Manifesto?

Ha a közoktatásban nincs egészségnevelés, akkor menthetetlenül a közegészségügyre hárul ez az óriási feladat és az ezzel járó felelősség. Sőt, kötelességünk. Kötelességünk, mert az egyénnek mind az egészséghez, mind az információhoz joga van. Az egészséghez való jog izolált „kezelését” is problémásnak tartom (itt majd egyszer el kell kanyarodnunk a holisztikus szemléletmód felé), az információhoz való jog dimenziófosztása viszont még ennél is önkényesebb (és kényelmesebb) „megoldásnak” tűnik. Itt elsősorban arra gondolok, hogy az információhoz való jog nem merül ki abban, hogy számomra hozzáférhetőek például az egészségi állapotomat meghatározó, illetve leíró tényezők, hanem az is hozzá tartozna, hogy a megkapott információhoz olyan „eszköztárat” vagy asszisztenciát kapok, aminek segítségével az információt képessé válok feldolgozni, és a feldolgozást követően informált döntést tudok hozni.

Miért fontos nekünk, hogy egy beteg informált döntést tudjon hozni?

Compliance… orvos-beteg partnerkapcsolat… Hitelesség…

Az államot nem csupán a szerencsésebb helyzetűek védelmére találták ki, hanem a rászorulók szükségleteit és érdekeit is szolgálnia kell (Bismarck). Vegyük már észre, hogy nem az egyén van az intézményért, hanem az intézmény az egyénért! Hogy mi vagyunk az állam, és az állam kötelessége az egészséghez szükséges körülmények biztosítása. Minden társadalomban vannak védekezésre képtelen csoportok, melyek leszakadása többek között a társadalmi közérzetet és megítélést is rontja. Szinte már az egészségügyi szempontból „laikus” populáció is védekezésképtelennek tekinthető, és abban sem vagyok biztos, hogy a szegénység kérdését leválaszthatjuk magunkról… az öregedését meg pláne nem, hiszen az időskorú emberek utolsó kapaszkodója sokszor az egészségügyi ellátásban van. Ez is közügy. Fel vagyunk erre készülve? És úgy emberileg?

Itt most körbe nézhetsz!

Az érem másik oldalán egy ördögien „jól” szegmentált társadalom van, és ennek a megosztottságnak a kialakulásához mi és „akik előttünk járnak” (Assassin’s Creed-es pun intended) aktívan és passzívan egyaránt hozzájárultunk, minimum szép csendben hagytuk elmérgesedni a helyzetet. Nincs egységes állásfoglalás, nincs hatékony szervezeti társadalmi felelősségvállalás (igen, úgy gondolom, hogy a társadalmi felelősség túlmutat az ember munkájába foglalt kötelezettségeken és feladatokon)… Egészséges társadalom csak egészséges egyénekből épülhet fel. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy az egészség nem merül ki a biológiai-pszichológiai dimenziókban? Ki mernénk mondani, hogy a szociális dimenziók nem a mi felelősségünk? Namertmostakkor döntsük el, hogy gyógyítunk vagy kezelünk… ha csak „kezelni” vagyunk hajlandók, akkor meg ne viselkedjünk úgy, mint az Atyaúristen, aki gyógyítana. (Meg egyébként se, mert minél tágabb a természettudományok iskolája, annál kevesebbet tudunk…) Vagy ha megüti a mércét, hogy „tudatlansága miatt pusztul a népünk”, (és ebben a mi tudatlanságunk is benne van!) akkor szólaljunk már meg, foglaljunk már állást, tegyünk már valamit…

Befejezem most ezeket a köröket annak reményében, hogy lesz lehetőségünk folytatni, akár személyesen is, az egyéni felelősség és a társadalmi felelősségvállalás problémaköreinek boncolását… Szerintem ti is érzitek, hogy ez közös érdekünk. El kell kezdenünk hosszú távon és nem csak a gyors meg-térülést eredményező tevékenységekben gondolkodni.