Hogy hogy kerültem én ide, ügyünk szempontjából lényegtelen. Bár azt hiszem nagyon sokak ügye szempontjából az is, hogy milyen hatással volt rám ez az út, de úgysem tudom megállni, hogy nyomtatásban el ne meséljem, és ha már idáig jutott a kedves Olvasó, úgyse tudta megállni, hogy legalább el ne kezdje. Ó, ha tudná ennél csak mennyivel jobb lesz!
Az egy bekezdés után feszengve előhozott „rendben, rendben, de mégis pontosan hol?”-ra nevetve bökök a térképre valahol az USA dél-nyugati részén, hogy utána azért kötelességből is pontosítsak: Új-Mexikó, Arizona, Nevada, Utah, Colorado – ez az öt állam jön most. A Nagybetűs Délkelet.
Prekoncepciókat tekintve, igen, ezen a területen van egy rakás kő, jelentékeny mennyiségű sivatag, pusztulásszintű meleg és talán még több kő. Köztudott még ezen felül, hogy bizony itt van a Grand Canyon (micsoda trükk: tulajdonnevet a kőnek!) és Las Vegas.
Nem állítom, hogy meg tudom cáfolni a fentiek jelenlétét, de a végére remélem átadom az érzelmi kötődést az összeshez. Mert bárki bármit mond, azt még egy darab sziklához is lehet, hát még egy ilyen fantasztikus vidékhez!
Minden egy Dallas Fort Worth-i átszállással kezdődött, no meg belépéssel az Egyesült Államok területére. Innen egy maximum negyvenfős lélekvesztőben aktívan halálféltünk a monszunidőszaki szörnyű vihartól egy vidám 1,5 órát (természetesen az aktivitást illetően legalább túlzok, az út nagyrészén passzív voltam az önvédelmi kómától és az akkor már 26 órája való ébrenléttől), hogy megérkezzünk az új-mexikói Santa Fe (NM) repterére. Mindenki vizualizáljon egy metropoliszt, majd vesse el nagyon gyorsan, mert egy mezőről beszélünk egy hodállyal a közepén. A világ legbájosabb hodálya mitagadás, de nem több annál. Jellegzetes, lapostetős, meleg színekben pompázik és egy fagerenda sem felejti el a látogató arcába üvölteni: „SZIESZTA”. Ilyen az egész város. Békés, déli, napsütötte és nem túl nagy (kivéve persze az alvóváros részt, ami igenis az).
Itt rögtön meg is állhatunk a napsütés említésénél. Pár bekezdéssel feljebb tűző napot és meleget ígértem. Nos, nekem is azt ígérték. Ennek ellenére háromhetes túránk első másfél hetében rengeteget zuhogott az eső. Nem volt ritka, hogy az elképzelhetetlenül nagy távolságok megtételénél – a stáblista előtti idilli amerikai autópályákon, ahol az ember nem tehet mást, mint hogy a végtelenbe és tovább tart – le kellett állnunk minimum fél órákra, mert nem láttunk az esőtől és a vihartól. Ezen persze, hogy morcogni kellett kicsit az elején, de 50 éve nem volt ilyen durva az esős időszak, a megalomániám meg nem engedné, hogy ne akarjak része lenni valami ilyen emlékezetesnek. Egyébként is mennyivel földöntúlibb és apokaliptikusabb dolog a Meteor Crater (AZ) oldalán megállni és onnan nézni szerteszét az érkező viharra és magára a becsapódás 1,2 km átmérőjű helyére, mintha az ember ugyanezt teszem azt szalmakalapban és tikkasztó melegben követné el.
De vissza Santa Fe-hez, amin bizony átmegy az ikonikus 66-os út, ami átszeli kelet-nyugati irányban szeretett államainkat. Nem egy településsel találkoztunk a délnyugaton töltött idő alatt, ami ezen kívül keveset tudott felmutatni, de Santa Fe nem ilyen. Az USA második legnagyobb műkereskedő központja New York után és az amerikaiak által rajongva szeretett bevásárló hely, de ezt bevallom már soha nem fogom megérteni. Bár jobban végiggondolva kinek ne lenne szüksége még legalább két pár cowboy csizmára vagy indiánok által készített takaróra?
