Alumni-interjúsorozatunk legújabb részében Kotmayer Lili, a St. Jude Children’s Research Hospital posztdoktor kutatója, a Semmelweis Egyetem egykori, Pro Scientia Aranyérmes és több ösztöndíjat is elnyert hallgatója, a 2021-es Év Medikusa számolt be egyetemi emlékeiről, hivatásáról, kutatásairól, karrierje alakulásáról.
Miért az orvosi hivatást választotta?
Azon kevesek közé tartozom, akik csak a gimnázium utolsó évében döntötték el, hogy az orvoslást választják hivatásul. Szeretett alma materem, a budapesti ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégium támogatott, bármely tárgy vagy szakterület felé fordultam, így egy rövid ideig még az is megfordult a fejemben, hogy klasszika-filológiát – latint és ógörögöt – hallgassak. Végül az osztálytársaim, barátaim kitartó lelkesedése az orvosi egyetem iránt engem is kíváncsivá tett. Amikor beadtam a jelentkezésemet, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz számomra a helyes út. Az egyetem első hónapjaiban a tudományos érdeklődés mellett gyorsan kialakult bennem a gyógyítás és betegek felé fordulás szeretete, amely természetesen ma is velem van és lelkiismeretes, precíz munkára sarkall még úgy is, hogy jelenleg nem veszek részt közvetlenül a betegellátásban.
Volt példaképe, akit követni kívánt ezen a pályán?
Egy embert nem tudnék kiemelni, de orvostanhallgatóként egyszer valakitől kaptam egy kiváló tanácsot: Példaképeinket nem kell csupán egy emberről mintáznunk – ne féljünk megalkotni őket akár több személyt is „összegyúrva”, hiszen annyi mindent leshetünk vagy tanulhatunk el akár híres kutatóktól és orvosoktól, akár egyetemi gyakorlatvezetőinktől. A bennem élő példát is elsősorban olyan kollégáimnak köszönhetem, akiket még az egyetemi évek alatt, betegellátás közben figyelhettem. Az ilyen orvosokat fantasztikus munka közben látni; még most is nagyon élénken emlékszem pár gyakorlatra, amik után szinte lenyűgözve döntöttem el, hogy én is hasonló segítő attitűdre és tiszta betegkommunikációra fogok törekedni pályafutásom során. Nagyon büszke vagyok, hogy ma már a rezidensként és szakorvosjelöltként dolgozó barátaimat láthatom hasonló szerepben.
Fiatalon, 17 évesen már laboratóriumban kutatott. Mi hajtotta, milyen célt tűzött ki?
Hatalmas lehetőséget kaptam azzal, hogy már végzős gimnazistaként csatlakozhattam a Semmelweis Egyetem Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézet SE-Lendület Molekuláris Onkohematológia Kutatócsoportjához. Prof. Dr. Bödör Csaba témavezetésével ebben a laborban sajátítottam el minden olyan kutatói skillt, amelyekből még ma is építkezem, valamint azt a kutatói mentalitást, amely az egészséges versenyszellem mellett a csapatmunka jelentőséget hangsúlyozza. Az első egy-két évben nem tűztem ki nagy célokat magam elé, a mentorálásomban bízva inkább igyekeztem minél több tudást magamba szívni. A későbbi évek során természetesen már konkrét célok is megfogalmazódtak bennem, különösen a publikációk és pályázatok terén. Azt gondolom, hogy ezeken a célokon keresztül, a sikerek és kudarcok kezelésével nagy lépéseket tettem afelé, hogy megtanuljam, hogyan kell tudatosan karriert építeni. A labor az múlásával szép lassan a második otthonommá vált, olyan hellyé, ahova mindig szívesen térek vissza egy kis beszélgetésre; ebben Csaba mellett a teljes kutatócsoportnak, valamint a témavezetésemet segítő Dr. Kiss Richárdnak és később Dr. Alpár Donátnak is hatalmas szerepe volt.
Mi vonzotta a Semmelweis Egyetemre?
Egy rövid külföldi vargabetű után az élet úgy hozta, hogy a Semmelweis Egyetem mellett tettem le a voksomat. Az elért eredmények természetesen utólag igazolták, hogy jó döntést hoztam ezzel.
