Betűméret: A A A

Az intézet története

 

A Közegészségtani Intézet
vázlatos története
1874–2005

A közegészségtan egyetemi oktatásának története közegészségügyünk történetének is meghatározó fejezete.

A Királyi Magyar Tudományegyetem Orvosi Karán 1793-ban, a bécsi egyetemet is megelőzve, az önálló tárgyak sorába került az államorvostan, amelynek keretén belül az első félévben a törvényszéki orvostant, a második félévben az orvosi rendészetet (politia medicát, az egészségügyi rendeleteket és végrehajtásukat) adták elő, vasárnaponként pedig az életmentést és az elsősegélynyújtást oktatták. Az államorvostan első tanára, Schraud Ferenc országos főorvos a tárgy elsajátítandó ismeretanyagát Aphorismi de politia medica címen könyv formában is összefoglalta. A XIX. század elején már a kötelező tankönyvek sorában volt Johann Peter Frank System einer vollständigen medizinischen Polizey című műve és Bene Ferenc e tárgyban írt Elementa politiae medicae című munkája. A higiéné tárgykörébe tartozó diaetetika kötelező hallgatását 1813-tól írta elő a tanrend, a macrobiotica pedig 1833-tól került rendkívüli tárgyként előadásra. Az egyéni és a szociális higiéné kialakításának irányába tett lépésnek tekinthető az 1848-ban készült, nemzeti szellemű, a korszerű orvosképzés alapelveit lefektető reformtervezet, amely szükségesnek tartotta az „éptan” (higiéné) rendkívüli tanár által történő előadását, amelyet az 1861-ben beterjesztett javaslat újra felvetett.

Az 1866-os kolerajárványt követően a hazai orvostársadalom vezető személyiségei beadványokban sürgették a közegészségügy rendezését, hangsúlyozva a higiéné jelentőségét és oktatásának fontosságát. Az 1867-es kiegyezéssel a magyar orvosképzés és egészségügy kérdéseinek megoldása már a magyar törvényhozás és kormány illetékességi körébe került, és az egyetemen dinamikus változások kezdődtek.
A közegészségügy iránt nagy fogékonyságot tanúsító Trefort miniszter pártfogó támogatása és a széles látókörű, kiváló szervező, Markusovszky munkája megteremtette a lehetőségét a higiéné kibontakozó tudományának a hazai oktatásba, az orvosi és közgondolkodásba való beplántálásának.

Az önálló Közegészségtan Tanszéket és Intézetet 1874-ben hozták létre, és az újonnan épült Élettani Intézet épülettömbjében kapott helyet. A közegészségtan 1875-től kötelező szigorlati tárgy lett, és 1893-ban bekerült a gyógyszerészképzésbe is.
A közegészségtan tanszék élére a fiatal és tehetséges Fodor Józsefet hívták meg, akinek érdeklődése és elkötelezettsége a köz egészségügye iránt már hallgató korában magára vonta a figyelmet.

Fodor a bécsi, budapesti tanulmányok és az orvosdoktori diploma megszerzése, a sebészdoktori, szemész- és szülészmesteri oklevél elnyerése után, a törvényszéki orvostan és orvosi rendészet tanára mellett lett tanársegéd, és a „tiszti orvosi eljárás tanából” magántanári képesítést szerzett. Tapasztalatait, megfigyeléseit nagy szorgalommal tette közzé Markusovszky lapjában, az Orvosi Hetilapban, amely a kor hazai orvosképzésének, orvostudományának, egészségügyének minden mozzanatáról hírt adott. Itt került szorosabb kapcsolatba, és kötött életre szóló barátságot a magyar tudományos életet meghatározó, a lelkes és tehetséges orvos-egyéniségeket maga köré gyűjtő Markusovszkyval és körének tagjaival, akik orvosi hivatásuk mellett nemzeti és társadalmi felelősségtudattól is áthatva törekedtek a hazai orvostudomány minden területének az előmozdítására. Fodor 1870-ben, Markusovszky ajánlásával, állami ösztöndíjjal külföldi tanulmányútra indult, hogy a higiéné tudományát tanulmányozza, kutatásának módszereit tanulja és gyakorolja, és a kapitalizálódás élvonalában haladó államok közegészségügyi intézményeit és közállapotait, nagyvárosait megszemlélje. Hallgatta Pettenkofer higiéné előadásait, dolgozott Liebig, majd Reclinghausen és Hilger mellett. Különös figyelemmel tanulmányozta a közegészségügy gyakorlatának rohamos fejlődését Angliában, és összevetette a hazai viszonyokkal. Tanulmányútja után a kolozsvári egyetemen nyilvános rendes tanárként oktatta az államorvostant.
A budapesti egyetemre történő meghívását és kinevezését követően nagyszabású tervezetben foglalta össze a Közegészségtani Tanszék és Intézet feladatát:

