Vannak pillanatok az életben, amikor érzed, hogy igen, itt valami fontos történik; ez valamilyen mértékben meg fogja határozni a későbbieket, személyiségformáló erővel bír. Pontosan ezt éreztem, amikor július közepén zuhogó esőben kiszálltam Ferihegyen.
Készen álltam életem legnagyobb kalandjára.
Egészen kicsi korom óta foglalkoztat Ázsia, bejártam a Távol-Kelet rajongás stációit a japán rajzfilmektől kezdve a nyelvtanulásig, aztán valahogy az egyetem alatt mindez az agyam egy hátsó fiókjába lett elpakolva, kellett a hely a stressznek meg a tanulásnak. Mígnem idén februárban egy BOE-s emailből tájékozódtam arról, hogy vannak még TDK-csere póthelyek, a lista közepén pedig Indonézia ragyogott. Tervek leporolva, jelentkezés, örömujjongás, hogy elfogadták a pályázatom, vizsgaidőszak, stressz, majd kettőt pislogtam és már július elején jártam. A szigorlatok mellett kevés, azaz semmi idő nem maradt az izgatott tervezgetésre, pedig a megnézendő helyeket összeírni, nyelvi alapokat gyakorolgatni, az ország történelmébe és kultúrájába beleásni magunkat már majdnem felér egy utazással. A repjegy vásárlás mindig kritikus pontja az utazásnak. Hála a Skyscanner-nek, sikerült megtalálnom a legjobb árú jegyeket; ez nálam egy Budapest – Szingapúr, Kuala Lumpur – Budapest körjáratot jelentett, ugyanis azt a tippet kaptam Indonéziát már megjárt barátaimtól: olcsóbb valamelyik gigapoliszba utazni, majd Ázsián belül fapadossal tovább. Szerencsére egy barátnőm barátnője Szingapúrban lakik, és a lakását örömmel megosztotta velem pár éjszakára, így lett több a városból, mint egy egyszerű tranzitállomás; járva a tiszta utcákat, lenyűgözve a hihetetlenül jól szervezett tömegközlekedéstől és attól, hogy itt minden park futókkal van tele. Chinatown, Little India, UNESCO világörökség minősítésű arborétum, pezsgő éjszakai élet – ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy itt nem lehet rossz élni. Ahogy most ezeket írom, nevetve jut eszembe, ahogy másfél órát ültem fenn az ikonikus Marina Bay Sands tetején, hogy bejuthassak a világ leghíresebb infinit pooljába. A hajót formázó tetőtéri medence csak a szálloda vendégei számára elérhető, de kedvenc magyar utazós bloggerem, a Sárga Ruhás Lány leírta, ő hogy lubickolt a világ felett: egy éppen kijövőtől kapta meg a kártyát. Nekem minimum 6 visszautasítást kellett elszenvednem, mígnem végre kaptam egyet. De éppen amikor mentem be, véletlenszerű ellenőrzés volt; szobaszám, név. Persze, hogy lebuktam, de az ajtónálló jó fej volt, és nem hívta a biztonságiakat – kínos lett volna, ha már azelőtt véget ért volna a világjárás, hogy eljutok Indonéziába.
Az, hogy kikkel találkozunk, legalább annyira meghatározza az utazást, mint hogy miket látunk. Absztrakció szintjén eddig is tisztában voltam ezzel, de most értettem meg igazán; hihetetlen, mennyire feldobott, hogy egy 180 fős repülőn pont egy olyan indonéz nő mellé ültem, aki Budapestről jött, amit természetesen nagyon szeretett, sőt, a következő nyaralását is Magyarországra tervezte, így a Szingapúr – Yogyakarta út másból sem állt, mint hogy úti célokat ajánlgattam számára. A városunk, ahol egy hónapot töltöttünk Kelet-Jáva egyik fontos történelmi városa – már ha lehet itt ilyenről beszélni, mivel vannak a nagyon ősi látnivalók, és van, ami a holland gyarmatosítás óta történt, azaz egy jó 700 éves hiány áll fenn. Számomra nehezen volt emészthető, hogy mégis hogy lehet ennyire erős a nemzeti tudat? Előre tudtam, ez nem a Nyugat. Fejlődő világba megyek, ahogy szeretünk rá hivatkozni, de még így is kaptam egy kisebb sokkot, amikor megláttam a homestay-ünk felszereltségét: nincs meleg víz, sem sütő vagy mikró, a szobámnak még ablaka sem volt, és mindezt
a pottyantós wc koronázta meg. Én lepődtem meg a leginkább magamon, de két nap után már fel sem tűntek a spártai körülmények, ebben pedig nagy szerepe volt a környék kisgyerekeinek. Egyik este a teraszunkon ücsörgünk, amikor a szemben lévő balkonról három nyolcéves forma kislány integetett át, majd az iskolában begyakarolt formulákkal a nevünket kérdezték, meg hogy honnan jöttünk, aztán fél perc múlva már robogtak is át hozzánk képeskönyvekkel, babákkal, hogy azt a két hetet, amit Solóban töltünk, megosszák velünk. Meg a helyi finomságokat is, amit az anyukáik csináltak. Európaiként igazi kuriózumnak számítottunk.
