szakadna le közben a pofád. Szóval sok az alattomos, kétszínű, felszínes és hazug ember.

Lassan három hete. Előző hónapban megfáztam, aztán tüdőgyulladást is kaptam.

Itt mindenki kedves. Végül is nem panaszkodhatok, a nővérek rendesek, s az orvosok is. Nem nézik ki a melegeket, sőt még az orvosok közt is sok meleg van. Szerintem máshol is ugyanígy vannak, de itt fel is vállalják nyíltan.

Sz@rul. Az is lehet, hogy már nem épülök fel.

Persze. Végtére is kórházban vagyok. Sokan haltak itt már meg körülöttem. Régen úgy képzeltem a halált, mint amikor valakinek hatalmas nagy fájdalmai vannak, és ha már ez a fájdalom eléri a tetőpontját, akkor már annyira elviselhetetlen lesz, hogy egyszer csak leáll a szíved és meghalsz. Aztán idősebb lettem, egyre több halált láttam és hozzászoktam. Ahogyan majd Te is egyre idősebb leszel, egyre többet élsz meg, és látod meghalni a körülötted lévőket, akkor egyszer csak eljutsz arra a pontra, amikor már nem csinálsz belőle nagy ügyet. Elfogadod, hogy az élet velejárója. Számomra pedig van egy megnyugtató része is. Hiszek abban, hogy Michaellel újra együtt lehetünk.

Michaelt hasba szúrta egy rohadék neonáci. Az S-bahntól jöttünk haza egyik éjszaka, és amikor elbúcsúztunk, megcsókoltam. Ezt meglátta a szemben lévő kocsmánál ez az „Unmensch”, majd odajött és egyszerűen beleszúrt. Én felüvöltöttem. Az emberek rohantak ki az utcára. Láttam, ahogy a szerelmem nem tud többé levegőt venni és összeesik. Ekkor nekivágódtam annak a nyomorultnak, felborítottam, kivertem a kést a kezéből és a két kezemmel akartam megfojtani. A mentőket és a rendőröket rögtön hívták, de nem tudtak mit tenni…

Sírtam, sírtam és sírtam. Na, meg öngyilkos gondolatok véget nem érő sorozata cikázott a fejemben.

Ez egy olyan kérdés, amire most nem tudok válaszolni. Egyszerűen leírhatatlan. Ezt az állapotot csak az tudja átérezni, aki Isten ments, maga is bekerül ebbe a klubba. A szerelmed halálát átélni, talán a legszörnyűbb dolog a világon. Akkor még úgy gondoltam, bárcsak a gondolataim is vele együtt haltak volna meg, úgy talán könnyebb lenne. Miután már nem volt mellettem, folyton rá gondoltam. Minden nap, amint kinyitottam a szemem… nem érzékeltem, hogy mi történik körülöttem. Nem tudtam tudomásul venni, hogy annak, akit éveken át szerettem, egyszerre csak a kiß@$#ott hiánya van.

Az „okos” emberek azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet meggyógyít. Ez önmagában baromság. A sebhelyek nem tűnnek el soha. És az idő… nem pusztán az idő múlása az, ami segít, hanem az, hogy Te közben változol. Változnak az érzéseid, a gondolataid, az emberek és a környezet körülötted, majd egyszer csak azt tapasztalod, hogy más ember vagy. Az agyad valahogyan megtanulja befoltozni az elviselhetetlent.

Elmentem pszichiáterhez és pszichológusokhoz is, de ők sem Istenek. Nem tudják egy csapásra eltüntetni a sz@rt belőlünk. Segítettek is, meg nem is. Volt egy nagyon hiteles orvos, akit Andreas ajánlott nekem. Ő különleges volt. Éreztem rajta, hogy egy jó ember, aki tudja és érzi is, miről beszélek, nem úgy, mint a többi bólogató kiskutya. Sokszor mintha a saját bőrén megélt tapasztalatait próbálta volna átadni nekem és nem azt, amit az egyetemen belevertek a fejébe. Az ő javaslatára kezdtem el írni. Több mint kétszáz oldalt sikerült teleírnom. Újra és újra visszapörgettem az együtt töltött pillanatainkat és leírtam, lerajzoltam mindent a telebőgött lapokra.

