Dr. Tímár József: Sokáig nem árultam el magamról, hogy mással is foglalkozom

Ha a gyökereket keresgélem, szerintem, mint mindenkinél, a középiskoláig nyúlhatunk vissza. Én Berzsenyista voltam. Érdekes iskola volt a Berzsenyi; a matematika tagozatáról volt híres, de közben nagyon jó önképzőköre volt. Későbbi filmrendezők, színészek – Kern András tudomásom szerint oda járt, Koncz Zsuzsa akkor végzett, mikor én odaértem; szóval egy ilyen hangulatú középiskolába kerültem. Feltehetően ez stimulált. Emellett szerettem az irodalmat, soha nem volt kényszer számomra az irodalom tanulása.

Nagyon önfejű voltam, ami meghatározta  mentorügyeimet. Inkább indirekt módon eltűrtek, de közvetlenül senki nem segített. A visszajelzés forrása az önképzőkör volt számomra; ott terelgettek, és a baráti köröm megmutatta nekem a modern irodalmat. Így próbálkoztam.

Nem. Ez a hajlamom a tömör fogalmazásra valószínűleg már egy régi dolog. A tudomány is erre instruálja az embert, és ez az oldal fejlődött nálam a későbbiekben. Nem szeretem a szószátyár dolgokat. A költészet nagyon sűrített, koncentrált, lényegre törő. Így ha az embernek van valami mondanivalója, akkor a lényeget valahogy kevés szóval tudja megfogni.

Nagyon idealista voltam. Sokáig azt hittem, hogy sportorvos leszek, és valami futball csapat mellett fogom tengetni az életemet. Ez aztán az egyetemen nagyon nagyon megváltozott bennem. Sokan befolyásolták a pályámat. Szegeden kezdtem. Szeged a 70-es években a magyar irodalom szempontjából egy izgalmas terület volt. Valahogy az emberre hatott az a légkör. Sándor György például sokszor megtisztelt azzal, hogy beszélgethettünk, megnézegette, hogy miket csinálok. Tulajdonképpen indirekt jeleket kaptam, hogy ez érdekes lehet füzeten kívül is, amit az ember csak magának írogat. Aztán az orvosi egyetemen, itt, mikor átjöttem a Semmelweisre, egyszer-egyszer néhány dolgot elküldtem az akkori egyetemi lapnak. Emlékszem, egy pályázat is volt – Szabó Magda volt az egyik bírája. Aztán ha az ember érezte, hogy nem döngölik a földbe, akkor úgy gondolta, hogy nem olyan rossz amit csinál. Valahogy így ment ez. Sok tudatosság nem volt benne. Sok tudatosság most sincs benne. Csak így utólag visszatekintve lehet belőle fabrikálni valamit. Próbáltam kielemezni, és így lett egy kötetnyi olyan írás, ami esetleg másnak is üzenet, nem csak magamnak.

Igazából én másra használtam az írást. Ez nem kompenzálás. Ez egy más területe az életnek. Hogy az embernek nem csak egyféle identitása van, az szerintem természetes, és nagyon egysíkú életet élnek azok, akik egyetlen dologba koncentrálják bele az életüket. Ennek sok káros hatását érzem vagy látom. Ráadásul az orvostudomány látszólag nagyon racionálissá és természettudományossá vált, közben mind a mai napig hihetetlen mennyiségű szubjektív elemmel van helyettesítve a tudásunk… Másrészt pedig nagyon nagyfokú empátiát és emberismeretet is igényel, ami aztán közelít a nem csak az orvostudományban való jártasság szükségéhez. Ha valakiben van ilyen típusú érzékenység, akkor nem csoda, hogy művészetre adja a fejét. De tényleg. Az ember rájön, hogy ahhoz, hogy a nehéz napok nyomását elviselje, kellenek olyan tevékenységek, ahol szellemi kihívás van, de mégis valami teljesen más, mint a tudomány. Erre tökéletesen jó ellensúly az irodalom, és tudja könnyíteni egyik a másikat, vagy akár elősegíteni is.