Hogyan emlékszik vissza egyetemi éveire? Mi a legmeghatározóbb élménye?
Azt hiszem, sokan tudják, hogy mennyi lemondással, áldozattal jár az a hat év, amely végén kézhez kapjuk a diplománkat. Az egyetem elején, egy-egy lemondott baráti találkozó után nehéz volt szem előtt tartani, hogy egyszer elérkezik majd az a pillanat, amikor a fókusz a tanulmányainkról a betegekre terelődik, akár a betegellátást, akár a kutatást választjuk majd hivatásul. Az ezzel járó belső feszültséget egyébként néha bonyolult szavakba önteni, elmagyarázni másoknak, feloldásában éppen ezért hatalmas szerepe van az egyetemen szerzett barátoknak, akikkel a hasonló kihívások nagyon erősen összekovácsolnak. Számomra a legmeghatározóbb egyetemi élmény nem is egy történés, hanem sokkal inkább az életre szóló barátságok kialakulása az egyetemi évek során. Emellett nagyon fontos élményem, hogy bármilyen kihívás elé állítottak az egyetemi tanulmányaim vagy a kutatási projektek, valahonnan mindig érkezett segítség. Sokan kiemelik, hogy az orvosi egyetem nem sprint, hanem maratonfutás, de ehhez szerintem fontos azt is hozzátenni, hogy ebben nem vagyunk egyedül. Ahogy később az orvosi munkában is számíthatunk a kollégáink segítségére, úgy az egyetemen is kérhetünk segítséget, ha nehézséggel találjuk szembe magunkat.
Hogy választott szakterületet, miért eziránt köteleződött el?
Onkohematológiával, a vérsejtek rosszindulatú daganatos megbetegedéseivel foglalkozom. A sejtek örökítőanyagát, a DNS-t és RNS-t molekuláris módszerekkel vizsgálva olyan genetikai hibákat, mutációkat keresek, amelyek felelőssé tehetők az adott kórkép kialakulásában, befolyásolják a betegség lefolyását, és esetenként terápiás célpontként is szolgálnak. Már végzős gimnazistaként lenyűgözött a csontvelőnkben végbemenő vérképzés komplexitása és a leukémiák/limfómák – a szó nemes értelmében vett – kreatív kezelési stratégiái, hiszen itt a sebészi terápia nem, vagy csak nagyon kis mértékben alkalmazható. Talán ez vezetett oda, hogy a daganatos megbetegedések terápiájában áttörést jelentő célzott terápiák először az onkohematológiában jelentek meg. Először gimnazistaként, azóta pedig már számtalanszor hallottam a 2000-es évek elején első célzott terápiaként jóváhagyott imatinib „tündérmeséjét”, amely jól karbantartható, krónikus betegséggé „szelídítette” a korábban gyógyíthatatlan krónikus myeloid leukémiát (CML).
Mit tekint a szakterülete jelentőségének, illetve főbb jelenlegi, jövőbeli kihívásainak?
A CML kezelése számomra egyértelműen egyike a modern orvoslás sikertörténeteinek, melynek példáját követve a célzott terápiák azóta már számtalan daganattípus kezelésében alkalmazhatók sikerrel. Persze vannak olyan onkohematológiai kórképek, melyekben az áttörés meg várat magára és jelenleg ezt is tartom a felnőtt hematológia legnagyobb kihívásának. Úgy látom, hogy a gyermekkori leukémiák esetében az igen hatékony, de agresszív kemoterápia csökkentése és esetleges kiváltása, valamint a csontvelő-transzplantációhoz kapcsolódó szövődmények további csökkentése esik a gyermekhematológusok fő fókuszába, de ebben egy gyakorló orvos biztosabb képet adhatna. A jövő nagy kihívásának a személyre szabott, célzott terápiák széleskörű alkalmazása mellett az örökletes genetikai hibák korrigálását tartom. Ez utóbbi ma már szerencsére nem csak sci-fi, hiszen például sarlósejtes anémiában már vannak jelenleg is futó klinikai vizsgálatok, amelyek ún. „genome editing” technikával próbálják kijavítani az összes sejtben megtalálható örökletes mutációt. Külön büszkeség számomra, hogy az egyik ilyen klinikai vizsgálat jelenlegi munkahelyemen, a St. Jude Children’s Research Hospital-ban zajlik, kiváló kollégáim vezetésével.