Mindet szeretem. Talán a legkedvesebb élményem az egyik nyaralásunkhoz kapcsolódik egy észak-olaszországi kisvárosban. Esténként a tengerparton sétáltunk órák hosszát, egész a világítótoronyig. A nyaralónkból kilépve az úttesten át rögtön a kikötőbe értünk. Késő délután jöttek mindig a halászhajók a napi zsákmánnyal, aminek egy részét átvitték a kifőzdékbe és frissen kisütve el is adták az ott üdülő vendégeknek. Mi mindig Leona néninél vacsoráztunk, akit azért kedveltem annyira, mert minden szavával és mozdulatával a nagymamámat idézte vissza. Csodálatos asszony volt. Miközben pucolta, szeletelte halakat, Enya számait hallgatta és olyan szeretettel készítette el a fogásokat miközben dúdolt, hogy öröm volt nézni őt. Aztán egyszer csak Michael hirtelen felállt, és azt mondta, hogy most pedig táncolni fogunk. Én nagyon meglepődtem, mert sosem táncoltunk még előtte és nem is tudok. Aztán csak átöleltük egymást és lépegettünk jobbra-balra. Leona és az a pár vendég, aki még ott volt, figyeltek minket és csak mosolyogtak. Bár újra táncolhatnék vele.

Ez az a kérdés akar lenni, hogy mi az élet értelme?

Emlékszem, Michaeltől egyszer azt kérdeztem, hogy miért nézi olyan nagy áhítattal a teliholdat vagy a napot mikor az lenyugszik, hisz’ nincs sok értelme. Ő azt felelte, hogy szerinte sincs, mégis ezekért a dolgokért él, mint a naplemente.

Sokan keresik az élet értelmét, pedig szerintem nincs ilyen mindenkire érvényes kollektív életcél. Az, aki keresi, hagyja abba most, és ne pazaroljon több időt a kutatásra. Az életed értelmét nem keresni kell, hanem megválasztani. És Te vagy az, aki választ. Ennyi. Legyen munkád, otthonod, barátaid. S ha ez megvan, akkor már csak döntened kell.

Minden korszakomban más volt. Fiatal koromban, emlékszem, arra törekedtem, hogy párt találjak. De amíg túlságosan is akartam, csak nem jött össze. Sokszor minden utamba akadt jöttmentbe próbáltam belelátni a nagy Ő-t. Akkor aztán egyszer csak betelt a pohár és úgy döntöttem, hogy mást keresek. Elkezdtem tanulni, sokat olvastam és zenéltem. Mindig is foglalkoztatott az, hogy milyenek az emberek és az talán még inkább, hogy én milyen vagyok. Egyre jobban tisztába kerültem önmagammal, s megbékéltem azzal is, hogy meleg vagyok. Aztán Isten utamba sodorta Michaelt. Ezzel kaptam az élettől hat évet, amit egy csodálatos ember társaságában tölthettem el. Nem törődtünk senkivel, csak éltünk, együtt. Ez volt az a korszak, amikor nem volt szükségem kitűzött célra, hacsak Michaelt nem lehet célnak nevezni. Akkor bizony Ő volt az életem értelme. Bármi történt, ott voltunk egymásnak. Amióta viszont nincs, minden nap harcolnom kell. Ahogy egyre ráncosabb és kövérebb leszek, egyre lottyadtabb és szárazabb a bőröm, egyszóval megvénülök, már csak a barátaimat tartom fontosnak.

Azt, hogy ők az én bizalmasaim. A fiatalok közül sajnos még csak kevesen értékelik igazán az ilyen feltétlen bizalmat két ember között, de ez az öregedéssel változni fog. Karl és Andreas… mi ilyenek vagyunk. Lassan negyven éve ismerjük és szeretjük is egymást, persze azért nem egyszerű néha elviselni őket. Tudod, az öregek egyre hülyébbek is lesznek a korral, egyre több rigolyájuk lesz és nehezebb alkalmazkodni. Többek között az alkalmazkodás hiánya is egy azon dolgok közül, ami miatt nehéz már ilyen korban párt vagy új barátot találni. Nem tudnánk már megszokni a másikat. Az én esetemben lehet, hogy nem is akarnék megszokni egy másik embert. Nekem ez már megvolt…

Szóval a barátok nélkülözhetetlenek. Túl sok elcseszett hülye szaladgál odakinn, és az a kevés ember, akit igazán megszeretsz és végigkísérnek az életeden, ők lesznek azok, akikre majd jó lesz visszagondolni öreg korodban. Azok, akikért megérte élni.

Amint kikerülök innen, elmegyek Michael sírjához. Ha viszont itt halok meg, táncolni fogok vele.

* Lars 2015 márciusában meghalt. Karllal beszéltem utána, a legvégén ő volt bent nála. Azt mondta, hogy Lars nem szenvedett. Álmában távozott.

Készítette: Zöld Bálint