  1. az orvosi pályára lépők megismertetése a „közegészség tudománnyal” elméletileg és gyakorlatilag, valamint bevezetésük a közegészségügyi búvárlás elemeibe;
  2. közegészségi, nevezetesen járványos és helyi népkórokra vonatkozó statisztika szervezése és vezetése;
  3. a főváros területére vonatkozó föld-, légköri, egészségtudományi kutatások;
  4. vidéki (észlelő) állomások szervezése, a vizsgálatok végrehajtásának vezetése, ellenőrzése, az eredmény tudományos feldolgozása, felmerülő járványok esetén a helybeli viszonyok tanulmányozása, búvárlatok az egyetemes tudomány szempontjából.
  5. Az Országos Egészségi Tanács tervezetét továbbfejlesztő elaborátuma a világon elsőként vetette fel: „központi észlelde” felállítását. A német nyelven is megjelenő cikk a külföldi viszonyok továbbfejlesztését is segítette (pl. a Reichsgesundheitsamt felállítását Németországban).

Fodor a higiéné elméleti és gyakorlati oktatását, ismereteinek terjesztését alapvetően fontos feladatának tartotta. Nagy aktivitással (és elsőként) szervezte meg az iskolaorvosi és egészségtan-tanári rendszert, a tisztiorvosok képzését és a honvédorvosi tanfolyamot. Sokoldalú oktatómunkája nem maradt a tanszék keretei között. A közegészségtani ismeretek részévé váltak a jogászok és a mérnökök stúdiumának is. Szorgalmazta az egészségtani ismeretek, a gyakorlati higiéné terjesztését is. Foglalkozott a környezet- és településhigiéné kérdéseivel (levegő, víz, csatornázás, lakáshigiéné). Aktívan közreműködött Budapest közművesítésének a tervezésében. Tanulmányozta a hazai demográfiai viszonyokat, összefüggésüket a lakáshelyzettel. Elsődleges célkitűzései közé tartozott a legfontosabb járványügyi kérdések megoldása, a cholera asiatica, a typhus abdominalis visszaszorítása. Kiemelte a tuberculosis kérdés szociálhigiénés vonatkozásait. Intézete, ahol kiváló higiénés szakemberek nevelődtek, a hazai egészségtudomány központjává is vált.

A higiéné minden területét az elmélyült tudós alaposságával és eredményességével művelte. Eredményeit, felfedezéseit közzétette, a legfontosabbakat idegen nyelveken is. Az Egészségtani kutatások a levegőt, talajt és vizet illetőleg a higiéné klasszikus alkotása. Felismerte a bakteriológia higiénés jelentőségét, a vér baktériumölő képességének kimutatásával az immunológiát alapozta. Közéleti tevékenysége, közegészségügyi kérdésekben szaktanácsadói közreműködése, törvényelőkészítő munkálkodása, nemzetközi tudományszervező aktivitása hatékonyan járult a higiéné és a hazai egészségügy minden területének az előmozdításához. Fáradhatatlan munkásságát hazai és nemzetközi elismerés kísérte, az egyetem dékánjául, majd rektorául választotta, a Magyar Tudományos Akadémia és a külföldi tudományos társaságok felvették tagjaik sorába, a cambridge-i egyetem díszdoktorává avatta.

