A művészetről magasztos ideák, roppant jelentéstartam, hatalmas műalkotások jutnak eszünkbe – Bosch, Grünewald festményei, Goya grafikái vagy esetleg Canova szobrai. Igen ám, de ha a korosztályunk művészeire, mint társadalmunk szűk rétegére gondolunk, rögtön egy ködös kép ugrik be. Sokan nem is az alkotást, hanem a kötetlen életformájukat veszik észre, vagy csak azt látják, hogy nem úgy élik a mindennapjaikat, mint az átlag. De kik is a mai művészek, valóban igaz-e rájuk a kötetlenség és a szabadság? Mi is az igazából, amivel foglalkoznak?
Naivan azt hihetnénk, hogy milyen könnyű az életük, csak annyi a dolguk, hogy különlegesek legyenek, a többi talentumot meg úgyis fentről kapták. A jól ismert, régi korokban maga a művészi alkotás volt a lényeg, melyet majdhogynem istenítettek, istenítünk. Ez a célja az alkotásnak a kortárs művészetben azonban elvesztette a jelentőségét. A kommunizmus korszakában a kortárs művészet eleven tiltakozás is volt a rendszer zsarnoksága ellen, a szabadságvágy szinte csak a művészetben juthatott kifejezésre, és a műalkotások már-már harcba szálltak egy valamivel nemesebb politikai berendezkedésért. Ez a vonása a művészeteknek közösséget teremtett, az összetartozás érzését közvetítette és adta maguknak a művészeknek és közönségüknek. Ma mi ellen és mellett lehet összefogni, küzdeni zavaros, határ nélküli világunkban? A kortárs művészek egyik problémája, hogy nem fordulhatnak a nagy közös gondolatkörökhöz, a „kötelező”, bejáratott témákhoz. Nem tudják, hol a kezdet, honnan indulhatnak ki, és meddig mehetnek el, mert nincsenek határok, sem gondolatban, sem stílusban vagy műfajban: a gondolat szinte túllépett a művészeten. És nincs annál nehezebb, ha az embernek nincsenek meg a szeretett, jól bevált határai.
A kortárs művészetben néha azt látni, mint annyi másban, hogy csak a kapcsolatok számítanak. Úgy tűnik föl gyakran, ha a művész nem tudja eladni magát, a tehetségével senkit nem fog meg, és elveszik a süllyesztőben. A művészek között kialakulnak csoportok, melyek nem irányzatok, hanem szűk kapcsolatrendszerek, hálózatok, és a bekerülés alapja nem a tudás, nem a tehetség, hanem a bűvös ismeretség, a kapcsolat a médiával, a politika ilyen vagy olyan tényezőivel. A művész pedig kénytelen olyan formákat létrehozni, amelyekben nyoma sincs az eredetiségnek, mert meg kell felelnie a társadalom elvárásainak, engednie kell a környezete véleményének, különben éhen hal.Nem beszélve arról, hogy hányan kerülnek be hihetetlen nagy erőfeszítéssel valamelyik művészeti egyetemre, azt becsülettel elvégzik, kitanulják mesterségük fortélyait, és utána nem tudnak a tehetségüknek megfelelően elhelyezkedni, munkát találni. Ez talán mégsem olyan egyszerű, ahogy elsőre elképzelnénk. Néhány mai, fiatal művésszel – korombeliekkel – beszélgettem, és bepillanthattam ismeretlen világukba.
Szabó Zsuzsanna divattervező, a művészetét nem a megszokott értelemben műveli, nála a tervezés olyan, mint a festés; arra használja, hogy elmondjon valamit, egy gondolatot, egy érzést. A képen lévő darab az érintést szimbolizálja, mintegy „második bőrréteget” képez a testen. Művét a „Berlin, berlini fal” című pályázatra készítette. Az érintés pedig úgy kapcsolódott a falhoz, hogy rengetegen gondolnak vissza édes nosztalgiával a „boldog” NDK idejére, az akkori biztos megélhetésre. Munkájával a téves és a valós érzékelésekre mutat rá, felhívja a figyelmet a test azon részeire – ez esetben a bőrre –, melyekkel az ember leggyakrabban érintkezik a külvilággal.
