Jodi Picoult amerikai írónő, regényeinek műfaja a tudományos szórakoztató irodalom tárgykörébe tartozik. Minden könyvének van egy központi eseménye, ami az átlagember számára nem feltétlenül hétköznapi — a legtöbb regényének köze van az egészségügyhöz, különleges betegségekhez, balesetekhez és az etikához.
Gyakoriak könyveiben a perek: orvosi műhibaper, vagy épp egy gyerek perli a saját szüleit — olyan pontossággal és olyan természetességgel leírva, hogy elsőre bárki biztosra veheti, hogy Picoult ügyvédi végzettséggel rendelkezik, csak bizonyos okok miatt nem használja a dr. előtagot. Azonban ez nincs így: angol irodalmat végzett a Princetoni Egyetemen, majd tanári mesterdiplomát a Harvardon.
A történetet majdnem minden esetben több nézőpontból ismerjük meg: a család minden tagja megszólal, akiket a konfliktus ér, az ügyvédek, orvosok, közeli barátok… Nem jellemző, hogy ugyanazt a jelenetet leírja többször, sokkal inkább több szempontból láttatja ugyanazt a problémát, élethelyzetet.
Előszeretettel emeli ki, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a beteg, sérült gyerekek testvéreinek. Érzelmi megterhelést jelent számukra az, hogy a testvérüket szenvedni látják, hiába egészségesek, ez rányomja személyiségükre, életvitelükre a bélyeget. Sokkal kevesebb figyelem irányul rájuk a szüleik részéről: nehéz megosztani a szülői odafigyelést, ha közben szinte minden idejét felemészti, hogy beteg gyerekét életben tartsa.
Bárki, akit elhanyagolnak, joggal kívánhatja, bár törődnének vele többet, vagy érezheti úgy, hogy rossz az élete – ezt egy egészséges testvér mégsem juttathatja kifejezésre, mert örökké ott van mellette az ellenpélda, a beteg testvére, hogy van, akinek sokkal rosszabb. Ő csak legyen hálás a saját helyzetéért. Ám ez a legtöbb esetben nem ahhoz vezet, hogy szerencsésnek érezze magát a másik gyerek, hanem lelkiismeretfurdalást érez, amiért magára gondol, és nem a testvérére.
Azon felül, hogy aprólékosan, mégis érthetően ír Picoult olyan betegségekről, mint a csonttörékenység vagy a leukémia, érzelmi szempontból is gazdagon kidolgozottak a könyvek. Egészen kivételes módon modellezi a szülői létet: talán sehol máshol nem olvashatunk olyat, hogy ilyen részletességgel mutassák be a mai felnőtt és szülői szerepkör feladatait, ahogy Jodi Picoultnál tapasztalhatjuk, ahogy egészen belelátunk egy-egy apa vagy anya fejébe.
Egyszerre vannak jelen a nagy érzelmek, a ragaszkodás jelei, a felelősség, és az olyan mondhatni „földhözragadt” apróságok, minthogy számlákat kell fizetni, bébicsősz után rohangálni, takarítani, a gyerekeket hozni-vinni a különórák, iskola és otthon háromszögében.
Egészen jellemző Picoult elbeszélésmódjára az adomázó nosztalgia: sokszor egészen apró, személyes emlékek felsorolásával próbálja a kapcsolat mélységét illusztrálni, minden egyes regény során többször is. Például a Törékeny című könyvben így beszél a szülész-nőgyógyász Piper arról, amikor elvállalta barátnőjének a gondozását:
„Hogy mondhattam volna nemet? Reggelente együtt röhögtünk a helyi újság olvasói levelein. Őt kerestem fel, ha összekaptunk Robbal, és ki kellett öntenem a szívemet valakinek. Tudtam, milyen sampont használ, hol van a kocsiján a tanksapka, tudtam, mivel issza a kávét. A legjobb barátnőm volt, és kész.”
Ez egyfelől érdekes, mivel a sok efféle információból tényleg arra következtethetünk, hogy a narrátor közelről ismeri, akiről épp beszél, de hosszú távon, a könyv végéhez közeledve már inkább nyomasztóan hat. Arról nem is beszélve, hogy ez sejthetően nem illik bele minden szereplő stílusába, mégis a legtöbb narráció tartalmaz ilyen nosztalgikus felsorolásokat.
