2015. április 7-én, életének 91. évében elhunyt Dr. Tömböl Teréz professor emerita, korábbi (1977-1994) intézetigazgatónk. Végzése után közel 6 évtizeden át oktatott Intézetünkben. Temetését szűk családi körben tartották.
- Intézeti megemlékezés: 2015. június 26.
- Temetésének idejében Intézetünk kertjében mécsesgyújtással csendben emlékeztünk rá.
Tömböl professzorasszony 1925. jan. 1-én született Pápán,
egyetemi tanulmányait a Budapesti Orvostudományi Egyetemen végezte (1947-1953).
Végzése után az egyetem I. sz. Anatómiai Intézetének (jelenleg: Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézet) lett munkatársa, majd később tanszékvezető egyetemi tanára (1977-1994). Végzése után közel 6 évtizeden át oktatott és kutatott Intézetünkben.
Egyetemi szinten is kivette részét a szervezőmunkából: oktatási dékánhelyettes ill. okt. rektorhelyettes is volt (1973-1985).
Fő kutatási témái:
-Direkt összeköttetés a retinotectalis rostok és a tectum opticum efferens neuronjai között;
-GABA-erg innervatio a madarak visualis rendszerében;
– Modulator neuronok a madarak látórendszerének központjaiban.
1980-tól az orvostudományok doktora. Tájanatómia című, angolra és németre is lefordított tankönyve évtizedek óta, mind a mai napig használatban van oktatásunkban.
————————————————————————————————–
Nekrológok
Dr. Tömböl Teréz (1925 – 2015)
Tömböl Professzor Asszonyról mindenkinek van emléke, aki valamennyi időt eltöltött az Anatómiai Intézetben. Hosszú pályafutása, mely még az 50-es években kezdődött, Kiss Ferencz professzor idejében, mindvégig e falakhoz kötötte. Végigjárta az egyetemi előmenetetel minden fokozatát a tanársegédtől az egyetemi tanárig, majd 1977 és 1994 között az Intézet igazgatója lett, Szentágothai Jánost követve e poszton. Munkássága egy egész korszakot ívelt át, kezdve a Kiss Ferencz által képviselt nagy hagyományú preparatív-leíró anatómiai iskolától egészen a Szentágothai nevével fémjelzett világszínvonalú magyar neuroanatómiáig.
Nekem az első emlékeimben Tömböl Teréz energikus, szigorú tekintetű adjunktus asszonyként merül fel, akiből az első pillanattól áradt a született oktató lelkes meggyőződése. Mindenütt ott volt, élénk figyelmét semmi nem kerülhette el. Szikéje alól csodálatos könnyedséggel bukkantak elő a legnehezebben hozzáférhető anatómiai képletek; művészien preparált, azzal a természetes rutinnal, ami csak a legjobbak sajátja. Nem lehetett olyan fáradt, hogy ne ült volna le a gyakorlatokon a hallgatóknak boncolni. Ilyenkor igazi öröm és megnyugvás ült ki az arcára: itt nem érhette meglepetés, bosszúság.
Márpedig a gondokból, bosszúságból jócskán kijutott neki hosszú élete folyamán. Mindig úgy érezte, küzdenie kell, a megbecsülésért, az igazáért, a szakmáért. Igazi ‘világjobbító’ alkat volt, az elvek szószólója, kemény kritikus, akinek egy elismerő szava alkalmasint annál értékesebbnek tűnt. Fiatal felnőttként élte meg a háború végét, generációjának alapélménye volt a romba dőlt ország, az újrakezdés, a ‘fényes szellők’ korszaka. Népi kollégistaként indult, az új értelmiség plebejus bizalmatlanságával a régi vágású egyetemi hierarchia iránt. Bizonyítani akart minden áron, és ő bizonyított. Fáradhatatlan szorgalommal, kiváló megfigyelő és elemző képessége révén, magas szintű tudományos munkával, elnyerte a kandidátusi, majd a nagydoktori fokozatot. Amikor pedig eljött az idő, készen állt az anatómiai tanszék vezetésére. Igazgatóként is mindvégig személyesen részt vett az oktatásban. Erélyes vezető volt, aki nem csak intézetén belül, hanem fontos egyetemi funkcióiban is (oktatási rektorhelyettes volt) bizonyította a jól szervezett oktatás iránti elkötelezettségét, védte az anatómia rangját és megbecsülését.