Tudományos diákköri tevékenységéért Pro Scientia Aranyérmet vehetett át. Meséljen erről a kutatásáról!
A Pro Scientia Aranyérem egyike azoknak a díjaknak, amikre a legbüszkébb vagyok a Semmelweis Egyetemen eltöltött évekből, hatalmas megtiszteltetés, hogy ezzel ismerték el a TDK munka során elért eredményeimet. Még nagyobb öröm, hogy a díjat labortársammal és jó barátommal, Dr. Bátai Bencével együtt vehettem át. Ha jól tudom, azelőtt és azóta sem volt olyan, hogy egy laborból ketten is ugyanabban az évben részesültek volna ebben az elismerésben – azt hiszem, ez jól példázza a kutatócsoportban zajló TDK munka és témavezetés magas minőségét. Fő kutatási projektem ekkor a krónikus limfocitás leukémiában (CLL) alkalmazott célzott terápiás szerekkel szemben fellépő rezisztencia hátterének vizsgálata volt. A CLL egy főként időseket érintő megbetegedés, melynek terápiájában egyre nagyobb teret nyer két célzott gátlószer, az ibrutinib és a venetoclax alkalmazása. A kezelés során – szerencsére ritkán – rezisztencia léphet fel a gyógyszerekkel szemben, amely hatékonyság-csökkenéshez, végül pedig terápiás kudarchoz vezet. Én egy olyan, a laborban már korábban megkezdett projektbe kapcsolódtam be, majd vettem át a vezetését, amely az ibrutinib-rezisztencia során a vérben megjelenő mutációk vizsgálatára fókuszált. A projektet később a venetoclax-rezisztenciára is kiterjesztettük és azt láttuk, hogy mindkét szer esetében vannak olyan genetikai eltérések, amelyek már hónapokkal, vagy akár évekkel a rezisztencia klinikai tüneteinek megjelenése előtt kimutathatók a vér- és csontvelőmintákból. Ezek a mutációk a rezisztencia biomarkereiként alkalmazhatók és facilitálhatják az időben történő terápiaváltást. Mivel az általunk kidolgozott vizsgálat megbízható, érzékeny és gyors eredményt ad, nem csupán a kutatásban, hanem a klinikumban is alkalmazható, sőt, jelenleg már minden hazai CLL-es beteg számára elérhető a Semmelweis Egyetemen.
2021-ben Ön vehette át az Év Medikusa díjat. Tudományszervezőként, a tudományos közösség aktív tagjaként véleménye szerint miben ragadható meg a TDK kutatás jelentősége? Miért ajánlaná a hallgatóknak, hogy kövessék a példáját és folytassanak tudományos kutatásokat?
Az Év Medikusa címet a közösségért tett erőfeszítésekért ítélik oda minden évben. A COVID-19 pandémia idején sok barátom, távolabbi ismerősöm teljesített erőn felül nap mint nap, hogy az orvosi tanulmányaik mellett önkéntes munkával segítsék a vírus elleni védekezést és betegellátást. Nagyon meghatónak és megtisztelőnek tartom, hogy velük „versenyezve” végül én vehettem át ezt a díjat, ahogyan azt is, hogy a Pro Scientia és az Év Medikusa díj története során elsőként részesülhettem mindkét elismerésben. Szerencsésnek tartom magam, hogy a TDK világa ilyen korán magával ragadott és színt vitt az egyetemi éveimbe. Azt gondolom, hogy az egyetemistaként megkezdett tudományos munka precízebbé és türelmesebbé tett, de mindemellett természetesen rengeteg új ismeretséget, barátságot is adott, amelyek azóta is formálják a karrieremet és átsegítenek a nehezebb, kevésbé sikeres időszakokon. Éppen ezért szívből ajánlom mindenkinek, hogy próbálja ki magát a tudományos kutatásban. Van azonban egy fontos tanács a TDK hely megválasztása során, amit sokszor hallottam az évek alatt, és noha nekem nem kellett alkalmaznom, remélem, hogy másoknak hasznos lehet: a témavezető személye, mentorálása kezdetben sokszor fontosabb, mint a választott téma, hiszen utóbbi később könnyen alakítható. Emellett azt is gondolom, hogy nem érdemes sokáig várni a kutatás megkezdésével. Ha valaki már az egyetem kezdetén érdeklődik egy preklinikai vagy akár klinikai tárgy iránt, egy kis extra időbefektetéssel, utánajárással és lelkesedéssel könnyen pótolható a lexikális tudás átmeneti hiánya.
