Sziasztok, Karafiáth Orsolya vagyok. Van tüzetek? Vagy az orvosok nem dohányoznak? De? Jaj, de jó, köszi – mutatkozott be a költőnő, akire a metrófeljárónál vártak az idei első felolvasóest szervezői.
Nem lehetett nem észrevenni. Már amikor – útban a felolvasóestre – a Ferenc körútnál 
beszálltam a metrószerelvénybe, „megütötte a szememet”, mint jelenség. (Fekete haj, élénkpiros rúzs, fekete kosztüm, farmer miniszoknya, piros harisnya…) Mégis, ami igazán elgondolkodtatott: mintha ismerőst látnék magam előtt… Pedig – ebben biztos voltam – soha nem találkoztam még ezzel a hölggyel. Mire a metró megtette azt a rövidke utat a Klinikákig, már bizonyossággá vált bennem, amit eleinte csak sejtettem: Ez a jelenség Karafiáth Orsolya lesz, az intézet ma esti vendége (s nyilván azért volt ismerős, mert az egyetemi folyosókon elhelyezett plakátokról a megelőző héten gyakran rámköszönt ez az arc). A mozgólépcsőn felérve pedig – s csatlakozva a fogadóbizottsághoz – „első (hosszú, rozsdaszín körmökben végződő) kézből” ismerhettem meg a művésznőt…
Az Anatómiai Intézet tantermében Réthelyi professzor úr nagy szeretettel köszöntötte őt – minden bizonnyal nem is sejtvén még, mi következend a sokat látott intézet patinás előadótermében…
Aznap este is Cserháti Zoltán, az estek „moderátora” „vezényelte le” a beszélgetést, azonban – a tavalyi összes felolvasóest végighallgatása után – most először éreztem azt, hogy a marsallbot kicsúszik a kezéből – onnan pedig, sajnálatos módon, egyenesen az én és még jó néhány ott ülő társam lábára esik. („Moderáld magad, fiam!” – hallottam régebben többfelől is. Akkor automoderációt kellet alkalmaznom – esetünkben azonban a moderáció, úgy tűnik, – visszaható névmás nélkül – nem hatott sem vissza-, sem odafelé…)
Nem mondom, hogy nem volt olyan része az estnek, amikor sejtettem, miről van szó (hét eleje lévén, annyira még fáradt sem voltam), hiszen Zoltán kérdései olykor egészen egzakt módon fejezték ki bizonyos momentumok részletesebb megismerésének óhaját. Azonban ezen kérdéseknek egy idő után már esélyük sem volt arra, hogy egy jól meghatározható tengely mentén gombolyítsák a beszélgetés fonalát.
Valóban nem tűnt másként számomra ez a hozzávetőlegesen másfél óra, mintha két mai fiatal beszélgetését hallgatnám. Ami éppen eszébe jut az embernek, elmondja (legalábbis belekezd). Egy kicsit ebből, egy kicsit abból is. S bár a témakörök a művésznő életének eddigi főbb állomásai, művei észtek… pardon, lettek volna [és persze Lajos, akit nagyon szeret(ett), és akinek meggyilkolására (az írásaiban) ki is dolgozott egy tökéletesnek mondot módszert(?)], mégis, úgy éreztem, kissé szétfolyt az egész beszélgetés… Mint egy elszakadt gyöngyfüzér, amelynek szemei begurultak az előadóterem vasszerkezete alá, és be kellene mászni amögé, hogy a gyöngyszemeket összekapargathassuk.
Egy kérdés hangzik el: miért rúgták ki az egyetemről (ahol – többek között – észtet tanult)?
Kicsit megütődtem a magyarázaton. Addig érthető, hogy a tanulmányi eredménye nem volt elégséges. De hogy is voltak azok az irodalmi élet ismert alakjainak és egyetemi vezetőknek küldött fenyegető levelek meg telefonhívások? És hogy kerül a képbe a tescós bevásárlás?
Elvesztettem a fonalat…
Ami még nem is esett volna olyan rosszul – hiszen ez megtörténhet akár egy pörgősebb előadáson is.
Legnagyobb bánatomra azonban a „modernséggel” (és a „néha-depis-fílinggel”) együtt járt a „néha vulgáris vagyok” (máskor pedig trágár) beütés is. Azért ezt még a Ludwig Múzeum programszervezőjétől sem vártam volna el. (De lehetséges, hogy csak én vagyok túlságosan maradi, és nem haladok a korral…) Igaz, Karafiáth első könyvének címe (Lotte Lenya titkos éneke) után naivság volt másra számítani. Mert tulajdonképpen ki is az a Lotte Lenya? Első olvasatban adódna a válasz: a XX. századi német színésznő (eredeti nevén Karoline Wilhelmine Blamauer, később Kurt Weill komponista felesége), aki a Koldusopera első női főszereplőjeként vált ismertté. De… De miért éppen ő került a kötet címébe? A rejtély („titkos ének”) megoldódni látszik, ha felcseréljük a vezeték- és keresztnevet, és nem törekszünk mindenáron a németes kiejtésre… [Mi ez? Üzenet az olvasónak(?)]
Természetesen ma már Magyarországon is adottak olyan nyilvános fórumok, szabados gondolkodású (és szájú) emberek társaságában, ahol az efféle polgárpukkasztó szójáték és az est folyamán tapasztalt szabadszájúság (Ami a szívemen, az a számon? Mindenesetre elgondolkodtató…) nem kelt semmiféle megrökönyödést, hovatovább megbotránkozást. Az elmúlt másfél év alatt viszont az Anatómiai, Szövet-és Fejlődéstani Intézetet, amely helyt ad az egyetem egyik legérdekesebb és legfontosabb kulturális rendezvényének, a felolvasóesteknek – és egyáltalán, magát a Semmelweis Egyetemet – olyan intézetnek/intézménynek ismertem meg, amely nem a fenti tábort erősíti.
Mulasztás történt, hiszen a 2005. augusztus 20-án Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel elismert munkásságú művésznőt minden bizonnyal senki nem világosította fel az intézet szellemiségéről és az intézetet sem a költőnő sajátos stílusáról.
Lehet azonban, hogy mindez a félreértés csupán a szóalakok eltérő olvasatára vezethető vissza. „A tisztesség, az esély és az alternatívák elfogadása”, mint a „kulturális élet három kulcsszava” adott helyenként másként értelmeztethetik.
Raizer György