Gál Bettina fotóművész és grafikus sajátos „projektre” vállalkozott. Az úgynevezett konceptuális művészet jegyében, ahol nem az esztétikumra, nem a szép formára való igyekezet, hanem egy gondolat, egy gesztus hozza létre az alkotást, azzal a „közhelyes” témával kezdett foglalkozni, hogy valakinek mi a jó az életében. „Pontosabban azzal,” magyarázza, „hogy másoknak mi a jó. Mondjuk azért, mert én nem tudtam rá a választ, és ezért mások segítségét kértem”. Először csak a barátainak tette fel a kérdést, majd ismeretleneket is megszólított az utcán, és arra kérte őket, hogy írják rá egy post-itre, mint ahogy felírjuk magunknak, hogy „fél kg kenyér”, vagy bármit, amit nem szabad elfelejtenünk a rohanásban. Ami a legérdekesebb volt számára, az a hihetetlenül sokféle pozitív visszajelzés. Voltak, akik boldogan megköszönték, és voltak, akik bepillantást engedtek, hacsak egy másodpercre is, magánéletük egy-egy titkába. „Nem arra vagyok kíváncsi, mik a vágyaid, mi lenne jó… Hanem arra, mi az, ami már ebben a pillanatban jó és létezik.”
Dick Alexandra festőművészt egy folyóparton talált egzotikus gyümölcs ihlette meg, melyet Göbnek nevezett, ami tele volt apró rohadásokkal, és nyomasztó zöld színe daganatra emlékeztette. Gondolatban ebbe a Göbbe helyezte összes fizikai és lelki nyomorúságát. Ezzel levette a válláról ugyan az összes terhét, de a tárgy így érzelem nélkülivé, szinte semmivé változtatta őt. Fotósorozatot készített róla, ahol a nyomorúság nélküli érzelemmentességen van a hangsúly, és egy videót is, ahol próbál a „lelki nyomorúságával” egyensúlyozni; leejti, de mindig újra felveszi, nem tud tőle elválni, függ tőle. Szerinte minden ember ragaszkodik félelmeihez, és féltve óvja azokat, mint ahogyan ezt a zacskó jelképezi, melybe a filmen a Göb belekerült.
Tettamanti Ádám grafikus gyakran az idő, a véletlen és a sors ősi témájához nyúl. Az egyik grafikáján a Moszkva téren ábrázolta jóslásra használatos tarot-kártya néhány lapját. A tarot filozófiája szerint nincsenek véletlenek, és minden mindennel összefügg, ebből kiindulva a tarot ismert figurái: a Bolond, mint a véletlen, a Papnő, mint az inspiráció, a Szerelmesek, mint egy döntés, az Ördög, mint a testi vágyak, az Akasztott ember, mint a kényszerhelyzetek és a változások, a Hold, mint a félelmek; bárhol feltűnhetnek, bármelyik téren vagy utcán. Ez esetben a Moszkva téren. A másik művén pedig, mint ezen események irányítója szerepel a sors kiszámíthatatlan kereke.
Melkovics Tamás szobrász portréja hosszú évek munkájának az eredménye. Kezdte a formai ötleteihez legjobban illő anyag megtalálásával. Három éven át kereste a karaktert: készített apró stilizált és groteszk portrékat, míg a tervezés és az öntvényalap kifaragása után el nem jutott a tömeg megformálásán keresztül a bronz majd sárgaréz portréig. Miután mindezzel elkészült, a kiöntött szobrot túl szimmetrikusnak találta, felszeletelte, és újra összeillesztette, hogy a karéjok térben egymáson elcsavarodjanak, kifejezve, hogy a finom aszimmetria az emberi arc szépségének velejárója. És arra a kérdésre, hogy a szobra miért kerekes, válasza ez volt: „azért kerekes mert vicces! nem akartam hogy valami szakrális maszlagot húzzanak rá akik értelmezni próbálják”.
A világot a tudomány irányítja, de a művészet teszi élhetővé, érdekessé. A művészi alkotás világa – akárhogy is – mágikus világ marad: a mélyebb valósággal köt össze.
Készítette: Dr. Pásztor Zsófia