Mit érdemes tudni korábbi ösztöndíjas tevékenységéről, munkásságáról?
A korábban említett, CLL-hez kapcsolódó kutatásaim mellett az egyetem első éveiben familiáris myeloid kórképekkel foglalkoztam. Az akut myeloid leukémia (AML) és myelodysplasiás szindróma (MDS) gyakran agresszív lefolyással társul, örökletes formáik pedig a legtöbb esetben már gyermekkorban jelentkeznek. Ezen kórképek genetikai hátterének vizsgálata sokszor kihívást jelent, hiszen AML/MDS-ben nagy számú gén érintettsége ismert. Bár a familiáris AML/MDS vizsgálata a PhD képzésem során egy időre háttérbe szorult, posztdoktor kutatóként visszatértem ehhez az elképesztően izgalmas témához és jelenleg már ez adja a tudományos munkám gerincét. A régi-új kutatói profil ellenére a CLL-ben folytatott kutatásaim sem szakadtak meg teljesen, hiszen jelenleg egy, az Európai Hematológus Társaság (EHA) Research Mobility Grant-jével kitüntetett projekten is dolgozom, amelyben az ibrutinib- és venetoclax-rezisztenciában megfigyelhető mutációk térbeli és időbeli változásait vizsgáljuk az egyes sejtek szintjén. Az EHA pályázatán támogatást elnyert kutatási terv a Semmelweis Egyetem és a St. Jude Children’s Research Hospital közötti kollaboráció szép példája: a régióban limitált elérhetőségű ún. „single-cell szekvenáláshoz” a laboratóriumi hátteret a St. Jude, míg az egyedülálló betegmintákat a Semmelweis Egyetem, korábbi kutatócsoportom biztosítja.
A Semmelweis Egyetemen töltött évek hogyan hatottak későbbi karrierjére?
Hálával tartozom a Semmelweis Egyetemnek, hiszen mindent orvosi és kutatói tudásom innen származik. Minden kihívás, nehézség ellenére stabil alapokat kaptam, melyekre bátran építkezhetek majd a jövőben. A TDK munka, majd az MD-PhD képzés olyan hazai és nemzetközi szakemberekkel kötött össze, akik közül többen ma is figyelemmel kísérik a pályafutásomat és akik segítségére bármikor számíthatok. Sőt, jelenlegi témavezetőmet is egy ilyen nemzetközi kutatói együttműködés keretein belül ismertem meg még negyedéves orvostanhallgatóként.
Milyen tapasztalatokkal gazdagodott a St. Jude Children’s Research Hospital-ban?
Az egyetem, majd a PhD képzés végeztével sok kérdés fogalmazódott meg bennem a szakképzéssel kapcsolatban, amelyek közül több még most is megválaszolatlan. Ezért – bár hosszútávon mindenképpen a betegellátásban képzelem el a jövőmet – amikor Dr. Marcin Wlodarski, a St. Jude Bone Marrow Failure/MDS (BMF/MDS) osztályának vezetője megkeresett, nem sokat hezitáltam és végül tavaly októberben posztdoktor kutatóként csatlakoztam az általa vezetett kutatócsoporthoz. Marcinnal negyedéves orvostanhallgatóként találkoztam először, amikor egy Athénban megrendezett konferencián bemutathattam a familiáris AML/MDS egyik alcsoportjában elért eredményeinket. A St. Jude gyermekkórház a tennessee-i Memphisben található és országos, valamint nemzetközi centrumként gyermekonkológiai eseteket lát el, BMF/MDS kutatócsoportja pedig évek óta a terület élvonalába tartozik. Az elmúlt közel tíz hónapban hihetetlenül sokat tanultam, és a kezdeti, új ország és lakhely jelentette kihívások ellenére ma már nagyon boldog vagyok, hogy egy ilyen nagy nevű és elismert intézet kutatója lehetek.