Fodor nagy szellemi örökségét tanszékén Liebermann Leó vette át. Amikor Fodor utódjául hívták, hosszas lelkitusa után vállalkozott erre. Ötven éves koráig a higiénével szembeni attitűdje az volt, hogy: „a higiéné, mint tudomány csupa határterületből áll, alig kerül- fordul az ember, már a határon van.” A bécsi tanulmányok után Innsbruckban, majd a budapesti Állatorvosi Főiskolán orvosi vegytant oktató, vegytanból habilitáló, az Országos Chemiai Intézetet megszervező, majd igazgató Liebermann érdeklődésének középpontjában a biokémia állt. Meghívása idejére már megírta alapvető dolgozatait az embrio- és cellularkémia s az élelmiszerkémiai-vizsgálatok területéről. Kutatásait, laboratóriumi vizsgálatait mindig valamilyen átfogó közegészségügyi-járványügyi probléma megoldásának a szolgálatába állította. Intézetében meghonosította a physiologiai-immunologiai irányzatot. Az immunitásról új elméletet állított fel. Tanulmányozta a szellemi munkaterhelés hatásait. Munkássága érintette az igazságügyi orvostant is. Nem hanyagolta el az egészségpolitikai és a tudományszervezési tevékenységet sem, mindemellett kiterjedt felvilágosító tevékenységet folytatott.

A Közegészségtani Intézet élén minden területen tiszteletre méltó erőfeszítéssel küzdött Fodor örökségének megtartásáért és továbbviteléért, de a kormányzatban és az egyetemen belül futó erővonalak a századforduló utáni időben már nem találkoztak olyan szerencsés módon, mint Trefort, Markusovszky és Fodor esetében. Egyetemi pályafutásának küzdelmeit maga is összegezte: „Abból a 23 évből, ami eltelt azóta, hogy átvettem a közegészségtani tanszéket, 11 év a háborúra és a háború utáni rettenetes évekre esik, amelyekben a laboratóriumi normális üzem fenntartása is óriási nehézségeket jelentett.”
A nehézségek ellenére töretlen szorgalommal, kimeríthetetlen invencióval folytatta kutatásai új területeit, élénk levelezésben állva a nemzetközi tudósvilág fontos személyiségeivel. A legújabb hazai és külföldi szakirodalommal gyarapította a tanszék könyvtárát. Széleskörű népegészségügyi programot adott, és az elsők között sürgette egy népjóléti és népegészségügyi minisztérium felállítását. Sokrétű munkásságához hozzátartoztak a Közegészségi Tanács és az Állandó Felülbíráló Tanács tagjaként készített elemzései és javaslatai.
A hallgatóság számarányának jelentős megemelkedése miatt teljesen új épület létesítését kérte, de legalább az intézeti átalány és költségvetés megemelését. Az általa felvetett egyetemi múzeum gondolata méltánylásra került, de megvalósításra nem. A közegészségtan óraszámának, a tárgy fontosságát megillető növelését is kérelmezte. Ez a kérése eredménnyel is járt. A hallgatóság számára a nemi betegségek elleni védekezésről írt füzetecskéinek újrakiadását a jogi kar is kívánatosnak tartotta.