Eközben eredményes kutatócsoportot vezetett hazai és külföldi partnerekkel együttműködve. Fő kutatási témája hosszú évekig a thalamus volt, majd későbbi éveiben a madarak idegrendszerében elmélyedve tett közzé alapvető megfigyeléseket. Munkatársai előmenetelére nagy figyelmet fordított. Talán utolsó magyar képviselője és aktív művelője volt a Golgi módszernek, amelyet fény- és elektronmikroszkópos szinten eredeti módon és nemzetközileg elismert színvonalon alkalmazott. Ezzel a metodikával magam is Tömböl Professzor Asszony segítségével ismerkedtem meg, és máig büszke vagyok arra, hogy hosszú estéken át, Angliában majd itthon is, mikroszkópja mellett ülhettem. Élmény volt látni azt a felszabadult boldogságot arcán (ritkán és kevesek láthatták ilyennek), amikor a neuronok szerkezetéről, típusairól beszélt. Valósággal ragyogott egy szépen sikerült impregnáció láttán, amelyről azután végeláthatatlan sorban rajzolta saját kezűleg, finom tustollal az idegrostok elágazásait. „Andriskám, a dendrit ramifikál, az axon arborizál…” – most is a fülembe cseng, ahogy kijavítja szóhasználatomat. És amikor egy neurontípus azonosítása kérdésessé vált valamely nehezebben áttekinthető agyterületen, neves külföldi szaktekintélyek keletről és nyugatról egyaránt azt kérdezték, a fülem hallatára: „Mit gondol erről Teresa?” Nem kereste a nyüzsgést, a nagyvilágot, de az megtalálta őt, amikor tudására szükség volt.
Tömböl Professzor Asszony is megtalálta a maga nyugalmát egy hosszú, küzdelmes és példamutatóan eredményes életút lezártával. A közel állóknak ‘Terike’, immár mindannyiunk szeretve tisztelt Terikéje, nyugodj békében!
Csillag András
—————————————————————–
Tömböl Teréz emlékére
Tanítványainak egy áprilisi reggelen kellett megtudniuk a szomorú hírt: meghalt tanítójuk, mesterük, Tömböl Teréz. Laborjában utolsóként dolgozhattam Vele kutatótársként, fájdalmas megtiszteltetésként ért a feladat, hogy ebben a rövid írásban megemlékezhessek Róla.
Intézetvezető munkásságának utolsó évében csatlakoztam munkacsoportjához, ahol szerető, figyelmes és szigorú légkörben kezdtem el dolgozni mellette. Tanító volt és mester. Lenyűgöző anatómiai tudását az tette igazán hitelessé, ahogyan a német, angol és francia anatómiai iskolák óriási lexikális ismeretanyagát a boncteremben még hajlott korában is preparálás közben, azáltal magyarázva adta át. A lényeget látta és láttatta, látványos tudásmorzsákkal azt nem fedte el; a fülébe jutott vagy az őt megkereső ilyen villongások gyorsan elhalkultak, amikor hétakkora tudással és részletgazdagsággal rakta helyre azokat. Rend volt, mert szigorú igényességgel tartott rendet a tudásában és a környezetében. Jelképes volt, hogy csak a mikroszkóp mögé ült le; egyenesen, keményen állva, magának is fegyelmet parancsolva beszélt, oktatott. Egyenes volt, félreérthetetlen és szókimondó, gyűlölte a mellébeszélést. Tanítványaiként tudtuk, hogy amit mondott, azt megtartotta, és amit mondtak neki, azt megtartatta.
Klasszikus neuroanatómiai tudását több könyv, könyvfejezet, publikációk hosszú sora tükrözi, azt az utolsó aktív napjáig ápolta, fejlesztette. Tanítványaiba beleégett a kép és a légkör, ahogyan régi Opton mikroszkópja mögött ült óraszám, csendben rajzolva Camera Lucidájával Golgi-varázsait. Itt találkozott benne a tudós és a művész; a tudomány mellett megélte és tanította a szépet. Sokszor szégyenkezve távoztam korábban munkahelyemről, mint ő, aki munkája végeztével gyönyörű és igényes kosztümjében, Lajos bácsival néhány szót váltva, nyáron finom horgolt kesztyűjében indult haza elegánsan az Akadémia utcába. Élmény volt vele utazni, ahol történelmi, művészettörténeti műveltségével élénken kalauzolt végig városokon, a fiatalokat is megszégyenítő érdeklődéssel és fizikummal.
Munkájának, emberi kitartásának és keménységének egy intézet magasan képzett oktatógárdája a gyümölcse. Most már felülről néz, és megkettőzhetjük erőnket, hogy óvó szigora előtt tudásunk és kitartásunk megállhasson.
Professzor asszony, Isten vele!
Alpár Alán