Hogy telik egy napja posztdoktor kutatóként az intézményben?
Kutatóként nincs fix munkarendem, a napjaim a kísérletek „wet lab” része és az adatértékelés, publikációk és pályázatok között oszlanak meg. A laborban egy posztdoktor kutató jellemzően egy nagyobb és számos kisebb projekten dolgozik, de gyakoriak a kutatócsoportokon átívelő belsős és külső kollaborációk is, így én is több kisebb együttműködést koordinálok. Mindemellett orvosként igyekszem részt venni a klinikai megbeszéléseken, ahol gyakran rendkívül érdekes és ritka megbetegedésekkel, néha egészen meglepői prezentációkkal és kórlefolyássokal találkozom. Ezidáig hazai és európai szakemberektől hallhattam és láthattam a gyermekkori akut leukémiák kezelésére vonatkozó ajánlásokat, azonban itt teljesen más protokollok alapján, kissé eltérő szemlélettel gyógyítanak, ezért úgy érzem, a betegellátás terén is sokat tanultam az elmúlt tíz hónapban.
Mit tart a legnagyobb sikerének eddigi pályafutása alatt?
Természetesen valamennyi elnyert díjra, pályázatra és megjelent publikációra nagyon büszke vagyok, nem is tudnék egyet kiemelni. Ma már nagy sikerként gondolok az orvosi diploma és a tudományos fokozat megszerzésére is. Mindezek mellett azonban jól emlékszem azokra a vizsga előtti éjszakákra is, amikor úgy éreztem, hogy biztosan meg fogok bukni; a másnapi sikeres vizsga számomra akkor a világ legnagyobb eredményeként hatott. Emiatt valamennyi, a Semmelweis Egyetemen eltöltött évre nagy sikerként gondolok vissza és hatalmas köszönettel tartozom azoknak, akik támogattak és egyengették az utamat ebben a hét évben.
Milyen tanácsot adna a még diplomaszerzés előtt álló orvostanhallgatóinknak?
Abban egészen biztos vagyok, hogy még keményebb tanulásra senkit sem szeretnék buzdítani; azt hiszem, valamennyi orvostanhallgató tisztában van azzal, hogy egy-egy eredményes felkészülés a későbbi orvoslás sikerességét alapozza meg, jelentősen túlmutatva a vizsgákon. Kevés helyen találkoztam ezzel, pedig szerintem fontos tudatosítani, hogy a vizsgajegyek pár év alatt sokat vesztenek jelentőségükből, ezért egy-egy rosszabbul sikerült kollokvium vagy szigorlat után is fontos megőrizni azt a kitartást és elkötelezettséget, amelyek a medikusok elengedhetetlen ismertetőjegyei. Fontosnak tartom az egyetemi és azon kívüli barátságok folyamatos ápolását, hiszen ezekből a kapcsolatokból még a lehetetlennek tűnő helyzetekben is meglepően sok energiát meríthetünk. Ehhez kapcsolódva szeretném hangsúlyozni a mentális egészség megőrzésének fontosságát is – sajnos ez egy olyan téma, amiről az orvostanhallgatók körében még mindig túl kevés szó esik. Akár a barátokkal, akár a TDK vagy az egyetemi önkéntes közösségszervezés keretein belül eltöltött szabadidőt szintén nagyon fontosnak tartom. Végezetül szeretném kihangsúlyozni, hogy az orvoslás egyike a legszebb segítő hivatásoknak, azonban sokszor nehéz egyedül megküzdeni az elénk gördülő akadályokkal. Mindenkit arra biztatnék, hogy bátran kérjen segítséget, ha elakad valamiben, mert az orvossá válás és az ehhez szükséges tanulás, akárcsak a betegellátás, sokkal könnyebb, ha együtt, csapatban csináljuk.
Galéria
Szöveg: dr. Fecser Zsuzsanna, Alumni Igazgatóság
Fotó: Kotmayer Lili, MD, PhD