Sokszor probléma lehet a napi munkában, hogy az ember szívesen kimondana hasonló nyíltsággal vagy egyenességgel dolgokat, de taktikázni kell, mert a cél elérése szempontjából az célravezetőbb. Hál’ Istennek az írásban és a költészetben nem kell ilyen típusú kompromisszumokat kötni. Ez mindkét esetben empátia kérdése, csak az egyik esetben másra használja azt az ember – mert ha a mindennapi teendőkben állnánk így a dolgainkhoz, a tudományhoz, vagy az emberekkel való napi érintkezésben próbálnánk így kommunikálni, szerintem nem biztos, hogy célba érnénk. A művészetben éppen az a jó, hogy itt lehet az ilyen típusú őszinte gondolatokat legjobban átadni azoknak, akik nem biztos, hogy úgy gondolkoznak, mint én. Én erre használom vagy használtam a költészetet – erre is. Különben a gondolatok nagyon hasonlóak mindkét területen, meg a célok között is sok hasonlóság van. Nagyon nem szeretek különben elvtelen kompromisszumokat kötni. Őszinte embernek ismernek, aki nem titkolja a véleményét, legfeljebb nem mondja meg… de nem titkolja, ha megkérdezik vagy ha egészen sarkos helyzet áll elő. Hála Istennek a költészetben meg nem kell, nem szabad kompromisszumot kötni. Úgy nem érdemes csinálni. Az legyen nyílt, őszinte és egyenes.

A könyvnek az Ars Poeticájában írtam arról, hogy az embert beskatulyázzuk; meg az élete és a pályája is keretek közé tereli, de ez nem jelenti azt, hogy az illető annyira homogén és egynemű. A kutatási lehetőségek miatt mentem a patológiára, és egyfajta kompromisszumként azt mondtam magamnak, hogy ha ehhez kell a patológia is, akkor megcsinálom – aztán jóval később beleszerettem. A patológia tulajdonképpen az a terület, ami lefedi az orvostudománynak a gyökereit: ha valaki jó rákkutató akar lenni, akkor a patológia egy nagyon jó iskola, hogy megfelelő és helyes irányba terelje a kutatásait. Ez lett a szerencsém. De mind a mai napig, ahogyan itt is írtam: a patológusok között biológusnak számítok, a klinikusok között patológusnak, de a patológusok között klinikusnak is, mert sokat láthat, tapasztalhat ennyi idő alatt az ember. Óhatatlanul ragadt rám sok klinikum. Azt gondolom, hogy nagy szükség van erre az inter- illetve multidisciplinaritásra. Nem szabad beszűkülnie szakmailag az embernek. Gondolkodásában az orvos nem lehet egysíkú. Azzal nagyon sokat veszít a gyógyításnak a hatékonyságából is. Ma már a szakképzések és a ráépített képzések is nagyfokú beszűkülést igényelnek, miközben hatalmas igény van – nem csak a daganatos betegek gyógyításában – a csapatmunkára, a sokféle szakmának az együttműködésére. Ez pedig nem működhet, ha valaki nem ismeri a másik szakmának az alapjait és nyelvezetét; nélkülük nem tud hasznos eleme lenni a többszakmás vagy többszakemberes döntési folyamatoknak. Óriási szükség van arra, hogy többet tanuljon az ember, és más szakmához is értsen, mint kizárólag a saját szűken vett kis szakmájához. Itt egy kicsit hasonlóan érzi magát az ember a művészetekkel. Kell ismerni a világnak más aspektusait is, mert ez segít az embernek, hogy az érzékenységét, az empátiáját fejlessze, hogy több szemmel lásson dolgokat, többféle aspektusból tudjon vizsgálódni, mert esetlegesen ez is segít abban, hogy optimális döntéseket hozzon.

Persze! Még korábbiak is. Miért nincs dátum rajta? Nem tettem rá dátumot, mert végignézve… Jó… azt mondja az ember: ez az életműve… Ilyen kicsi? Hát ennyi. Ezen a területen ennyi. Így amikor végignéztem a különböző periódusokban született írásokat, mindig azt vizsgáltam, hogy van e benne még valami érdekes üzenet, és megdöbbenve láttam, hogy egy csomó minden nem avult el, amit beletettem. Ezért sem tettem rá dátumot, mert az egyfajta kategorizálás lett volna: oda kötöttem volna őket azokhoz az évekhez. Így tudatosan lehagytam róla az évszámokat. Egyetlen egyen van ott az 1969-es, az érettségi környékén írtam.

Pár évvel ezelőtt – amikor erre a tanszékre kerültem – megkerestek hallgatók, hogy lehetne-e tartani nálunk a versmondó versenyt, és boldogan engedtem nekik. Nem árultam el semmit arról, hogy nekem milyen anamnézisem van. Akkor láttam, hogy itt vannak hallgatók, akik nagyon jól verselnek. Aztán látom az ünnepségeinken a Medikus Zenekarnak az aktivitását – meglepő, hogy mennyi tehetséges fiatal van itt az egyetemen.