Tanszékén a korábban is pályázó Fodor tanítvány, Rigler Gusztáv követte, aki „Az egészségtani vizsgálatok módszerei, különös tekintettel a tiszti orvosi vizsgálatokra” tárgykörből szerzett magántanári képesítést, és 1899-től a kolozsvári egyetemre kerülve, tanárként, majd rektorként igyekezett megvalósítani mindazt a higiéné területén, amire Fodor asszisztenseként indíttatást kapott. Az I. világháború után a határokon kívül rekedt egyetemmel Szegedre került, ahol újjászervezte intézetét, és jól megválogatott demonstrációs anyaggal szerelte föl. A szegedi egyetemről meghívással került a budapesti egyetemre, ahol intézetének két új laboratóriumot harcolt ki (negyven dolgozó hellyel). A budapesti egyetemen is foglalkozott az iskola-egészségügy helyzetével. Újjászervezte az iskolaorvosi tanfolyamot és a tisztiorvosi szemináriumot. Folytatta az ország gyógyforrásainak vizsgálatát. Tankönyvét, amely a közegészségtan első magyar kézikönyve, átdolgozva újra kiadta. A sikeres, történeti alapon nyugvó járványkutatás előmozdítására orvostörténeti adattárat készített. Kiváló tanáregyéniség volt, előadásai nemcsak magas színvonalúak, hanem lebilincselőek is voltak. Szegedi tanítványai, tanártársai és tisztelői – köztük későbbi budapesti professzor is- szeretetük és tiszteletük jeléül tanári működésének 25. évfordulóján emlékkötettel ajándékozták meg. A budapesti egyetemen a szegény sorsúak számára létrehozott Collegium Medicum vezetőjeként új alap létesítését szorgalmazta az intézmény jobb ellátására. A Collegiumot barátságos diákotthonná változtatta, tornatermet, kertet alakíttatott ki. Beadványokban sürgette a szegény hallgatók segélyezését. Sokirányú tehetségét mutatta számos szabadalma is.
Professzori működése idején kezdte meg működését a Fodor József által kezdeményezett „központi észlelde”, a Rockefeller alapítvány támogatásával létrejött Országos Közegészségügyi Intézet, a higiéné tudományának egyetemen kívüli központja. A hazai közegészségügy fejlődésének új lépcsőfokát jelentő országos intézet létrejötte új körülményeket teremtett. Az egyetemi tanszéken és intézetben az oktató feladatok kerültek előtérbe, és a tudományos munka is a területi tevékenységről az egyetemi intézet bázisára szerveződött át.

Riglert Darányi Gyula követte a tanszék élén, aki budapesti, genfi, müncheni, kieli és berlini tanulmányok után bakteriológusként kezdte pályafutását. Magántanári képesítését szerológiából szerezte, és Riglerhez hasonlóan a szegedi egyetemről került a budapesti Közegészségtani Intézet élére. Vezetése alatt az intézetben a bakteriológiai és a kémiai irányzat erősödött fel, amely az intézeti munkában már team jelleget öltött. Egyetemi munkásságának fő elvét maga is megfogalmazta: „Minden ténykedésemben a zsinórmérték az volt, hogy szolgálja-e a kar érdekeit.” Oktató tevékenysége mellett élénk kapcsolatot tartott a nemzetközi tudományos élettel. Számos kongresszuson képviselte az egyetemet. Idegen nyelven is sokat publikált. Könyvtárgyarapító tevékenysége is figyelemre méltó. Dékánként részt vett az orvosképzés reformjának előkészítésében. Bizottság előtti felvételt indítványozott. Szorgalmazta a vizsgarend megszorítását. Javasolta, hogy a hallgatók a közegészségtan szigorlat előtt egy hónapot töltsenek egészségvédelmi intézetben. Szükségesnek tartotta a hallgatók felvétel és diplomaadás előtti orvosi vizsgálatát.
A Közegészségtani Intézet nevének megváltoztatását is előterjesztette. A „megelőző orvostan” elnevezést javasolta, mert tárgykörének a megelőzést tartotta, és megítélése szerint így nem is tévesztenék folyton össze az Országos Közegészségügyi Intézettel. Az Egyetemi Tanács azonban titkos szavazással 11:2 arányban javaslatát elvetette.
Tevékenységét és szemléletét jól tükrözi a higiénén belüli szakososodást követő, a közegészségtan szinte minden területét magas színvonalon tárgyaló tankönyve, amelyet Fodor József „a nagy hygienikus, dicső tanszéki előd” emlékének ajánlott. A tankönyv némely kitételére azonban rávetült a kor politikai árnyéka is.
Személyes sorsa is utal a politika korszakváltására, 1944-ben nyugdíjazták.

