A Kavics Mentorprogrammal megkíséreltük kicsalogatni a természetbe az Egészségtudományi Kar hallgatóit. Sikerült is megérintenünk a környezetbarát lelkeket és összeverődött egy kisebb csapat a túrára.
A betondzsungelből és a nagyváros hangzavarából kiszabadulva egy egészen másféle zajongás ütötte meg a fülünket: vidám madárdal. A visegrádi Újtelep megállót a hátunk mögött hagyva elindultunk felkutatni a lárma forrását.
A kirándulásunk koordinátora, és egyben szíve-lelke Suhajdáné Urbán Veronika volt. A fogadtatás – amiben részünk volt – egészen pazarra sikerült. A tanárnő házilag készített eper, szeder és baracklekvárral, medvehagymapestóval, illetve menta és kamillateával kedveskedett a csapatunknak. Megmutatta a gyógynövény szárítás egyszerű módszereit. A rövid vendéglátás során megízlelhettük a környező természetben gyűjtött kincseket, de aztán hamarosan útnak is indultunk, hogy a saját magunk derítsük fel a kincslelő helyeket.
Vándorútunk Visegrád erdején vezetett keresztül. Miközben a természet testi-lelki egészségre gyakorolt gyógyító hatásáról beszélgettünk, kis közösségünk nagyon hamar ráhangolódott az erdőjárásra. Igyekeztünk csendben maradni, hogy meghallhassuk az erdő adta neszeket. Az ún. erdőfürdőzés alapelveinek megfelelően, a lehető legtöbb érzékszervünkkel egyszerre igyekeztünk érzékelni az erdőt. A növény- és állatvilág szinte méterről méterre folyamatosan változott, ennek örömére színes virágokban és rovarokban gyönyörködhettünk. Egy szakaszon egymást érték a különböző, gyógyhatással bíró növények, ezért olyan érzésünk volt, mintha egy zöld természetgyógyszertárba csöppentünk volna. Mint minden valamirevaló túrán, úgy itt sem maradhatott ki a patakon átkelés. A tájékozottabb tagok nem restellték megosztani természetismereti tudásukat, így a nap végére valamennyien hasznos információkkal is gazdagodtunk.
Véleményem szerint, az erdőjárás, illetve annak stresszoldó, gyógyító célú alkalmazása , de bármely a ‘vissza a természetbe’ jellegű tevékenység egyre inkább hiánypótló elfoglaltság. A mai, sokszor négy fal között rekedt életünk szinte kizárja a természetet, pedig annak az egyik lényeges alkotórészének kellene lennie. Az ember eredendően a természet részeként fejlődött, ma pedig legtöbbünk már alig jut hozzá. Számomra az a szabadság a legimponálóbb az egészben, hogy a természet akkor is gyógyírként hat ránk, ha a benne eltöltött idő alatt csak az érzéseinkre hallgatunk. Odakint nincsenek szigorúan követendő szabályok, vagy nem kell semmilyen bonyolult feladatot elvégezni, hogy a felszabadító, gyógyító hatás érezhető legyen Ez azt is jelenti, hogy lehet 30 km-t is túrázni, lehet csak 500 métert sétálni, ugyanakkor az is elegendő, ha kiülünk egy padra vagy farönkre a közeli erdőben. Mindenki maga érzi, hogy mire „hívja meg” az erdő, attól függően, hogy éppen mire van szüksége. Fontos, hogy az erdőre annak élőlényeivel együtt, mindig partnerként és tisztelettel tekintsünk és ne egy szokatlan berendezésű edzőteremként. Azoknak, akik egy kicsit ki akarnak szakadni a mindennapi pörgésből, lassítani, vagy akár kicsit gyógyulni szeretnének, csak ajánlani tudom, hogy forduljanak a természethez, kezdjék el járni, vagy más módon egyre jobban beépíteni az életükbe és kezdjenek el kicsit másképpen is figyelni az őket körülvevő világra.
Epres Laura Lotti, gyógytornász hallgató