Kultúrálisan az észveszejtően kisméretű helység pezseg. Szinte minden este koncertek vannak a tavasz-nyár nagyrészében a főtéren, a magángalériák kiállításokat, beszélgetéseket, szociális eseményeket szerveznek, építettek maguknak húsz kilométerrel odébb a sivatag egy remek akusztikájú dombjára egy operaházat. Van itt minden.
Szintén Új-Mexikó – és a változatosság kedvéért csillogó és elkerekedett szemekkel való lelkendezés – Los Alamos, és amit tudományosan képvisel. Egy úgy nevezett „mesa”-ra építették, ami a fennsíkból megmaradt magaslatot jelenti. Az állam nagyrésze ilyen földrajzi sajátságú. Van egy hangulata mit mondjak, és ha belegondolunk milyen egyszerű védeni egy katonai létesítményt ami magasan van és egyetlen szűk út vezet felfelé akkor elámulhatunk a saját felismerésünktől. Igen, nekem is stratéga volt a jelem az oviban.
Itt a jelenleg is folyó fizikai, biológiai, nanotechnológiai kutatásokról a minden településen elmaradhatatlan visitor centerben hintettek el néhány információt, de egy teremmel arrébb már a Manhatten Project történeti részleteiben merülhetett el a látogató. Sokan eljöttek idáig ezért és igazat adok nekik. Lehet, hogy túl van a világ végén a sivatag mélyén, de tiszteletet parancsol az a szellemi tőke amit itt valaha felhalmoztak. Való igaz, amikor valaki olyanokat ír, hogy „tiszteletet parancsoló szellemi tőke” akkor változtatni kell a gyógyszerelésén.
Valószínűleg nem lehet eleget hangsúlyozni, milyen rettenetes dolog volt az emberiség számára az atombomba létrejötte, de a Los Alamosban egykor folyt kutatások tudományos jelentőségét firtatókra sikítva rontok rá, ha még nem szaladtam el ugyanilyen gesztusok mellett. Érdekes tény, hogy amikor Oppenheimer civil felelősként létrehozta a várost és betelepítette a semmi közepére (és a semmi itt szó szerint értendő) a világ akkori legnagyobb koponyáinak jelentős százalékát, akkor ezen tudósok átlagéletkora 29 év volt. Várom a lenyűgözött tekinteteket. Semmi gond. Ez természetes.
Látni egyébként Los Alamosban keveset lehet a remekül összerakott múzeumain kívül, de itt azonnal meg is kell dicsérni az amerikai állampolgárokat, hogy ilyen elánnal tudnak összerakni ismeretterjesztő kiállításokat, legyen szó bármilyen minor eseményről vagy látványosságról, hát még valamiről, ami annál meghatározóbb.
Új-Mexikó egyébként tele van ún. pueblokkal, amik valaha volt vagy még most is lakott indián falvak. A kedvencem talán – ahol szörnyű csorbát szenvedett az önértékelésem, mert kiderült túl magas lennék tisztességes indián hajadonnak – a Bandelier National Monument volt, ahol sziklába vájt fülkék szolgáltak lakhelyül egy egész törzsnek, amiket összetákolt (néha 40 méternél nagyobb szintkülönbséget áthidaló – köszönöm kérdésetek – lábremegősen féltem) létrákkal lehetett elérni.
Minden egyes maga nemében különleges település, canyon, vulkán vagy erdő elért egy dolgot – tátva maradt a szám. Tájékozottnak csúfolnak, talán még hiszékenynek is, de napról napra meg kellett lepődnöm, hogy bár olvastam vagy hallottam valamiről, az kézzel fogható valójában létezik. Létezik és lehetek olyan szerencsés, hogy megnézhetem. (A hosszútávú ördögi terv, hogy mindent megnézzek kerek e világon. Igen, naivnak is mondtak már.)
De ideje továbbindulunk bele az arizonai vadonba.
Volt szerencsém, a már említetthez hasonlóan zord időjárás mellett a Petrified Forest National Parkhoz (AZ) a gyermekkorom vajdahunyadvári ásványkiállításaira emlékeztetőre kövesedett faanyagával (és ez egy nagyon pozitív dologhoz való hasonlítás, kérem tisztelettel) kellően nagy alapterületen elterülve. Az ’erdő’ mellett szintén ércek és ásványok által színes vonalakkal tarkított dombos sivataghoz és további számtalan őslakos (pl. Navajo) emlékműhöz és szellemek által tisztelt helyhez, ahol csak az nem tobzódott spirituálisan, akinek sosem volt lelke.
