A felnőtté válás rögös útját bemutató filmek jellemzően a fehér középosztálybeli fiatalok életét követik nyomon, hiszen egy ilyen karakterrel mindenki tud azonosulni, míg egy kisebbséghez tartozó személy története elidegenítené a nézőt – vagy mégsem? A Csajkor főszereplői által megélt lélektani pillanatok, a gyermekkor elmúlása, az egyre növekvő felelősség, a megszokott környezetünkből való kilépés igénye és az emberi kapcsolatokkal járó öröm és fájdalom mindannyiunk számára ismerős, egyetemes emberi érzések.
A kisebbségek gyakran negatív, sztereotíp szerepkörben jelennek meg a filmvásznon, ami tovább fokozza a társadalmi rétegek, rasszok, vallási csoportok között kialakult feszültséget. Ezen feszültségek, intézményesített prekoncepciók felszámolását segítik elő a kisebbséghez tartozó szereplőket egyénként, nem pedig tulajdonságaik összegeként bemutató filmek – így Celine Sciamma alkotása is.
A film Marième, a külvárosi gettóból kitörni képtelen, tizenhat éves lány története. Marième a hatalmát erőszakkal érvényesítő bátyja árnyékában, húgait éjjel-nappal dolgozó anyjuk helyett is nevelgetve éli mindennapjait, mikor befogadja őt a három féktelen, élettel teli barátnő; Lady, Fily és Adiatou. Barátságuk felszabadítja Marième-et, aki köztük kiélheti addig elnyomott nőiségét, és iskolatársai kirablása, rivális bandákkal való verekedések során ideiglenesen hatalmi pozícióban is kipróbálhatja magát – a bátyjával szemben felvett szubmisszív szerepét ellensúlyozva. A sajátos idill azonban nem tarthat örökké – Marième a három lányt és családját maga mögött hagyva a helyi drogmaffia tagjaként folytatja újtát az önállóság felé. A film nem próbálja szépíteni az afrikai bevándorlók helyzetét, Marième hattyúdalában őszinte, lehangoló képet fest saját és sok hozzá hasonló lány jövőjéről – bármerre is sodorja őket az élet, a külvárosi nyomorból számukra nincs kiút.
A film első perceiben amerikai foci közben látjuk a középiskolás lányokat, akik könyörtelenül lökik fel és ütik arcon ellenfelüket a játék során, a meccs végén viszont önfeledten, ujjongva ünneplik egymást. Ritka, felemelő pillanat ez, mellyel a Csajkor egyből lesöpri magáról a filmekben megszokott, női versengéssel és rivalizálással kapcsolatos kliséket. A bajtársiasság a négy lány barátságában egyértelműen megmutatkozik – feltétel nélkül támogatják egymást, foggal-körömmel kiállnak társukért, és élcelődő megjegyzések vagy mélyre ható, őszinte kritikák után is megértő ölelésben teljesedik ki egy-egy jelenet, amit a gondosan kiválasztott betétdalok emelnek néhol katartikus magasságokba.
Az elmúlt év talán legemlékezetesebb jelenetében a Csajkor főszereplői a körülöttük létező, kilátástalan világról megfeledkezve, egymásba karolva táncolnak hotelszobájukban Rihanna Diamonds c. slágerére. A kéken megvilágított szobában éneklő, álmokkal teli, de valószínűleg örökre a gettóban ragadó lányok előadásában új értelmet nyer a dal, az egymás társaságában menedéket találó fiatalok felszabadult éneke pedig felejthetetlen élményt ad a nézőnek. Lehet, hogy tíz év múlva már nem fogok emlékezni erre a filmre, de akárcsak egy poros láda mélyén rejtőző plüssmackó, ez a négy perc is az önfeledten álmodozó, felhőtlen gyermekkor élményét adja vissza – és óhatatlanul is mosolyt csal az arcomra.
Csajkor | Bande de fillesfrancia dráma, 2014,113’rendezte: Céline Sciammaforgatókönyv: Céline Sciammaszereplők: Karidja Touré, Assa Sylla, Lindsay Karamoh
Szöveg: Tamássy Zita