A II. világháború után a Közegészségtani Intézet új helyéül a Mária utca 4o. alatti, megrongálódott épületet jelölték ki, amelyből adományok gyűjtésével sikerült 1947-re oktatásra alkalmas intézetet teremteni. Jelentős szerepet vállalt e nehéz feladatból a kultuszminisztérium egyetemi osztályvezetője, majd a Közegészségtani Intézet professzora, az egészségügyi közigazgatásból habilitált Melly József, aki a háború után az egészségügyről és az egyetemről a még törött ablaküvegek mögött tanácskozók között már ott ült. Melly professzor az intézet újjáépítésével egyidejűleg beadványt terjesztett a kari tanács elé, amelyben a Közegészségtani Intézet nevének – Fodor szóhasználatára hivatkozva – Egyetemi Egészségtudományi Intézet elnevezésre változtatását javasolta. Az ülésen még felvetették az Egészségtani Intézet elnevezést is. Egyidejűleg újra szóba került a már korábban felvetett, a közegészségtantól leválasztott szociálhigiéné tanszék felállításának kérdése is, de az ügy elnapolásra került. A dékáni tisztségre is megválasztott, az egyetemért nagy odaadással fáradozó, széleskörű elméleti tudással és tapasztalattal, hatalmas szakirodalmi munkássággal rendelkező Melly József személyes életútja is sorsfordulóhoz érkezett a fordulat évével, nyugdíjba küldésével. Egyetemi munkásságát csak 1956-ban, rehabilitálása után folytathatta. Kutatásai elsősorban a főváros közegészségügyére, az iskolaegészségügyre és a járványügyre irányultak.

Tanszéki utódja az 1948-ban megbízott, majd 1950-ben kinevezett Dabis László lett, aki már medikus korában a Preisz Hugó vezette Bakteriológiai Intézetben dolgozott, majd az első világháborúban csapatorvosként teljesített szolgálatot. A háború után Liebermann Leó mellett dolgozott gyakornokként, majd tanársegédként. Tanársegédi ideje alatt Dienes Lajostól meghívást kapott Amerikába, és másfél évig az asheville-i tbc kutatóintézet munkáját tanulmányozta, majd nyugat-európai tanulmányutat tett. Visszatérése után a Fővárosi Közegészségügyi Intézetben dolgozott. Egyetemi kinevezése után nagy ambícióval tervezte az intézet kibővítését, az asszisztensi kar megteremtését, a közegészségtan óraszámának felemelését. Professzorsága idején vált a közegészségtani stúdium két féléves tárggyá, amely az orvos- és gyógyszerészképzésen kívül az önálló kari keretek között szerveződő fogorvosképzésbe is bekerült. Szakmai munkássága sokrétű volt, de elsősorban a környezeti tényezők aetiologiai hatásának (kiváltképp laboratóriumi módszerekkel történő) vizsgálatára koncentrálódott. Több bakteriológiai módszert dolgozott ki a környezeti elemek és az élelmiszerek higiénés értékmérésére. Kidolgozta a víz- és élelmiszerszabványok higiénés követelményeit. Nagy fontosságúak Budapest levegőjének füst- és korommentesítésére vonatkozó tanulmányai. Számos külföldi eljárást honosított meg és fejlesztett tovább.

A II. világháborút követő időszakban fundamentális változások történtek az ország életének minden területén, és nem hagyták érintetlenül az egyetemet sem.
Az Orvosi Kar 1951. február 1-jén kivált a Tudományegyetem kebeléből, és önálló egyetemmé alakulva az Egészségügyi Minisztérium irányítása alá került. A Közegészségtani Intézeten belül szerveződött, majd attól különvált az Egészségügyi Szervezési Intézet, amely Társadalomorvostani és Orvostörténeti, majd Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézetté alakult. A Közegészségtani Intézet Vedres professzor 1972-ben tett javaslata alapján 1973-ban Közegészségtani és Járványtani Intézetté alakult, amely 1997-ben fuzionált az Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézettel. A Közegészségtani Intézet 1978-ban költözött jelenlegi helyére, a Nagyvárad téri Elméleti Tömbbe.

Tahin Emma
Semmelweis Orvostudományi Egyetem Közegészségtani Intézete

A Közegészségtani Intézet és a különvált, majd fuzionált Intézetek tanszékvezető professzorai »