Solói egy hónapunk alatt mindössze két fehér emberrel találkoztunk, így sokszor állítottak meg az utcán, hogy fotózkodjanak velünk. Mégis ezekkel a lányokkal és a közvetlen környezetünkkel olyan szoros kapcsolatot alakítottunk ki, ami túlmutatott azon, hogy mi megtesteítjük számukra a szépségideált. Eleinte bizalmatlanul figyeltek minket, fejkendő nélküli, lazán öltözködő lányokat, de figyelmességünkkel és érdeklődésünkkel kivívtuk szeretetüket és ragaszkodásukat – sosem fogom elfelejteni, mennyien kísértek ki minket a reptérre, ahogy leányaink (szeretem így nevezni őket) vigasztalhatatlan sírását sem. Otthon érezni magad a világ ellentétes felén – hihetetlen érzés. Bár kutatni mentem ki, a projekt rövid volt, és sok szabadidőt hagyott, így nem szakmailag fejlődtem, hanem emberileg – mindenek előtt alázatosabb lettem. Megtapasztaltam egy más mentalitást – sosem találkoztam még ennyire kedves és előzékeny emberekkel, a belőlük sugárzó jóindulat és segítőkészség olyan hozzáállás, amit szívesen hazahoztam volna. Szomszédaink voltak az élő példa, hogy nem kell sokat birtokolni a boldogsághoz, puritán körülmények között is minden adott az életörömhöz. Próbálok ezekből az élményekből, megfigyelésekből itthon tovább építkezni – hálás vagyok a saját életemért, jobban értékelem, amim van, és kevesebbet panaszkodom.
Az Örömből nekünk is kijutott bőven, olyan gazdag programunk volt, hogy egy pillanatra sem unatkoztunk – felejthetetlen volt a napfelkeltét várni a Gunung Bromónál, majd megmászni az aktív vulkánt, ahol hallottuk a mélyből feltörő mormogást – volt benne valami kérlelhetetlen és ősi. Ahogy Borobudurnál meg Prambanannál is megéreztünk valamit a régmúlt időkből, ezek a hatalmas templomkomplexumok nemcsak méretükkel babonáznak meg, hanem a hihetetlen részletgazdagságukkal is. Ha az olvasók közül valakit Indonéziába vetne a sors, semmiképp se hagyja ki Karimunjawát – a szigetvilág valami olyasmi, ahogyan a földi paradicsomot elképzeljük: nyugalom, pálmafák és egy ritka kék korall a víz alatti mesevilágban. Búvárkodásra erősen ajánlott hely, plusz még nem lepték el a turisták sem. Napestig sorolhatnám, mit érdemes még Indonéziában csinálni. Helyhiány miatt mindössze a gasztronómiát említeném meg – itt nem lehet éhen halni, minden második bolt/kioszk ételt árul, megvan a maguk ínycsiklandozó specialitása, mintha sosem érne véget a terülj-terülj asztalkám.
Valahogy úgy kéne lezárnom ezt a cikket, hogy mindenkinek szívből ajánlom Indonéziát, életem legjobb 5 hete volt, egy igazi life-changing experience, de ha ez nem üt át minden sorból, amit eddig írtam, akkor nem vagyok egy jó újságíró. Helyette idéznék egy nemrégiben publikált amerikai kutatást: a legtöbb idős ember azt bánja meg, hogy fiatal korában nem utazott eleget. Ti ne járjatok így, menjetek, lássatok, ízleljetek, ismerkedjetek, szerezzetek tapasztalatokat! Ha az élet arra lenne, hogy egy helyben maradjunk, gyökereink lennének, és fának hívnának bennünket.
Szöveg: Lakosa Alina
Fotó: Marta Pajak
A cikk nyomtatott változatban is megjelent 2016 őszén a Szinapszis XIII. évfolyamának 3. számában.