Meg intelligencia. Az intelligencia részben veleszületett adottság, részben viszont tanulással fejlődik. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a sokféle szunnyadó képességeit az ember próbálja felderíteni és művelni. Ezek a dolgok segítik a napi munkáját is. Tulajdonképpen aki művészettel foglalkozik, az indirekt módon pszichológiával foglalkozik. Akár a sajátjával, akár a másokéval. Márpedig egy orvosnak – szinte akármelyik területen is dolgozik, nagyon jó pszichológusnak is kell lennie. Nem elég nagyon jó szakembernek lenni. Erre is alkalmasak a medicinával nem szorosan kapcsolt aktivitások. Meg általában ezek közösségformáló, közösségépítő szerepűek is; így keletkeznek emberi kapcsolatokból olyan hálózatok, melyeket később a szakmában nagyon jól lehet később hasznosítani. Mondjuk pont az én költészetem erre nem jó. Ez egy magányos műfaj.

Sok szempontból sokkal könnyebb, mint abban az időszakban, amikor én kezdtem, másfelől viszont sokkal nehezebb. Abban az időben egy bezárt ország voltunk, ahonnan nagyon nehéz volt elmenni tapasztalatokat szerezni. Másrészt viszont szerencsés helyzetben voltam; nagyon jó intézetben dolgoztam. Mindkét egyetem, a Szegedi és a Semmelweis Egyetem is nagyon kompetitív volt. Hála Istennek, a Semmelweis kompetitivitása is megmaradt, nagyon erős. A legjobbak próbálnak kitűnni a tehetséggondozó programokban. Mind a TDK, mind a Rektori Pályázati Rendszer elég jó hatékonysággal szelektálja a hallgatók azon rétegét, akikben több– akár sokkal több van. Ebben segít a művészet is. Magyarországon nem csak egyszerűen orvosra van szükségünk vagy orvos utánpótlásra, hanem jó orvosokra van szükségünk. Ez egyáltalán nem a középszerűség irányába mutat. Na, ebben a versenyben ma jó nehéz a hallgatóknak kivenni a részüket. Viszont cserébe nagyon könnyű világot látni és tapasztalatokat szerezni. Én szerencsés voltam, hogy egy olyan professzorom volt, aki TDK alatt azt mondta, hogy nekem el kell mennem Párizsba valamit tanulni, és segített is megszervezni. Ma ezt mindenki, akiben egy kicsi aktivitás és érdeklődés buzog, meg tudja tenni. Szóval részben nehezebb is, részben könnyebb is.

Ez egy küzdelem, erről, ezért írtam. Ez egy küzdelem, amivel az ember a pályáját alakítgatja, és próbálja a képességeit a lehetőségeihez mérni, és megtalálni azt a területet, ahol a legjobban tud teljesíteni. Az ember nem tud mindig abszolút optimális döntést hozni. Lehet, hogy kutatónak kellett volna lennem…utólag nem fogjuk már megtudni, hogy mennyire lettem volna jó kutató, ha nem vállalom be a patológiát, vagy mennyivel jobb patológus lettem volna, ha nem vállalom fel a kutatást. Ebben az is benne van, hogy az embert skatulyázzák, és vagy megfelel a skatulyának – és ő maga is elfogadja – vagy ki akar törni belőle. Csak az meg nehéz. Feltehetőleg ez másban is ismétlődő probléma: hogy egy kicsit mást szeretne, egy kicsit máshogy látja a világot, mert a szeme más, és a világ meg nem hajlandó őt máshogy látni.

Fel kell vállalni. Másfelől pedig… az életem során sokszor változtattam a pályámon, többször is. Szokták mondani, hogy az nagyon ritka, hogy valaki beül egy egyetemi oktatói székbe fiatalon, és onnan megy nyugdíjba, sőt onnan lesz emeritus professzor. Ez nem jellemző a mai világra, és ennek az értelme az, hogy sokkal mobilabbak az emberek. Ahogy fejlődik, változik az életünk, úgy kell optimálisabb környezetbe kerülnünk. Én is ezért így-úgy mindig változtattam a körülményeimen – ha nem is drasztikusan – mert soha nem mentem el, de dolgoztam külföldön. Voltak ilyen periódusok is. Mindez abban segíthet, hogy más szemüveggel lásson az ember – és akkor talán magát is jobban kezdi megítélni vagy helyesebb képet kap a saját képességeiről.

 Így van, és akkor vissza is tértünk ahhoz, hogy az ember nem egy monoton valami, nem egy egysíkú, egyszínű valaki. Ahogy erről beszéltem is: empátia. Nagyon fontos ahhoz, hogy az egyik ember tudjon a másik ember fejével gondolkodni. Ez nem csak a szakmában fontos – legalább ennyire fontos a mindennapi élet különböző konfliktusaiban is. Az élet ebben egy nagyon jó iskola. A környezetünk pedig vagy segít minket ebben, vagy ellenünk játszik.