Jodi Picoult különösen kedves témája a bioetika — olyan körülmények közé helyezi karaktereit, hogy betegségükön vagy nehéz helyzetükön felül valamilyen etikailag kétséges szituációba kerüljenek. Ezek sokszor megoldhatatlanok: nem létezik jó válasz, vagy éppenséggel csak a későbbiek igazolhatják a döntést. Mégis érdemes a szereplőkkel tartani, gondolatban végigzongorázni a lehetőségeket. Ilyen például az abortusz kérdése, ami több könyvének is témáját adja (Csonttörékeny, Életszikra).
Az orvosi témán túl is szerteágazó regényeinek tárgyköre: iskolai lövöldözés, az amish közösség békés falujában történt bűneset, zoológia, rasszizmus, vallás, holokauszt és még sorolhatnánk. Különösen becsülendő ez a sokszínűség, tekintve, mennyi kutatómunkával jár egy ismeretlen területet megismerni és mennyi munkával jár erről hitelesen írni: a regények végén lévő köszönetnyilvánítások hosszú sora arról tanúskodik, mennyire beleásta magát az írónő adott kérdéskörbe. A Ráadásul az írónő meglehetős gyakorisággal publikálja regényeit, szinte minden évben jelentet meg újat.
Öröm ilyen szerzőre bukkanni: szerencsésnek mondhatja magát, akinek megtetszik az írónő stílusa, mert már most könyvek hosszú sora vár rá, és ez az idővel csak gyarapodni fog. (Nem úgy, mintha Sylvia Platht, vagy Harper Lee-t fedezi fel magának valaki: akkor nemcsak, hogy be kell érnie egyetlen jó regénnyel, hanem a remény sincs meg bármiféle folytatásra.)
A nővérem húga
Jodi Picoult méltán leghíresebb regénye, a történet és a konfliktusok tökéletesen vannak megkomponálva. Az egyes szereplők hitelesek, egyediek.
A történet szerint a 13 éves Anna bepereli saját szüleit, hogy saját rendelkezése lehessen a teste fölött és ne kelljen feltétlenül szervet, vért, őssejtet adományoznia leukémiás nővérének. Annát azután vállalták a szülei, hogy Kate-ről kiderült, hogy rákos: lombikbébi programmal a megfelelő genetikai adottságú embriót választották ki.
„Mindig van egy győztes meg egy vesztes. Minden egyes emberre, aki kap az élettől, jut egy másik, akinek adnia kell.”
Mindezek ellenére Anna szerető családban nőtt fel, mindössze rendszeresen adományoznia kellett őssejteket a nővérének, akit amúgy szeret is, jól kijönnek. Olyannyira, hogy beteg testvére, így az átlagtól való komoly eltérés miatt Annának nincsenek is nagyon más barátai.
Anna, Kate és Jess hárman vannak testvérek: amíg Anna a hirtelen pálfordulásáig béketűrően kezeli a helyzetet, addig Jesse egyre vadabb kísérletekkel próbálja felhívni magára a figyelmet. Apjuk tűzoltó, édesanyjuk nem dolgozik, hogy gondját viselhesse Kate-nek és az egész családnak. Nagyon kitartóan végzi a dolgát, minden erejével gyermekeiért küzd. Meglepetésként éri a per, ő végig azon az elhatározáson van, hogy Anna adományozza oda a veséjét – hiszen egy működő vesével lehet élni, de nélküle nem.
„Nekem is van nővérem, úgyhogy tudom: a testvéri viszony az igazságos elosztásról szól, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson játékból, húsgombócból, szeretetből. De az anyaság egészen más. Az anya azt akarja, hogy a gyerekének mindenből több jusson, mint neki jutott. Hogy a gyereke jusson a legmagasabbra, a legmesszebbre. Ezt nem lehet szavakkal kifejezni, mert nagyobb dolog annál.”
A töréspont akkor következik be, amikor Kate veséi felmondják a szolgálatot.
Ha Anna odaadja az egyik veséjét, az már elég komoly beavatkozás ahhoz, hogy az ő élete is veszélybe kerülhessen, ha történik valami a megmaradt egyetlen veséjével. Ha nem megy bele a műtétbe, a nővérét veszíti el.
A probléma meglehetősen sokrétű a szülők szemszögéből is: egy szerető szülő sem bántaná a gyerekét önszántából. De mi van akkor, ha ez kell ahhoz, hogy egy másikat életben tartson?
„Mert az erkölcs, a morál fontosabb az etika formális szabályainál, a szeretet pedig fontosabb a jognál.”