Tudom, itt nagyon elharaptam Arizona javarészét, de nem igazán tudok várni a következő ponttal, akkor is, ha vajmi kevéssé szedtem pontokba a folyószöveget. Nézzétek el nekem. Sok mindent kell elnézni még a következő részben, mert bizony szemérmetlenül érzelegni fogok.
Kedves Olvasó, drága Szinapszis-szimpatizáns, aki megtisztelsz azzal, hogy talán magad sem tudod micsoda, de hajt valami, hogy továbbolvass. Ideje elhagynom a tényeket és átadni valamit, ami inkább impresszió és amit bárhogy igyekszem, sosem fogok tudni átadni.
Rengeteg dolgot láttam, amiről mindig azt hittem, hogy nem lehet szebb. Nem lehet lélegzetelállítóbb és nem érezhetem magam a volumene mellett jelentéktelenebbnek és teljesebbnek egyszerre. Aztán.
Aztán megérkezem a Grand Canyonba és törpe voltam. Nem fért bele a szemembe. Néztem és nem tudtam befogadni annyira gyönyörű volt. Mondják, hogy van olyan, amikor az ember nem kap levegőt, mert valami annyira felfoghatatlanul csodálatos. Tényleg elfogyott a levegőm. Kiszippantották a kilátópont mellől, csak a frissen érkezők számára. Ígértem érzelgést is, ha még nem lett volna elég. Tartsatok gyengének, valakinek, aki nem tudja levakarni a fenekéről a tojáshéjat és annyira naiv, hogy mindenen meghatódjon, de ez nem egy átlagos kiskutyás samponreklám volt. Ez maga volt A Szép. A fogalom. Egy az egyben. Ó, a lényeget nem mondtam. Szóval igen, sírni kezdtem. Nagyon decensen és moderáltan, hiszen milyen megalázó a világ egyik legszebb helyén bömbölni, de mit lehet tenni. Aztán elmúlt, mert nevetségesnek éreztem és nem is maradt időm az ilyesmire a lenyűgözöttség mellett. (Persze áldottam az eszem, hogy erről nem blogoltam, de miért is ne közöljünk megalázó tényeket nyomtatásban? A szerkesztőség remélem teljes vállszélességgel mögöttem áll.)
Napokat töltöttünk a 446 km hosszú canyon környékén, megpróbáltunk minél több kis túrát tenni és kilátópontot megnézni, bár kizárólag a South Rimen. Fontos tudni mielőtt oda megy az ember, hogy a canyonba való alászállás alapkövetelménye, hogy minimum egy maratonfutó fizikumával kell rendelkezni és vaknak vagy vakmerőnek lenni, de legalább nem tériszonyosnak.
Minden kilátópontról más és más volt a látvány, a kőzetrétegek színei, az egész mélysége. Láttuk naplementében és napfelkeltében is (a dolog tanulsága, hogy lehetséges, hogy napközben felkúszik a hőmérséklet 33-34 celsius fokra, de hajnalban attól még negatív és nem lehet elég takarót kölcsönkérni a szállásról, hogy optimális testhőmérsékletet biztosítson). Az természetes, hogy soha nem felejtem el, de hogy bármi történjen, egyszer visszamegyek az is biztos. Merjünk nagyot álmodni! – nekem ezt tanították kicsikoromban és általában élek is vele – iv.
Maradt még egy kisebb, de annál különlegesebb canyonunk Arizonára – az Antelope canyon. Erről csak az nem látott híres és díjakat nyert természetfotót, aki becsukta a szemét, ha ilyenekkel traktálták, és mégis szinte senki nem tudja, hogy hol készült. Legyen, elmondom. A Föld kicsit talán felszínre kihelyezett méhében. Furcsa kép, nem tagadom, de az ember besétál és nem csinál mást (az ámuláson és bámuláson kívül), csak lélegzi be az elemi biztonságérzetet és a csöndet. Csak csoporttal és vezetővel látogatható, és akkor a legérdemesebb, amikor a délelőtti órákban besüt a fény; de tényleg zsigeri megnyugvást ad az egész hely. Nem azt a fajta elveszettséget és aránytalan apróságot, amit a Grand Canyon méretei keltenek a látogatóban, hanem a szűk folyosók részeként mozoghat aki belép ide. Mintha soha nem is lett volna máshol.
De ideje átnyargalnunk Utahba, ahol még több vörös sziklaképződmény várt a Monument Valleyben, ahol annyira lekopott az egykori fennsík, hogy magányos hegyeknek tűnnek a maradékai, és ahol a beteljesülő álmok hazája bizony szomorú képet mutatott a sivatagbeli lakókocsiparkok és összetákolt papírólak nyomorát látva. Az élet errefelé sem fenékig tejfel, főleg ha az ember őslakos vagy rossz országrészre születik, ahol csak homok van és forróság esetleg, és általában a kettő együtt.
Utah hihetetlenül sokszínű természeti kincseit tekintve. Itt van a Zion Canyon, Bryce Canyon és az Arches National Park – mindhárom teljesen más arcát mutatva a kőzet és a víz találkozásának.
Az Arches arcpirító statikai lehetetlenségével (és az író hasonló kaliberű hozzáértésével, itt jegyezzük meg) és a minden beborító vörös homokkal szöges ellentéte a Zion csupazöld-csupamezítlábaspatakbancsászkálásos (maga volt a mosolygós, napsütéses, olyan-nyár-ami-tavasz jellegű nyugalom) hangulatának, és egyik sem hasonlítható össze a teljesen más kategóriába tartozó sziklacsipkés Bryce Canyonnal. Mindegyikben el lehetett volna tölteni napokat, és akkor sem lett volna elég.
De nagy úr az önkényes témaválasztás és a kötött karakterszám is, úgyhogy Nevada leghírhedtebb városa következik, Las Vegas.
Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit – siker, pénz, csillogás – mert nekem szörnyű és taszító élmény volt. Hallottam nagyon pozitív dolgokat is más látogatóktól. Nem tudom, amennyire várta a városi gyerek lelkem a nagy lakott települést, annyira volt meghasonlott, felületes és kiábrándító az a mértékű pazarlás és ön- és másokat ámítás amit ott láttam egy este alatt. Persze látványos, de a jóízlésnek nyoma sincs, és régimódi felfogás, de az mintha érték lenne.
Minden ami kritikaként megfogalmazható az ottani társadalommal, de egyébként szerintem bármelyikkel a fejlett világból, az hatványozottan megjelenik Vegasban, és még büszkék is rá. Hát. Annyira nem lett az én városom, hogy legális kaszinózási életkor ide vagy oda, odáig nem jutottunk el, mert győzött az averzió, így Nevadából szívesebben emlékszem vissza a tó-gát-tengelyére a Hoover Dammel és a Lake Meaddel, mint magára a Szerencse Fővárosára.
Mi a fene maradt nekünk ezután? A Colorado állambeli frissítő különbözőség a sivatagtól Sziklás-hegységestül, síparadicsomostul (mert a nyár ellenére nem szabad megfeledkezni Aspenről) és szebbnél szebb völgybéli tavastul. Az állam, ami minden sarkon, minden nap tart egy ételközpontú fesztivált. Valóban nehéz azonosulni, ugyebár. Az egész térség a túrázásra lett kitalálva, már hogy a fenébe ne ajánlanám ezt is? Pont az előbbiektől való különbözősége fogott meg, azt hiszem.
A tanulság levonásával azonban bajban leszek, mert ennyi élményt nyár óta alig tudtam feldolgozni. Egyben viszont biztos vagyok; ha az ember lányának vagy fiának van lehetősége világot látni, akkor nem csak más, de sokkal jobb ember is lesz. Valahogy teljesebb. Új látásmódot kap, új célokat, és bármi történhet az utazás után, visszagondolhat rá és minden eltörpül amellett, hogy valami ilyennek a részese lehetett.
Ne áltassuk magunkat, dicsekedni is jóérzés az ilyesmivel, mintha teszem azt az én érdemem lenne a Grand Canyon maga. Pedig nyilvánvalóan senkik vagyunk, ha valami ilyen mellé állva jutna időnk öndefiniálni is. Ugyanakkor őszintén bevallom, három hétig (de mindig, amikor közel vagy távol láthatok valami újat) minden óriási és egészen apró dolog mellett állva én voltam a legboldogabb senki.
Szöveg és fotó: Lévai Eszter